Egy rongy vagy! És én gyűlöllek és imádlak érte. Gyönyörűnek születtél, és én magam mellett akartalak tudni, hogy legyen legalább egy lány ezen a Földön, aki mindig mellettem marad. És persze, akit nem kettyintek meg. Mindig tudtunk egymás mocskos kis titkairól, még akkor is kapcsolatban maradtunk, ha te épp máshol kerested a boldogulást.

A kép rólad árulkodó. Meseszép szemeid vannak, minden vonásod tükrözi a belőled áradó nemes eleganciát. Kivéve, ha táncolni látlak. Brutálisan le tudod inni magad vámpír létedre is, és jajj annak, aki olyankor a közeledbe megy. De ezért vagyunk testvérek, hát nem?
Jól áll neked minden ruha. És én nem szólok be, és nem verekszem, ha ezt mások is észreveszik. Cinkostársak vagyunk, gyönyörűségem! És testvérek is.

Történetünk jó rég kezdődött, négy bő év korkülönbséggel. Én tettelek vámpírrá huszonhat éves korodban, mert utáltam nézni, hogy a gróf, akihez feleségül adtak, egy nyámnyila k*cs*g. Mindketten tudtuk, hogy ennél jobbat érdemelsz, én pedig rád bíztam a titkomat, és láss csodát, egyszer csak a titok közös lett. Kedves férjed hirtelen kimúlt, a mai tudomány már ráébredne, hogy egy csepp vér sem maradt benne. Testvériesen megosztozva szívtuk üresre a semmirevaló de Dranquiss urat, és történetünk végeláthatatlanul összefonódott ezzel.
Most utánam jöttél. Csak egy telefonhívást kaptam, hogy hosszabb időre meglátogatsz, de ne aggódj, van vendégszobám, és a falak jól szigetelnek. Brilliáns testvérpár vagyunk, én pedig alig várom, miket mesélsz majd nekem!

Őszinte, de sosem durva. Hozzám hasonló személyiség, az egyetlen olyan igaz barát, akivel mindvégig tartottam a kapcsolatot, mióta ez a költözködés és vadászélet elkezdődött. Kellemes társaság, mert hasonlóak vagyunk, de ha valaki feldühíti, elég kemény tud lenni. Mindig hideg fejjel gondolkodik még hozzám képest is. Olyan barát, akire hallgatok. Humora ugyan abszolút nincs, de meg van neki bocsátva. Nem bírja a vámpírokat.

Kicsit titokzatoskodónak mutatja magát, és erre rímel az a tipikus Hegylakó-kabát, amit úgy imád hordani. Egyébként hétköznapi stílusban öltözködik, néha inkább elegánsan.

Az egyetlen, aki tudta rólam, hogy megváltoztam. Hogy vadász lettem. Miért? Mint utóbb kiderült, ő maga is természetfeletti lény. Ahogy az jó barátoknál szokás, a tragédia egyszerre köszöntött be az életünkbe, őt is elhagyta a barátnője, amikor engem a menyasszonyom. Megbeszéltük, hogy a városba költözik, és megpróbálunk hasznost keverni kellemessel, és túllenni a dolgainkon.

Ahogy ismerlek: borzasztó vagy! Kedves, mosolygós, de közben ki tudja, hol jár az eszed? A szétszórtság teteje vagy, egy művészlélek. Tudtommal a két tesóddal élsz a városban. Más nem igazán érdekel, csak a művészet, és azt sem mindig értem, a hú de fontos zenélés és képregény-rajzolás mellett hogy jut egyáltalán időd beszélgetni velem.

Olyan laza vagy, hogy majdnem szét is esel néha. Láttam már rajtad tiszta sár cipőt felemás zoknival, kezdtem is aggódni az elmeállapotodért. Pedig egyébként jó arcod van, mehetnél modellnek is, igaz a tested ruha nélkül nem volt módomban látni még.

Fogalmam sincs, mit akarsz tőlem, mi több, azt sem tudom, én mit akarnék tőled, de kis lépésekben egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Egy helyen melózunk (majd) a belvárosban, mindkettőnket kivágtak a felvételikor, ugyanott tanulnánk most zenét, ha bejött volna az élet. Ez feltételez köztünk valamiféle kapcsolatot, a többi meg szerintem mindegy, mármint eddig még nem gondoltam bele.

Istenem, ő egy csoda! A leendő főnököm, és a zenei társulat feje is. A legjobb énekhang talán egész Olaszországban, és ezt közel s távol mindenki tudja. Amennyire látszik, mégsem szállt fejébe a híresség, kellemes, békés, aranyos személyiség, igaz, főnökként elég szigorú.

Nem lehet róla mit mondani: utánozhatatlan! Bármilyen ruhát hordhat, bármilyen frizurával csodaszép! A hangja pedig egyenesen ámulatba ejtő, mindenki a csodájára jár.

Most nyit meg egy klubot Rionéban, és nekem ott kell dolgoznom, vele! Aztán remélhetőleg megismertetni vele magam, hogy felfedezze a zenei tehetségemet is. Látok erre reális esélyt, de ha nem jön össze, akkor is jó lenne valaki olyantól tanulni, mint ez a csodanő.

Elég komoly, talán kissé zárkózott jellem. Igazából én sem ismerem őt nagyon jól, pedig a fiam. Hűséges, bár nem mindig kedves természetű, kíváncsi, de nagyon jól titkolja. Nem szeret sokat beszélni, olykor azonban mégis szokott.

Világos haj, világos szem, fehér bőr. Nem egy nyápic teremtés, de egy farkas nem is lehet az. Kétkezi munka révén erősödött meg, a cégnél dolgozik, azt tervezem, hogy át is adom azt neki.

Liamn a fiam, az egyetlen, aki mellettem van. Az anyja halála óta a kapcsolatunk szoros, bár csendes. Ő nem annyira a tudománynak, mint inkább a természetnek szentelte az életét. Nagy vágya, hogy megismerje a farkas-falkákat Rione területén, hogy ne én legyek az egyetlen, aki tud róla, micsoda is ő.
Osztozik bosszúvágyamban, és bár alapvetően nem egy hirtelen természet, könnyen ki tudná törni a nyakát ő is, ha meglátná azokat, akik meggyilkolták az anyját, a feleségemet.

Alexey jelleme nem mondható túlságosan összetettnek. Múltja vaskosra, kíméletlenre edzette lelkét, szilárd értékrendszerének első pontja lett, hogy a világon nincs helye vámpíroknak. A "szúnyogirtás" folyamata felöleli egész életét, ennek megfelelően pozitív érzelmek és érzetek nem igazán kaptak helyet lelkében. A kegyelem, a kíméletesség és a kíváncsiság belőle hiányzik, ő csupán megy, keres, gyilkol - és nem is nevezheti, de nem is nevezi tulajdonképpeni gyilkosnak magát, hiszen felfogása szerint a vámpírok már javában nem emberek, nem élnek, nincs szívük, nincs lelkük és létezésüknek értelme sincs. Mindennek hatására nem mondható el a férfivel kapcsolatban, hogy bárkit "szeretne". Vannak valahol társai, a saját falujabeli néhány megmaradt vadász, akik iránt lelkében - mint minden a feladatát ellátó vadásszal szemben - tiszteletet táplál. Ám lenézi azokat, akiknek vannak képességei, de nem használják őket vámpírok irtására. Keserű tapasztalatai kiöltek belőle minden kedvességet, és ő az a vámpírvadász, aki a legkeményebb helyezetekben inkább a vámpír után ered, hogy végezzen vele, semhogy az ártatlanokat mentené meg. Talán ezért nem is adott neki a sors gyógyító képességeket.

Alexey jeges, orosz férfi. Tekintetében lelkének hidegsége csillan vissza, szemei szinte szürkék, nem is annyira kékek már. Arra a téli tájra emlékezteti az embert, amelyikről származik, a hóborította, zimankóval átszőtt világra. Haja, amit általában a lehető legrövidebbre nyírat le, szintén - bár szőke - majdnem szürkés árnyalatú, ezüstös. Kifejezetten katonás külsővel bír, de egyébként is szigorúság jellemzi egész kinézetét: ruhát nem sokat hord, egy kedvenc dzsekije van, mely alá nem vesz semmit, altestét pedig általában sötét színű nadrág és vastag talpú, a zajtalan közlekedést elősegítő cipő fedi a kíváncsi tekintete elől. Mivel harc esetén legelső dolga, hogy ledobja kedvenc szőrmekabátját (melyet télen is, nyáron is hord, és alá ugyanúgy nem vesz más ruhát), a nagyközönség számára is nyilvánvalóan látható, mennyire edzett, mennyire jól formált és jól karbantartott teste van. Nem azért ilyen, hogy bárki gyönyörködésére váljon. Azért ilyen, hogy gyilkoljon vele.

NJK-ként ez volt az ET-je: (ezen lehet és tessék nyugodtan változtatni!)
"A legkeményebb fagyok, a legnehezebben átvészelhető korszakok vártak az oroszokra abban az időben. A kis falvak és települések Moszkva körül még nem épülhettek újjá a háborús készültség után, általában vagy rommá égtek, vagy éhen haltak, vagy elhurcolták a bennük lakókat. Minden esetre a lehető legkönnyebb prédául szolgáltak a vámpírhordáknak, kik a háborúskodás után szintén "sok vért vesztettek" láthatólag, és most kénytelenek voltak némi összhangot táplálni egymás közt pusztán a fennmaradás érdekében. Erősek voltak, sokan voltak, eredményességükhöz nem férhetett kétség. Rátörtek a falvakra sorban, egyikre a másik után, míg végül nem is maradtak ép házak. Néhány gyermek élte csak túl, tizenévesek, akiket azelőtt bár éhező, de azért szeretetteljes család és bár hideg, de azért kellemes és nyugodtnak mondható légkör nevelt. Eleddig. Ám tizenévesen, magukra maradva látomások kezdték kínozni őket, míg végül rá kellett döbbenniük: nem csupán a túlélésért kell megküzdeniük a faggyal és a környezettel, de olyan különleges képességek birtokában is állnak, melyek segítséget nyújtanának nekik, ha netalán bosszút esküdni vágynak.
És vágytak. Tizenegynéhány vámpírvadász cseperedett fel teljes összhangban a kis, félig szétrombolt falvak mélyén. Nem engedték át magukat az áldozat-tudatnak, mely megkeseríthette volna életüket. Helyette inkább a mindennapos edzésekbe, a szigorú életmódba keseredtek és romlottak bele, lelkük sorvadásával nem foglalkozva csakis annak éltek, hogy amikor huszadik életévüket mindannyiran betöltik, a világban szétszéledjenek. És ne csak széledjenek, de vadásszanak, váljanak üldözöttből üldözővé, prédából pedig... Nos, vadásszá.
Alexey Ivanov ilyen férfi. Egy ezek közül a megfagyott vérű, sivár lelkű vámpírvadászok közül. Kíméletlen, kegyetlen, kietlen. Nem néz sem istent, sem embert, ha vámpír kerül a szeme elé, neki azonnal és eredményesen végeznie kell vele. Ereiben csakis a bosszúvágy fűti és mozgatja még a vért, lelke semmi, de semmi másra nem éhezik, mint arra a porra, melyet a vámpírok után maradni lát, amikor egy-egy küldetése véget ér. Jeges. Undok. Gyűlölködő. Nemtörődöm. Cseppet sem szívélyes. Ritkán beszél. Ritkán hagy nyomot.
Képességeit szinte tökélyre fejlesztette, karddal, puskával, késsel, ököllel egyaránt remekül harcol, több harcmodort is ismer, tíz év alatt pedig, míg társaitól elválva vámpírok után kutatva járta a világot, nyugati és távolkeleti harci technikákat egyaránt megtanult. Most pedig Rionéba jött. Itt sem akar többet és mást, csak gyilkosok gyilkosa lenni - és nem érdekli, hősnek kiáltja-e bárki, ha megszabadítja a vámpíroktól a nemzetet."
Kapcsolatunk: egyszer találkoztunk Rionében, az erdőben, megpróbált megölni, akkor el tudtam menekülni. Az túlzás, hogy kerget, és az is túlzás, hogy azonnal és hidegvérrel végezni akar velem, bővebben arról, hogy mik vele a terveim, pm-ben tudok tájékoztatást adni!

Nem vagyok válogatós, csak annyi kikötésem van, hogy hisztis és akaratos ne legyen.

A korához képest nem az a régimódi fajta. Imádja az új dolgokat és szeret az adott kornak megfelelően öltözködni. Bár a régi vagy éppenséggel új - nem tudom, hogy ő minek nevezi - munkájából adódóan teljesen felesleges, mit vesz fel, ha egyszer úgyis le kell vennie.

Hogy hogyan és minként lett vámpír azt az alkotóra bízom. Én 23 éves koromban ismertem meg őt. Ismertem? Bocsánat csak megláttam egy esős időben a Bordélyház előtt. Itt találsz róla egy kis emlékfoszlányt arról a napról. Nos, hogy engem miért változtatott át vámpírrá? Szerintem csak egyedül érezte magát és szüksége volt valakire aki mellette áll. Vámpírlétem első éveiben szó szerint rajongtam érte. Nem tudtam elképzelni nála tökéletesebb nőt, csak ugyebár a munkája. Mai napig megvetem a Bordélyházakat, a benne dolgozókat még inkább. Igen, ha eddig nem tűnt fel, akkor Lilith egy kéjnő és van egy olyan érzésem, hogy míg a világ a világ ő ez is szeretne lenni. Elmondása szerint így sokkal könnyebben juthat vérhez. De nem kötegszem vele, amíg a munkáját nem hozza a házunkba haza addig nem kezdek el háborogni és morogni.

U.i.: Ő csak az a személy aki átváltoztatott, lehet egy házban élünk meg minden, de olyan, mintha a nővérem lenne. Ettől eltekintve nekem, nagyon-nagy szükségem van rá.

Nem ismerem, tehát nem tudom igazából elmondani, milyen. De azt várom, hogy legyen általában békés, toleráns. Nem kizárt, hogy amikor veszélyt érez vagy valami nagyon dühíti, akkor kirobban belőle "az állat", ahogy mondani szokás.

Milyen a stílusa? Ezt is az alkotóra merem bízni. Fajtól és jellemtől sok függ, és a pb. csak egy ajánlat, ahogy a név is változtatható.

Ez a legfontosabb, és emiatt bonyolult a karakter. Egy olasz férfiról lenne szó, mindegy, milyen fajú, és az is, hogy ehhez mérten az eredeti kora mennyi.  Még nem ismerem, itt ismerném meg, az sem baj, ha először JJ találkozik valahogy vele, és nem én.
Ami miatt keresem őt... Nos, az örökbe fogadott fiam, Jeremy mellé keresek valakit, akit az apjának tekinthet, akire számíthat, ha olyan van. Igazából nem érdekel az sem, ha rossz ember, még az sem, ha egy tetves gyilkos, elvégre én is azt latolgatom egy ideje, hogy félig-meddig rossz útra térek. 
Szóval erre kellene. Hogy a fiam bízhasson benne, meg hogy valamennyire bevédjen minket, mindegy igazából, hogy érzésből, alkuból vagy milyen áron. Persze az apai szerep bizonyos mértékű érzelmet feltételez, de ez is elég bonyolult, mivel az én szívem jelenleg/még foglalt, de főleg a fiamra kellene inkább gondolni itt.
Mindegy, milyen az úriember múltja, tényleg minden mindegy, az lenne a lényeg, hogy a jövőben számíthassak rá.