Zene: most nincs;

Kizárom a gondolataim. Nincs is más, amit tehetnék, mert ez végső soron nem is tudatosan én vagyok, hanem a bennem élő, szabadulásra váró lélekdarab. Egy démon uralkodik a szomjamon, de végső soron pontosan ez a lény az, aki megőrzi nekem az egyetlen darabkát, amit az élet bennem hagy: a módot, hogy egy kis időre felhevüljek valamennyire, langyossá, emberszerűvé váljak. Még ha emberi érzésekre nem is reagál már a testem, azért a biokémia teszi a dolgát. Ajkaim kiszáradnak, amíg nem érzi minden sejtem a vérét csurogni végig a nyelvem alatt. Újra érezni akarom ízét, de nem csak a vérének, hanem a csókjának is.
Elveszem. Mindent elveszek. És közben úgy érzem, adni is akarok - azt akarom, hogy egészen elvékonyodjon a valóság teljesen fölösleges, átlátszó hártyája kettőnk között, ugyanannyira, mint ahogy tudatunk és ösztöneink is összefolynak, amikor keze a bőrömhöz, ölem az ágyékához, nyelvem a nyelvéhez ér.
Miközben karjainak rabjává válok, a szabadság ízét érzem. Bőröm sokkal érzékenyebbé válik a másodperc törtrésze alatt. Nem érzek lelkiismeret furdalást, amiért testem követeli az övének közelségét, hiszen pontosan látom, tudom, hogy ő is ugyanígy van vele. Közelebb húz, én pedig közelebb húzom, míg ruha van rajtunk, lassan már nem is csökkenthetjük a távolságot ennél lejjebb.
Miért van rajtunk ruha?!
Szavait hallom, de nem azok érdekelnek most. Az, amikor állja tekintetem, közben pedig nem tesz semmit, hogy megállítson, egyszerre szörnyű és gyönyörűséges. Nem tudom, mit tegyek, hogy eltávolodjak tőle, vagy még közelebb próbáljak jutni hangosan dobogó szívéhez, forró testéhez, égető ajkaihoz. Lehet egyáltalán még ennél is közelebb?
Két kezem átkarolja nyakát. Még mindig nem tudok elszakadni ajkaitól, bár meg kellene tennem. Saját számban érzem az ő vére ízét, szívesen feltépném bőrét újra, hogy a mesés nedű egészen az őrület határáig vigyen. Olyan ez, mint a drog, mint a fülledt erotika: miközben megengedi, hogy szinte éljek, rávesz, hogy mindent megtegyek, amit csak akarok. És most nagyon sok mindent lenne kedvem megtenni ezzel a férfival.
Miért is lehetne akadálya ennek?
Balom megkeresi tincseim közé fúródott kezét, ujjaim az ujjaira tapadnak. Szám lecsúsztatom nyakának ívén, alsó ajkammal érzékelem, ahogy szíve szinte a torkában dobog. Igen, kétségtelenül meg akarom harapni, de magam is tudom, hogy ez az érzés minden harapással egyre kevésbé fájdalmas neki, és annál inkább megy el valamiféle átokverte szexuális játszadozásba - nem csináltam még ilyet, én is csak amolyan belső tudásból, démonom tudásából táplálkozom, de torkának dobbanásai felébresztik minden érzékemet, alhasam is görcsbe rándul. Vagy most kéne leállítanom magam, vagy már ő sem fog tudni leállítani, így aztán nem tudom, mi legyen.
És nem azért, mert tanácstalan lennék, dehogy. Csak azért, mert kettőnk közül mégis csak ő a férfi. Hogy néz ki, ha rámászom csak azért, mert harapásaim hatására a szexuális étvágya megnő? Nem lenne... Fura?

 

Zene: most nincs;

Bitorolj...
A démon uralkodik, és mégsem. Tudatom ugyan némaságba zuhan, mégis pontosabban érzem így, a világra vakon vérének selymes ízét, bőrének langyos, ruganyos tartását, ruhája illatát, testének aromáit, mintha csakis szememet használnám rá, hogy mindenét birtokomba vegyem.
Mert valami ilyesmit teszek, bár nem illendő és főleg nem etikus talán, de gyönyör tapad minden egyes mozdulathoz, és egyben a vágy, hogy egyre többet akarjak ennek a férfinek a kegyeiből.
Csókja egyre hevesebb, és bár nem tudom, hogy mennyit akar adni vagy elvenni tőlem, hogy ebből mi az, amit maga miatt, és mi az, amit a vérontásom által benne keltett eufória okoz, nem is érdekel. Szavait tisztán hallom, de közben azzal foglalkozom, hogy pontosan érezzem ujjainak mozgását a ruhám anyagán keresztül - mi a fenét keres mégis rajtam ez a ruha?
Feléled bennem valami, ami az első pillanatban szinte idegennek tűnik, de aztán az érzéssel együtt élvezet tölti el minden porcikámat. Szavai megmosolyogtatnak. Akarjam mindenét... Hogyne akarnám!
Mit kell tennie? Amit csak akar.
Két kezem derekára vándorol, felfelé gyűröm felsőjének anyagát, meg kell tőle szabadítanom. Ha nem érezhetem bőrét a bőrömön, egy halottnál is kevesebbet érek, hiába tarthat örökké nekem akármelyik pillanat.
Nyelve szinte égeti hűvös bőrömet. Azt kérdi, szabad-e. Nem érdekel, mit akar: az övé. Ahogy ő ajánlotta magát nekem, én is érzem, hogy csakis ezt akarom: hogy a tulajdonává tegyen, ha tud. Ha akar.
- Akarom... - zihálom tincsei közé, ahogy ajkai valahol a dekoltázsomon kalandoznak. Vissza akarom kapni száját, nyelvét, azt akarom, hogy testünk összetapadjon. Fogaim - ezúttal óvatosan - fülcimpáját csipkedik, az egyetlen dolgot, melyet ajkammal most elérek. Két kezem végét éri az őt felül borító textíliának, és ha hagyja, lehúzom fejéről és két karjáról is a felesleges anyagot, hadd landoljon mellettünk, tőlünk valamivel arrébb.
Füléhez hajolok egészen, légvételem hűvös párája a nyakának bőrén csapódik le, ahogy suttogok neki.
- Bármit szabad... Tégy meg mindent velem - nagyot nyelek, torkom szárad, de érzem, hogy testemet ugyanakkor átjárja a heves bizsergés. Szervezetem nagyon is érti azokat a jeleket, melyeket a hozzám dörzsölődő másik test bocsát ki.
Mert igen, nem tudom tagadni, hogy határozottan érzem az ölemhez nyomodó testrészt a ruháinkon át. Nincs kétségem felőle, hogy úgy kíván, ahogy én őt - ha megtalálom pillantását, tekintetem is ugyanezt árulja el neki. Közelebb húzódom hozzá, ha ugyan lehetséges ez még, ám fejem teljesen hátravetem, és csak ujjaim, körmeim kóvályognak csábító felsőtestén, mellkasán, két karján, a hátán és mindenütt.
Ahogy kezeim végigsimítanak hasfalán, övénél állapodnak meg, ám a hideg fém észhez térít egy másodpercre - talán gyors a tempó? Egy tétova pillantást vetek rá, ám emberi mosoly kíséri. Agyaraim eltűnnek már, csak a már bőrébe mart sebekből csurgó vért nyalom le újra, és mámor köszönt rám, miközben a sós-vas-tengerízű nedű torkomon végigcsurog.
- Az ösztöneidet akarom - suttogom hátravetett fejjel. Majd előrehajolok, két kezemmel végigsimítok karjain. Lejjebb süllyedek ölében, amennyire lehet, megvárom, míg felemeli a fejét, és szemembe néz. Látni akarom azokaz a különleges szemeket - szikrázásuk valamiféle olvadékká tesz engem is, pontosan tudom, hogy nem sokra lenne szükségem hozzá tényleg, hogy megszabadítsam az övcsatjától is. Végignézek bőrén.
- Kérlek - szólok, majd két karom könnyeden eresztem magam mellé, hogy amennyiben akarja, könnyedén letolhassa vállaimon az egyberuhámat tartó pántokat. Ha. Valóban. Akarja.

 

Zene: nincs;

Túl vagyok én már ezen. Azon, hogy nem vagyok normális, azon, hogy talán meg kellene állni és elfutni, hogy a srác vadidegen, hogy én egy darab halott hús vagyok. Nem érdekel. Itt és most mindent eldobok, hogy végre teljesen vakon legyek, és csak a lehetőségre tudjak figyelni. Arra, aki itt van velem, mert lehet, hogy most végre megtörténik, amire vártam, és elindulhatok egy kevesebb kétellyel övezett, normálisabb úton.
Úgy értem, tudtam-e én mostanában mást, mint önsajnálni? Nem. És még most is ezen járna az eszem, ha nem érezném a torkomon lecsurogni azt az édes, csodás, fűszeres vért, és nem tudnám, hogy meg kell állnom, hogy nem szabad kárt tennem benne. Hogy csak akkora sebet ejthessek rajta, amitől majd az egész világot még forróbbnak és még élőbbnek érzékeli, és amitől vágyai még jobban életre kelnek. Ha erre szükség van egyáltalán.
Nincs, nincs szükség semmi másra. Eleresztem őt egy kicsit, megtámasztom magam a padlón, de csak azért, mert úgy érzem, engem is szétfeszít a vágy. Nem tudom, hogyan történhet ez, nagyot nyelek, vére utolsó még nálam lévő cseppjei lecsorognak a torkomon. Zihálok, mintha levegőre lenne szükségem, és nem tudom magamat megnyugtatni. Kellene?
Nyakába kapaszkodom. Csókjaiba. Arca forró, szinte éget, ujjai még inkább égetnek odalent. Akarom, hogy megtegye, és nagyot nyelek, tarkóm nekifeszül a kezének.
Úgy mondanék valamit! Szívesen tenném közre, mondanám el neki, milyen jó vele, milyen nagyszerű. Képtelen vagyok rá. Csak átengedem magam a lüktető zsibbadásnak, pedig nem az én testem él, az övét érzem minden másodpercben, olyan közel van. Teste az enyémhez tapad, és hogy őszinte legyek, nem tudom, most zavaró lesz-e neki, ha a vágytól ittasan félbeszakítom őt. Pedig biztos vagyok benne, hogy az a vágya csupán, hogy velem jót tegyen, de én az ő lüktetésére vágyom. Hogy végre magamban érezzem, mert igen, mióta megpillantottam, azóta vágyom erre. Az életét magamban érezni - nem elvenni, hanem érezni csak, ahogy megosztja velem. Ujjaimat lassan mozgó csuklója köré fonom, és elhúzom kissé a kezét. Mélyen a szemébe nézek.
- Érezni szeretnélek - suttogom magam elé vakon, akarva-akaratlanul én már csak ilyen követelőző vagyok. Magamhoz vonom, ujjaim az arcán vándorolnak végig, csókba vonom őt megint. Nem tudom, tegyek-e valamit, kell-e mozdulnom? Tétova vagyok, és talán egy picit kétségbe esett, ugyanakkor szívdobogása rám is hat. A vágy minden mást felülír.