Zene: My last breath;

Kezem végighúzom a meszelt falon. Nem érzem a hűvösségét. Alig érzek már hőt a szélsőségeken kívül, pedig nem változik napról-napra a képességem a hőérzékelésre, csak szépen, lassan eltűnnek az ilyesmire vonatkozó emlékeim. Talán mostanában még meg tudnám tartani az érzéseket, ha minden nap feleleveníteném őket, ezért is nagyon jó, hogy ott van nekem a fiam.
A fiam, aki miatt egyre több bajba sodrom magam, és erről nem tud sem Milan, sem Jack, sem Tya. Mindenki előtt, akivel jóban vagyok vagy voltam, titokban kell tartanom, mielőtt értetlenkednének, beleszólnának vagy megpróbálnának önmagamtól is megvédeni. Nem tehetik - nem értenek.
Nagyot nyelek. A sötétet fürkészem magam körül, a vizet, ahogy fodrozza felszínét a szél. Rione gyönyörű város, és mindig élmény éjszaka barangolni benne, még ha kötelességből is teszem.
Mint most. Egyre sötétebb a jelenem még a múlthoz képest is. A minap találkoztam egy ötvenes úrral, vérért árulta a felesége ékszereit. Mindig idős hölgyeket bolondított magába, vagyonos öregasszonyokat, akik őrá hagyták mindenüket, és ő vért vett mindenből, amit így elörökölt. Már három százada csinálja, és mosolya, úgy tűnik, nem kopott meg, de semmi emberség nem rejtőzik mögötte. Kiadtam őt. Elvégre vadász voltam addig, amíg voltam valami, s most már csak anya vagyok, aki minden erejével védi a gyermekét. Akár a fajtársaim ellen is szólok, hogy a családomra vigyázni tudjak, mert másképp lehetetlen őket életben tartanom. Ők ezt nem értik, veszélyben vagyunk. Mindannyian.
Egyik kezem a falon, másik az arcomon pihen. Nagyot sóhajtok, majd ismét abbahagyom a lélegzést egy időre. Nem szükséges, hogy ilyen emberi dolgokat tegyek. Elsétálok a világítótorony bejáratáig, és észlelem, hogy nem vagyok, illetve nem leszek odabent egyedül.
Szemeim felvillannak. Örökifjú démonom mindig éhes. Miért ne lakhatna jól? Érzem a bentről kiáradó természetfeletti energiákat, de nem vagyok annyira válogatós. Ha vér, az nekem már elég.
Némán nyitok be, és hangtalan léptekkel indulok meg felfelé. Cipőm a lépcső aljában hagyom, ahogyan kabátomat is. Vékony anyagú, szinte áttűnő mélyzöld selyemruhám a combjaimat simítja minden lépésnél hófehér bőrömön. Vörös tincseim szabadon ringanak hátam közepéig, és tekintetem minden másodpercben újra és újra végigpásztázza a felettem lévő deszkákat a torony tetejében.
A lépcső tetejénél megállok. Kezem a korlát fájára siklik, a faragott díszbe kapaszkodom. Egy férfi áll nem messze tőlem, s ha meghallotta lépteim vagy megérezte közeledésem, vélhetően felém is fordul mindjárt. Meg kellene támadnom? Végigvezetem hátán a tekintetem, pillantásom fenekét is, combját is végigperzseli. Azt hiszem, megfelelő vacsora lesz...

 

Zene: nincs;

Várok türelmesen.
Eszembe jut, hogy azelőtt sosem voltam türelmes, de hisz tulajdonképpen most sem vagyok az. Inkább jellemző rám, hogy félelemmel a lelkemben (mert azt az érzést nem sikerült leadni idővel), tipródva állok, jóformán ajkaim rágva (persze csak képletesen) nézem a férfi alakját hátulról, és töprengek, hogy vajon nekem most meg kellene támadnom őt?
Nem tudom, milyen lény. Ha fizikailag erősebb is, reflexeimmel és elmét megzavaró képességeimmel valószínűleg nem veheti fel a harcot. Azelőtt, amikor még Jackkel voltam, ámítottam őt és magamat, hogy tudok egészen emberi lenni, aki nem kívánja a vért szex közben és nem fogja soha mások ellen használni a képességeit. Ezt a naivitást ledobtam közben, mint a sztriptáncosok a ruhát, vagy egyesek a törölközőt. Én vámpír vagyok, még ha igyekszem is a fiam és a bátyám által megőrizni magamban az egykori vadász, illetve ember Kyrát. Vért fogok szívni, amíg csak létezem, és ha valaki elém áll és a szemembe néz, látni fogja, ahogy tekintetemben az éhség és a sötétség villan, melyekről minden idősebb vámpír beszél.
Ez a férfi is láthatja, bár nem állunk egymáshoz annyira közel. Megfordul, és tudom, most dobbanna meg a szívem, ha még élnék - egyszer a félelem miatt, hiszen ez egy idegen pasas, másrészt meg azért, mert a szemei ragyogóan szépek, és egészében véve is jóképű, vonzó alak, ezt nem lehet nem bevallani.
Vajon kóstoljam meg? Vajon bántsam? Vajon megtenném, meg tudnám tenni vele, amit csak akarok? Ezek olyan alapvető vámpír-mizériák. Mint a "ne gyere közel hozzám, veszélyes vagyok". Ki akarom mondani, de már nem mondom. A régi Kyra elküldte volna őt. Szerencsétlennek tartottam magam sokáig, bolondnak, elviselhetetlennek. Pedig most is biztos van valami, amiért a bátyám és a kisfiam szeret. És amiért nekem is ideje lenne elfogadni magam.
Két kezem a hátam mögé húzom, teszek két közeledő lépést a férfi felé. Tekintetem keresi az övét, s ha megtalálja, valószínűleg bele is olvad a tengerszínű pillantásba. Világosan érzem a belőle áradó természetfeletti erőt, de fogalmam sincs róla, MICSODA.
- Alighanem megzavartalak a nézelődésben- villantok rá apró mosolyt. Mielőtt megismertem Jacket, az a típusú nő voltam, aki majdnem mindenkit, aki az útjába került, megpróbált elcsábítani. Ma már "csak vagyok". Kissé megszeppenve érzem magam, de ezt próbálom nem mutatni. Leeresztem két kezem ismét, oldalra biccentem fejem, s nézem őt tovább.
- Megéreztem, hogy itt vagy, de bíztam benne, hogy nem ijesztelek el.
Hogyan ne kezdjünk beszélgetni valakivel? Manapság nem divat őszintének lenni... Márpedig én nem játszom többé zsákbamacskát senkivel.
- Vámpír vagyok, és hacsak nincs képességed rá, hogy megvédd magad, könnyen a vacsorámként végezheted. El merem ezt mondani, mert világosan érzem, hogy te sem vagy ember. Milyen faj szülötte vagy?- teszem fel kérdésemet már valamivel szelídebb hangon, mint ahogy beszámoltam neki mindarról, amit fontos rólam tudnia. Nos, vajon elmegy? Én csak őszinte voltam. Bár persze tudom, ez manapság kicsit sem divat.

 

Zene: nincs;

Riadtan figyelem a férfit. Talán túl sokat mondtam el neki, lehet, hogy mégis sarkon fordul és elmegy. Pedig rég voltam már társaságban, főleg pedig egy olyan személy társaságában, aki nem akart megölni, akivel talán még egy kicsit jól is érezhettem volna magam. Erre szükségem van. Kell, hogy érzések, impulzusok érjenek újra és újra, mert egyszerűen képtelenné váltam rá az elmúlt időkben, hogy magamnak adagoljam be mindazt, ami szükséges, hogy ember maradjak belül.
És ezért titokban őt sem akarom elijeszteni, pedig szavaim talán erről árulkodnak. Nem lépek hozzá közelebb, testem köré fonom keresztben karjaim, derékmagasságban ölelem át magam, mintha fáznék. Nem fázom. Jó ideje nem.
Pislogás nélkül meredek rá egy kis ideig, szinte alsó ajkamba harapva várva, mit válaszol. Érzem a számon lévő sötét rúzs bársonyérintését. Nyelek egyet, magamba szívom a langyos esti levegőt, pedig nem kellene, hogy lélegezzek, mert nem vagyok ráutalva már.
- Szóval nem menekülsz el?- kérdezem halkan, szinte ámulva. Majd eszembe jut: elvégre vámpír vagyok, talán félelmetesebbnek kellene lennem. Lehet, hogy nem hisz nekem.
Felvillan szemem sötétje, ahogy ajkaim elnyílnak egymástól, hosszú agyaraim tűnnek fel, az éles fogak felsebzik alsó ajkamat. Apró karcolásaik nyomán két kis vércsepp tűnik fel, szelíden nyalom le őket a számról. Mélyülő hangon, egyet megint közelebb lépve, két karomat leeresztve ismétlem magam.
- Újra kérdezem. Nem akarsz elfutni?- mordulok rá. De ahogy még egyet lépek felé, testének Nap-illata megcsapja az orromat. Mélyen iszom magamba, nyelek egyet, agyaraim visszahúzódnak. Nem vagyok tudathasadt, de ismét riadtan pillantok fel a férfi irányába. Egyik kezem szelíden nyújtom, hogy vállát érintsem, de mielőtt megtenném, visszahúzom ujjaim.
- Sajnálom... Nem, igazad van, nem számít. Hacsak nem szaladgálsz bőrtépő fogakkal és vér iránti szomjjal a lelkedben, bizonyára mindegy.
Nem tudom, a hangomban milyen apró kis csengés mutatja, hogy nem igazán szeretek vámpír lenni, még ha el is kell fogadjam így magam. Alsó ajkamról a maradék kis vért is lenyalva pillantok fel most már valamivel közelebbről az előttem álló arcába.
- Igazából rád akartam ijeszteni, hogy tudd, mivel állsz szemben. Hogy elmehess. Ígérem, nem foglak faggatni... Csak leülök. Hülye ötlet volt elkezdeni fenyegetőzni, ha éhes leszek, majd... Majd elmegyek- mondom kissé erőtlen hangon. Egy gyengéd mosollyal fordulok kissé el tőle. - A nevem Kyra... Ha ez viszont számít- árulom el neki. Remélem, én is megtudom a nevét. Kissé arrébb lépek tőle, félig elfordulok. Hagyom, hogy maga legyen, ha akar, és csak akkor keresse a társaságom, ha beszélgetni akar.


 

Zene: nincs;

Van valami ebben az idegenben, ami megnyugtat pusztán azáltal, hogy még egy lépést sem tesz hátrafelé, hanem visszakérdez, és állja a tekintetemet is. Igaz, mögötte magas vízhullám emelkedik fel, és jól tudom, ez nem természetes reakció egy halandótól. Ezek szerint uralni tudja a vizet? Nem találkoztam még hozzá hasonlóval soha.
Kíváncsiságomat azonban hiába éleszti fel, riadalmam erősebb. Távolabb hátrálok tőle, egész a korlát túlsó feléig. Két kezem két oszlopra tapad, s lassan csúszom le a korláthoz, ferdén magam alá húzva ültömben a két lábamat. Fejem hátrahajtva nézek fel rá, két kezem ujjai a combomra simulnak.
- Mert bajod eshet. A víz bizonyára hatalmat ad neked, de engem nem fojthatsz bele. Már meghaltam. A vámpírok mind holtak - sóhajtok. Miért érzek kényszert rá, hogy minden szó, amit közlök vele, őszinte legyen? Apró mosoly fénylik fel szám sarkában neve hallatán.
- Örülök. Habár cseppet sem biztos, hogy te is - mondom. Nem félek, és nem féltem őt sem. Minden bizonnyal meg tudja magát védeni, ha akarja, és én egyébként sem bántok senkit szándékosan. Vámpír vagyok, ez tény, de nem szoktam többet tenni, több fájdalmat okozni senkinek, mint amennyit az "életben maradásomhoz" feltétlen muszáj.
- És... Beszélgessünk? Vagy hagyjalak? - hangom némi derűt sugároz. Rég próbáltam beszélgetni valakivel úgy, hogy közben nem vett körül hangos tömeg, amely biztosan óvta az illető életét. Tudom, hogy a férfi rosszul van tőlem. Undorodik a fajtámtól, valószínűleg, ahogy mindenki más is teszi. Ezért vagyok ennyire egyedül... És most mégis próbálok úgy tenni, mintha az előbb semmi se történt volna, mert nem akarom újra azt érezni, ahogy magamra hagynak. Még ha egy idegen férfi is az, akit Nolannek hívnak.


 

Zene: nincs;

Belegondolok: nem akartam őt igazán megrémíteni. Illetve először talán igen, mert azt érzem, aki kapcsolatba kerül velem, ha csak a legcsekélyebb módon is, annak felhőssé válik az ege és minden besötétedik körülötte. Én pedig nem akarom, hogy akárki szenvedjen miattam. Soha nem is akartam ezt, mert nem voltam igazi vámpír-lelkületű, még ha meg is próbáltam az lenni olykor.
Nem ment sokáig, nem meglepő hát, ha most se megy. Szóval szinte bocsánatot kérve pillantok fel Nolan arcába, és mikor költői kérdését felteszi, lassan ingatom fejem. Nem, tény, hogy a helyzetünk nem egyszerű. Idegenek vagyunk egy olyan világban, ahol az idegenek általában rossz szándékkal szoktak viseltetni egymás iránt. És persze a világért sem szeretnénk olyan dolgokat mondani egymásnak, amelyek megkönnyítenék az ismerkedést, de többet mondanának el rólunk, mint ami biztonságos lehet.
- Nem mondtam, hogy sebezhetetlen vagyok, és végső soron halhatatlan sem, csak természetes úton nem halok meg... Újra... Egykönnyen.
Addig csűröm-csavarom a mondatot, míg végül zavart mosoly jelenik meg az arcomon. Végül is mindegy. Ha meg akarna ölni, megtehetné, ez a lényeg. Elpusztíthatna. De valamiért úgy gondolom, hogy nem akar ilyesmit tenni velem.
- Nem hiszem, hogy sokat akarnál tudni a fajtámról. Nem vagyunk valami... Pozitív megítélésűek. De te... Te nem tűnsz tömeggyilkosnak - ez valami nagyon ostoba bók, de nem jön ki több. Próbálok elviselhető lenni, ennyi az egész. És mivel leül, gondolom, hogy egyelőre sikerül. Ám felvetése, hogy keressünk valami témát a beszélgetésnek, okoz nehézségeket.
- Na igen, az ilyesmi mindig bonyolult. Elvégre nyilván te nem szeretnél mesélni, és persze valószínűleg én sem szeretnék. Nem valami buta társkeresőben vagyunk, hogy van tíz percünk mindent elmondani magunkról, és tíz perc múlva ki kell tölteni valami papírt, hogy akarunk-e találkozni még az életben, vagy nem. Viszont ez meg is könnyíti a helyzetünket. Mármint amit nem akarunk elmondani, azt nem kell... De elég sok mindent mégis el lehet.
Továbbra is zavarban vagyok. Miért? össze meg vissza beszélek kényszerűen különféle ostobaságokat, de a jó hír az, hogy végre addig sem sajnáltatom magam. Persze egyszerűbb lenne, ha befogná valaki a számat, de azt hiszem, Nolan ezt nem fogja megtenni.
Csinos férfi, persze. Leteperhetne... Ugyan már! Csak az beszél belőlem, hogy rég voltam férfival... Na, még jó, hogy elpirulni semmiképpen sem fogok.
- Szóval... Bocsáss meg, kissé elkalandoztam... Talán nem vagyok annyira jó társaság - legyintek aprót, és megpróbálom lopva olvasni az arcán látható vagy nem annyira látható érzelmeket.


 

Zene: nincs;

Látok valami tétovaságot benne, ugyanazt, amit érzek magamon is. Mintha csak próbálnánk meggyőzni egymást arról, hogy nem érdemes ujjat húzni egyikünkkel sem, és ugyanakkor magunkat arról, hogy veszélyesek, nem pedig veszélyben vagyunk.
És nem is érzem veszélyben magam. Valahogy... Egyszerűen nem. Ahogy arról beszél, hogy tudok-e vajon gondolatot olvasni, képességeim felbátorítanak valamelyest. Nem, eszemben sincs bántani, sem ráijeszteni megint. Csak pislogok rá kissé értetlenül, ahogy arra szólít fel, hogy kezdjek mesélni, de helyette ahogy leül, feltérdelek, és lassan, szinte négyközláb mászom közelebb hozzá. Elképzelem, ahogy hátrahúzódik és feje szinte nekikoccan a korlátnak, persze nem tudom, néhány másodperc múlva valóban ez fog-e történni, avagy valami más. Fejem enyhén oldalra döntöm, és alig fél méternyi távolságban tőle sarkamra ülök, térdeimre támaszkodom, előre dőlve nézek rá.
- Kétségtelen, hogy vannak képességeim. Talán annyi is elég, hogy a szemedbe nézek és beszélek hozzád. Ki tudja, mi mindent érhetnék el vele? Hogy kárt tégy magadban. Hogy kárt tégy valaki másban, akár.
Felegyenesedem, hátradőlök. Megrázom fejem, tincseim az arcomba hullanak, majd vissza két vállamra. Kicsit lehajtom fejem.
- De nem vagyok az a fajta, aki használná a képességeit. Bár elméletileg a vámpírok rendkívül gyorsan gyógyulnak, azért találna pár golyónyomot vagy kés okozta heget, aki jobban megnéz magának. A nyakamon, az arcomon, ha kicsik is, de ott vannak. Mindig menekülök ahelyett, hogy támadnék.
Hangom elhalkul. A szemét nézem folyamatosan, tekintetem megragad az övében. Bár így is feleszmélek rá, mennyire jóképű, azért pontosan eszemnél vagyok. És mit művelek? Na várjunk, tényleg eszemnél vagyok én egyáltalán?
- Nem, nem vagyok eszemnél.
Talán magamnak válaszolok, de nem érzem úgy, hogy ez nagyobb baj lenne, mint bármi más, amit teszek. Vagy amit mondok. Felemelem a fejem kissé, furcsamód mosollyal tudok újra az arcába nézni. Egyik kezem lassan ajkaim elé emelem, majd leeresztem tétován megint.
- Sajnálom. Rég voltam emberek között. Rég voltam... Bárhol, bárkivel.
Oldalra hajtom fejem, tekintetem szájára, állára vándorol, majd visszanézek szemeibe. Létezhet férfi, aki ennyire jóképű?
Sóhajtva támasztom újra a combomra két tenyerem, ujjaim finoman marnak a lábamon lévő szoknya anyagába, és talán kissé alatta a bőrömbe is. Talán szívesebben érinteném őt, de azt nem tehetem meg, és nem is teszem. De a sejtjeim akarják, hogy megtegyem. Ám csupán a pillantásommal vagyok képes birtokolni a testét, semmi több. Egészen elmélázva hajolok előre, és legalább negyedével csökkentem a még köztünk lévő távolságot észrevétlenül, ám hirtelen észbe kapok.
- Sajnálom- enyhén elfordítom fejem. - Azt hiszem, nem kellett volna idemásznom hozzád- mosolyodom el óvatosan, de már nem merek a szemébe nézni. Csak mosolygok magamban, mint valami félőrült, és sokkal könnyebbnek érzem magam a közelében, még ha nem is értem, miért.

 

Zene: nincs;

Meglepve követem pillantásommal minden rezdülését. Egy vámpírnak különös tehetsége van abban, hogy figyelemmel kövesse az idő telését, mely csak rá - csak rám - nincs érvénnyel. Én már nem öregszem, így még több időm van nyitva tartani a szemeim, és látni, ahogy egyre mélyebbre szívja tüdejébe a levegőt. Vajon ez az, amire gondolok?
Nagyot nyelek, miközben észbe kapok és hátrahúzódom. Nem akarom, hogy azt higgye, az arcába akarok mászni, vagy bármi ilyesmi. És úgy érzem, veszélyes sem vagyok rá. Főleg akkor nem, amikor rám pillant, és tündérkének hív.
Tündér, én? Talán meg kellene mondjam neki, hogy nem lát a szemétől, de elveszi hangomat a tekintete, a határozottsága, úgy mindene. Nem tudom, nem tudom, mi ez. És hogy mi történik. Mintha fellélegeznék, pedig köztudott, hogy számomra a levegő már nem olyan fontos. Van viszont valami, ami nagyon is nélkülözhetetlen: hogy emberinek érezhessem magam. És most, most valahogy nem tudok sötét lenni, halott és gonosz. Soha nem ment még ennyire könnyen, hogy elengedjem ezt az elhatározást.
- Nem- vallom be. - Erre nem. Hogy helyesen fogalmazzak: más dolgok jutnak eszembe inkább.
Elkapnám róla tekintetem, de attól tartok, már késő. Arcát a plafon felé fordítja, kétségtelen, hogy van ebben a helyzetben valami érthetetlen, váratlan, kiszámíthatatlan. És valami gyönyörű. Könnyednek érzem magam, bár ezt nehéz jól megfogalmazni, nehéz azonosítani. Hinni tudok annak a természetességnek, amellyel azt mondja "tündérke", és alighanem meghal bennem valami - valami, ami sosem akart élni, talán.
Gerincem megfeszül, ahogy figyelmeztet, majd újra megteszi. Már nem tudom, mit csináltam, amit nem kellett volna, mit csinálok olyat, amit nem szabad. Ha tudnék olyat, rohamos közeledésének hatására most fülig pirulnék.  Ez már nem megy. De halkuló hangja mélyebben morajlik tudatomban, mintha üvöltene, és valami arra késztet, ahogy magához ránt, hunyjam le szemeim.
Ajkai melegek az enyémekhez képest. Persze kétségtelen, hogy ész nélkül cselekszik, nyilván az ösztönei veszik át agya felett, teste felett az uralmat. Másként miért csókolna meg? Ha tudja, hogy talán a sírját ássa vele...
De most nem tudok azon töprengeni, hová fussak, hogy meneküljek el. Ujjai a csuklómon olyan bilincsek, amiket valamiért nem érzékelek félelemmel, amiket nem akarok levetni most.
De hiába érzem ajkainak forró vásznát, én magam mintha gyerekcipőben járnék a férfiak világában megint, egyszerűen nem merek közelebb húzódni hozzá. Ki tudja? Talán visszanyeri elméje fölött az uralmat, és ellök majd. Talán undorodva felröhög - miért muszáj nekem állandóan pusztítani a saját optimizmusom?
Szabad kezem óvatosan emelkedik fel, kúszik vállára, majd onnan felfelé a nyakán. Puha, langyos bőrét érintem, tenyerem megállapodik valahol az állcsontjánál. Élvezem teste hőjét, míg úgy nem dönt, elég. Nem fogok többért ácsingózni, mint amennyit el akar venni tőlem, nem kezdeményezek mélyebb, igazi csókot sem. Nem, tényleg - nem akarok menekülni, de fogalmam sincs, mit tegyek. Csak azt tudom, hogy ez. Most. Így. Jó.

 

Zene: nincs;

Nem tudok dönteni. Nem tudom, mit akar. Azt sem, mit akarjak én. Teljesen kétségbe esek, pedig számtalan esetben volt már részem, amikor ehhez hasonló dolgok történtek. Egy csók, ugyan, mi az? Akármikor és akárkivel megtörténhet. Jóformán a véletlen műve.
Furcsa nekem, ahogy végigmér. Rég nem tette senki. Érintése is ijesztő, hát még az, hogy egy pillanatra sem enged tekintetével, mintha nem is rabja, foglya, de valami hozzá láncolt személy lennék. Lehetek-e az? Nem értem a saját helyzetemet.
Nem szól, ettől még inkább kétségek közé merülök. Nem mond semmit, nem mosolyodik el. Nem akarja, hogy sejtsem a godolatait? Hát jó! Legyen akkor ilyen, legyen gonosz, legyen közömbös. Hadd lássam annak - már persze mindaddig, amíg végül meg nem szólal.
De megteszi, és gyűlöletről beszél. Jól sejti. De valljuk be, ha utálom magam, az igazán nem véletlen, hanem csakis a múltban elkövetett rusnya tetteimnek köszönhető.
- Miért érzed? Mert igazi - sóhajtok fájón. Igen, mindez megtörtént és valós. Nem merülhet el az árnyak közt, ha egyszer a legmeghatározóbb élmények közé tartozik. És mit kell tennie, hogy higgyek? Nem tudom. Ezt ÉN semmiképp sem mondhatom meg neki.
- Talán ugyanezt. Talán semmit. Talán mindent. De lehet, hogy ez a minden, amit csak teszel- búgom fájón. Mert igen, fáj. Mégis mosolygok, mégis derűsen tekintek rá, és valahol mélyen boldognak érzem magam. Akarom, hogy higgyen bennem. Bennünk.
Megint beszél. Lassan, figyelmesen hallgatom. Megpróbálok még mosolyogni is, és lám, sikerül. Azt mondja, bocsánatot kell kérnie, de én nem akarom. Nem ezt akarom. Ennél valami sokkalta fontosabbra vágyom!
- Elmennék, talán - mondom halkan. De tudnia, látnia kell, hogy képtelen vagyok rá. Megnyerte magának ezt a dolgot. Nem vagyok a foglya? Dehogynem.
- Hát tedd, ha olyan fene nagy a bátorságod- felelek neki. Kissé távolabb húzódom, hogy lássam oly sokat mondó szemeit. Mert tudni akarom, mit gondol. És érezni csókját, megint.

 

Zene: Skyfall

Nem tudom, hogy a merészségemben hisz ennyire, vagy a sötétségben, ami gyakorlatilag táplálja a lényemet vérnyomás és szívdobogás helyett. A tekintetét minden esetre kerülöm, és néha magam sem értem, hogy jön össze bennem ilyen különösen a két oldal. Aki életemben voltam, a vadász, aki hagyta magát megöletni, és a vámpír, aki köldökig dekoltált ruhában akart vetkőzős pókert és hasonlókat játszani. Talán illene már megtalálnom az egyensúlyt a két oldal közt, hiszen anya vagyok és örökéltű nő is - hacsak minden lelkem ki nem tépem magamból előbb vagy utóbb, az agyamra fognak menni azok a tettek, melyekre nem vagyok, nem is leszek büszke soha.
Mégis, amikor azt mondja, lehetőségem van elmenni, egy perc alatt helyére zökken az eszem. Igen, tény, hogy előbb-utóbb haza kell mennem a fiamhoz, mert a bátyámnak is van élete, és nem ülhet ott mellette, hogy a tátukmált felelősségemnek tegyen eleget. De azért nincs okom rohanni! És ha van valami, ami változott bennem az elmúlt időkben, az az, hogy gyáva nem vagyok. Már.
- Nem is ezen múlik, hogy meddig maradok. A csillagok pedig jó helyen vannak odafent.
És a szemeiben. De erről elfelejtek említést tenni. Ahogy végre ráveszem magam, hogy pillantásom az övébe véssem, ott is ragadok az íriszeiben. Nos, igen. El kell mondanom, hogy kevés ilyet láttam valaha is. Csakhogy semmi sem tart örökké... Rajtam és a fajtámon kívül. Ez pedig mindig kétségbe ejt.
A pozitivitása különös. Minden szava meglep, és egyúttal meg is nyugtat. Tehát azt gondolja, nem fogom őt ok nélkül bántani. Így is van. Nagyon büszke vagyok rá, hogy még ha kissé úgy is viselkedem néha, mint egy tudathasadt, de a démonom sosem szabadul el felettem, és veszi át az irányítást az akaratomon.
Viszont ettől semmivel sem vagyok ügyesebb. Vannak képességeim, de sosem veszem rá magam, hogy használjam őket. Vannak dolgok, amikre rájöhetnék, de hiába nézem őt, az arcát, a szemeit, nem tudok meg többet róla és a gondolatairól.
Csak azt tudom, amit mond, és azt, ahogyan mondja: talán azt hiszi, csak akkor érdekel, ha fekhetek, mint valami mozdulatlan tuskó, és nem kell tennem érte semmit? Lehet, hogy így is lenne. De ez már nem az a régi én, aki képtelen volt harcolni. Bármiért is.
Fejem enyhén oldalra döntöm, figyelem, hogy testbeszéde alátámasztja-e a szavait. Vegyem el, amit akarok? Ugyan. Ennyi erővel a vérét is vehetném. Az is csábít, nem is kicsit. De most nincs szükségem rá, és megszoktam már, hogy mások meggyűlölnek érte, ha annak mutatom magam, aki valójában vagyok: vámpírnak, akinek a vér legalábbis annyit jelent, mint egy csók vagy egy forró ölelés.
- Nem annyira tetszene neked, hidd el - vallom be. Elvégre egy démon vagyok. Van egy sötét, vérivó, elátkozott és elkárhozott oldalam. Ha a másikat kedvelné is, nem könnyű ezzel is megbirkóznia.
És ahogy keresztbe teszi a két kezét, tudom: nem kell zseninek lenni hozzá, hogy az ember értse, ez a védekezés jele. Tehát maga sem hiszi el, amit beszél? Feltérdelek, mert ülve is jóval magasabb nálam. Közelebbről nézek a szemébe.
- Nagy a kísértés, de hidd el, jól nevelt szörny vagyok - mosolyodom el. Nem lehet viccet csinálni ebből, de az nyilvánvaló, hogy eddig egyikünk sem szaladt el, sőt. Pillanatról pillanatra kerülünk egymáshoz közelebb.

 

Zene: Kelly Clarkson: Stronger

Nincs még felesleges energiám arra, hogy a fejében próbáljak olvasni, vagy akár az arcán. A képességeimet nem szokásom alkalmazni, pedig bevallom, azok nagyon sokban tudnak segíteni az emberen. Ha van lelke hozzá. Nekem még túl sok van, attól tartok, mert körülbelül akkor használtam utoljára bármelyik képességemet, amikor hagytam Garylt meglógni a vadászok karmai közül. Ami gáz volt, de legalább már csak egy emlék. Nem vagyok biztos abban, hogy megint így cselekednék. Egyre inkább semmiben sem vagyok biztos.
- Én sem pontosan tudom, hogy min - vallom be. Na nem mintha nem lennék magabiztos. Erről vagyok híres, éppenséggel. A haaaatalmas magabiztosságomról. És éljen az irónia is.
Viszont neki visszatér a hangja, talán pontosan az én hatalmas, ámde nem létező magabiztosságom miatt. Mosolya zavarba hoz, de most megerőltetem magam, és mintha márványbabává változnék, csak figyelem tovább mozdulatlanul. Valljuk meg, van rajta mit. Szívesen látnám mondjuk kevesebb ruhában. Vagy ruha nélkül.
Talán az én hangom is kezd visszatérni?
- Nem mondtam, hogy bárkié is vagyok - adom tudtára a függetlenségem. Ez persze sok mindent jelenthet. Azt, hogy nem vagyok az övé, természetesen, de ezt biztosan tudja. Viszont tudta-e vajon eddig, hogy senki másé sem vagyok, és ha az is "tetszene neki", akár szabad a pályája felém?
De az már egészen meglep engem is, amikor közli, hogy a vérét akarja megkóstoltatni velem. Amit persze illő volna azonnal visszautasítanom.
Mégis, szemeim felcsillannak az ötletre. Komolyan gondolja? Ilyen bátor? Ha a vérét veszem, akár komoly baja is eshet. Vagy közben a torkom szorítja majd, nehogy szárazra szívjam? Sosem tudtam, hogy megy ez. Már Dorian is képtelen volt megállni. Vagy legalábbis majdnem képtelen volt. Igaz, ő meg is akart ölni. És igaz, sikerült is neki. Nem bánom - már nem.
Lassan érintem meg kezemmel az ajkaim, melyek az előbbi érintését őrzik. Jéggé vagyok fagyva, és közben olvadni érzem magam. Tudom, ha a vérét venném, fel is melegednék egy kicsit kívül is, belül is. Nem, ezt az ajánlatot nem utasíthatom vissza. Elvégre bármi látszik is belőle, mélyen belül mégis vámpír vagyok.
- Fájni fog egy kicsit - mondom, mert nem akarok hazudni. Igaz, nagyon nem. Legalábbis ha valaki úgy harap, mintha szeretni próbálna vele. A maga módján. A vámpírok módján. - Biztos vagy benne, hogy ezt az őrült ötletedet valóban teljesítsem is?

 

Zene: Crash world

Halványan elmosolyodom. Azzal, hogy akarattal hívja a felszínre a bennem élő vámpírt, elkezdi ébresztgetni úgymond az alvó oroszlánt. Ez nem azt jelenti, hogy egy vérre éhező szörnyeteg vár kitörésre készen, bár persze erről is szó van egy kicsit. Inkább csak azt, hogy egy démonnal mindenkinek meg kell küzdenie. Az én démonom mélyre van temetve, de ha kiengedem, igen jól érzi magát. Hiszen levegőhöz jut. És főleg: vérhez.
Egy kisgyerekes anyuka nem sokat lehet az, ami a démonát jelenti, főleg, ha itt egy másik fajhoz tartozó lényről beszélünk. De most nem félek. Nem tudom, miért. Illetve természetesen nem tudom, mit várjak magamtól és mit Nolantől, de a kíváncsiság legyőzi bennem a gyávaságot, ahogyan egyébként is erre hivatott. Feltekintek rá, majd ülő helyzetből újra térdeimre emelkedem, és még közelebb kerülök hozzá.
Ekkor jutok csak el odáig, hogy mélyen a szemébe nézve, határozott, de halk hangon válaszoljak első kijelentésére.
- Mindenki azt hisz, amit csak szeretne. Nem vagyok könnyen megkapható, ha az lennék, nyilván épp valakié lennék - állapítom meg teljesen komolyan.
Tekintetem továbbra is ott tartom íriszein. Bár kedvem lenne csak úgy gyönyörködni bennük, most mégsem engedem magamnak a lanyhulást. Elvégre amit kért, az egy kihívás. És nehezebb megtenni, mint hinné. Vegyem vérét? Rendben. Részemről az élmény, övé a tapasztalat. Mit nyerünk vele? Lehet, hogy ő semmit. Én is csak egy vacsorát. Lehet, hogy olyasmit, amiről még azt sem tudjuk, hogy létezik.
- Attól nem kell félned. Ha álom lennék, rémálomként kellene átélned ezt az estét. A vámpírok sötét teretmények, bármit látsz és bármit hiszel. Nem vagyok az az ártatlan kislány, akinek látszom, és ha őszinte akarok lenni, néha örülök is ennek.
Őszinte akarok lenni? Miféle szöveg ez? Védenem kell a családomat: a bátyám és a fiam otthon visszavárnak. Ha holtan is. Ezen szerencsére igen nehéz változtatni.
Ahogy megérint, végigvezetem pillantásom a kezén, az arcán, a mosolyán. Leeresztené jobbját, és úgy döntök, hagyom. Vért venni egyébként is a balból szokás. Így tekintetem átirányítom arra, közben hallgatom a fejemben újra és újra ismétlődő imént mondott szavait.
- Ha olyan sok lenne bennem az emberség, most nem tenném ezt meg. Hanem elmennék, elmenekülnék, vagy inkább téged hagynálak elmenekülni, ahogy jobban tetszik. Még az egyik oldalamat ismered csak, azt is alig. Talán ideje bemutatnom a másikat is.
Szemeim feketén villannak egy pillanatra, ahogy a sötétséget hagyom eluralkodni az akaratomon. Nem fosztom meg Nolant attól, hogy végigkövesse ezt a sötét csillanást a tekintetemben, hiszen mindez hozzám tartozik, és neki el kell fogadnia. Vagy el kell mennie a közelemből, de még időben, és minél messzebbre.
Lassan lesütöm szemeim, és magamba szívom a belőle áradó tengersós, férfias illatot. Vajon a vére is olyan aromákat áraszt, mint a tenger? Szívdobogása átlagos, és bár érződik rajta némi izgalom, úgy tűnik, komolyan gondolja, amiket kimond. Amit vállal. Amit kér, és úgy tűnik, tényleg akar is.
Jobbom ujjai a baljára kapcsolódnak, felemelem a kezét. Nem vagyok egészen biztos magamban. Kétségtelenül akarom a vérét, de vajon nem kockáztatok-e ezzel túl sokat? Dübörögnek bennem a kérdések, most vér helyett is. Az én szívem nem dobog. Érzem, mennyivel melegebb a keze, mint az enyém. Kézfejének oldalát emelem az ajkaimhoz, szám alsó vonalát húzom végig rajta. Miközben kissé kifelé fordítom tenyerét, lazítok a fogáson, hogy bármikor elhúzhassa tőlem a balját, ha úgy dönt. Szám sarka megállapodik a csuklója belső oldalán. Pontosan érzem a pontot, ahol a leghevesebben dübörög benne a manna áramlata, a helyet, ahol bele kell marnom testébe, mint a mérges kígyó teszi, ha ölni akar. Azonban én nem akarok ölni. Vadászok, belekóstolok, magamhoz veszem, ami jár. Elvégre maga vagyok a tökéletesség. Az öröklétre teremtettek, és én örökké leszek is. Ha mások vére által, akkor azok a mások mind így jártak. Ez egy kegy volt, egy ajándék, melyet csakis én kaphattam meg, és amellyel élnem kell - még ha nem is tudom a szó szoros értelmében teljesíteni a gének ezen parancsát.
Szemeim felnyílnak. Érezheti, ahogy előbukkanó agyaraim finoman nyomódnak a bőréhez. Tekintetem egyenesen az övébe irányul. Éhes vágy ébred bennem, hogy szétcibáljam testét, de legalábbis letépjem róla a ruhát, és még ezer helyen mélyesszem bele a fogaimat. Pedig egyelőre még egy helyre sem sikerült. Keresem szemeiben a félelmet, a döbbenetet. Tényleg megteszem? Képes vagyok erre? Szemétség. Ő nem áldozat. Vagyis... Magának akarta. Ő akart a vacsorám lenni, és nekem minden jogom megvan hozzá, hogy elvegyem, ami kell.
Fogaim félig öntudatlanul mélyednek az erezetébe. Mélyre szívom tüdőmbe a hirtelen mindenhonnan felém áradó sós vérszagot. A vas és a tenger vegyes íze hatol be a szervezetembe, a meleg, selymes folyadék ízorgiája robbanásszerűen csapódik végig nyelvemen, nyelőcsövemen. Az inger a gerincemet is megfeszíti, fogaimmal akarva-akaratlanul elszabadulok a prédától, hogy testem egészen egyenesre feszüljön, és fejem kissé hátrahajtva érezhessem a csodás ízt. De kezemmel jobban ráfogok a kezére mégis, és testem mellé húzom azt. Mivel ő ül, én pedig térdelek, végső soron magamat sikerül ezzel közelebb vezetnem hozzá. Végignyalok alsó ajkamon. Egyetlen korty vér is olyan áldásos hatásokkal lep meg, amikre már alig emlékeztem. Mikor ittam utoljára emberi vért? Főleg egy különleges fajhoz tartozó vérét? A leghalványabb emlék sem épp mostani. Még Jackhez kapcsolódik, talán.
De hol van most a múlt? A jelen a fontos, mindaz, amit megtehetek, amit elvehetek még! Minden az enyém lehet, nem tud ellenkezni, nem tudja megvédeni magát! Egész közelről meredek szemeibe, most már nem a félelmet keresem. Arca ívéhez hajolok, langyosodó leheletem végigcsapódik a bőrén. Fülem tövénél érzem a forró leheletét. Elhúzódik? Vagy továbbra is hiszi, hogy meg tudja védeni magát, ha arra lesz szükség? Túlzottan bátor, botor vagy merész!

 

Zene: most nincs;

Különös megnyugvás uralkodik el rajtam a szavai hallatán, bár valószínűleg ez is a szándéka azzal, hogy épp így mondja és épp ezeket a dolgokat. Nem hiszem, hogy azért tenné, mert fél. Inkább azt gondolom, hogy kicsit mindkettőnket meg akarja győzni ezzel. Kétségtelenül sikerül is neki, legalábbis valamennyire. És persze egy darabig.
Ám a kérésének egyszerre nehéz és könnyű eleget tenni. Természetesen akarom a vérét, mindent akarok, amit csak elvehetek. Hisz egy vérivó szörny vagyok, akinek ez jelenti a maximumot: átvenni egészen az irányítást egy másik lény fölött, vagy legalábbis kortyolni a véréből és érezni a szívdobogását úgy, mintha a sajátunk volna. Mind erre vágyunk, és ha nincs olyan préda, aki önként ajánlkozik, sokan annyira akarják azt a szívdobogást, hogy véglegesen elveszik. Ez az, amit én nem tennék meg soha.
Most azonban nem töprengek azon, mi mindent nem teszek. Most az igenek érdekelnek, ahogy a vére porrá éget és felhevít belül. Gyönyörű az élmény, a vörös, sós bársony érintése az ajkaimon, majd egyre mélyebben bennem, ahogy életre próbálja kelteni a halott szöveteket. És bár nem kezdek újra élni, nem dobog a szívem, de a bőröm gyorsan kap némi idegen hőt, még egy kis színt is a férfi önfeláldozása árán.
Gerincem mentén olyan fokú gyönyör feszül végig így is, ami emlékeztet a kéjre, amit a halandó is ugyanúgy képes átélni. És mindezt csak fokozza, ahogy a sebzett férfi lassan bőrömhöz ér. Komolyan gondolja ezt? Hogy még közelebb húzódik ahhoz, aki fájdalmat okozott neki az imént, és aki megtenné újra?
Legszívesebben fogaim a nyakába vésném, hogy hajába túrva, illatát annak teljességében érezve vehessem újra magamhoz vérvörös mannáját, amiben ereje is rejlik, amiben minden egyes apró rezdülése ott van.
Tudatom valahol messze innen bolyong. Miközben hallom, ahogyazt mondja, csodálatos vagyok, érzem, ahogy életereje felerősödik. Hiszen csak egy korty vérét vettem, nem akartam, hogy gyengüljön. Sőt! Most újra ajkaimhoz emelem csuklóját, és lezárom rajta a nyelvemmel az imént keletkezett sebeket. A két kis fognyom máris vörösből mélyen sötétlő rózsaszínbe vált, ahogy elengedem. De mégsem vagyok képes rá, hogy egészen eltávolodjak, hisz nyakamba hajolva tisztán hallom szívének, vérének ritmusát, mi több, nyaka annál közelebb van most ajkaimhoz. Annál közelebb mindaz, amit el akarok még venni tőle. Bár - lehet ezt mindennek nevezni? Egy ilyen test, egy ilyen elme, egy ilyen lélek jóval többre is hivatott. Többre annál, hogy csak két kortyni vérért tartsam a közelemben. És testének erős aromái árulkodnak arról, hogy per pillanat több is szeretne lenni, mint a vacsorám.
Miért is ne lehetne...?
- Akarok... Sok mindent akarok - zihálok, mint aki  a halál széléről rohan visszafelé, pedig kétségtelenül alig mozdulok. Jobbom most az ő bal vállára szorul, erővel nyomódik ruhájának anyagába minden ujjbegyem. Balom felkúszik a csuklyásizmának jobb oldalán, nyakát éri és a ruhájának nyakát. Lehúznám az anyagot, hogy bőrét érhessék a fogaim, de megállít a tény: ez már sok lenne. Sok még akkor is, ha a vérét ő maga ajánlotta fel. Hirtelen kapom tekintetem újra az övébe mintegy megállító parancsszóért könyörögve. Meg akarom tenni, meg akarom harapni újra, ez kétségtelen. Sebet harapni a torkára, hogy magamba szívhassam véráramát, felsebzeni ajkait is, hogy aztán nyelvem langyos érintésével begyógyíthassam azt. Aztán nyelvemmel, fogaimmal végigpásztázni testét egyetlen karcolást sem ejtve rajta, hogy ismerjem minden porcikájának ízét - ezek a vágyaim. És nem, egy percig sem tartozik hozzá ehhez, hogy a végén kivéreztetve, darabjaiban, megtörve és kihűlten hagyjam itt. Azt akarom, hogy éljen - és azt is, hogy mindezek a képek a fejemben valósággá váljanak.
Újabb hullám fut végig gerincem mentén a nyakgödrömbe ejtett csókjaitól. Oldalt fordítom a fejem kissé, hogy muszáj legyen fejét felemelnie és a szemembe néznie. Éhesen tapadok ajkaira, és hirtelen magam sem tudom, nem fogják-e fogaim megkarcolni akár az ő ajkát, akár az én nyelvemet, miközben utat akarok törni vele szájüregében.