Hogy én mennyire utálok magamról beszélni, de végülis valahol el kell kezdeni, hogy megismerj, nem igaz? De mi van, ha én nem akarom, hogy megismerj? Mi van akkor, ha el akarom mindenki elől rejteni a valódi énemet? Vérbeli narf vagyok, de ez néha hátrány. Hogy itt mire is gondolok? Hát arra, hogy nem vagyok valami harcias. Kerülöm a verekedéseket, balhékat, vitákat másokkal. Kiállok a magam igazáért, aminek nyilvánvalóan nem örül mindenki és emiatt alakulnak ki a már fentebb említett balhék. Jó mi? De rendben, legyen neked gyereknap és pár infót elmondok még ezen kívül.
Szeretek úszni; szörfözni; hajókázni, de csak is a saját hajómon, amit még az apámtól kaptam, mikor megkaptam az engedélyemet, mint hajós kapitány. Gyakran búvárkodok, az idő alatt át tudok gondolni mindent, ami aktuálisan foglalkoztat. Régen, még gyerekként tengerész akartam lenni, vagy kalóz ... de végülis a fotózás mellett tettem le a voksomat. A kamerám lencséjén át olyat is megláthatok, ami felett mások simán elsiklanak. Minden apróság a szemem elé tárul.
Mit is még ... Oh igen. Szeretem a hasam. Most nem a külsőségre gondolok, hanem az evésre. Szeretek enni és nem vagyok válogatós, ez okból jó szakács is vagyok. Nem iszok sűrűn alkoholt, csak alkalmanként. Sosem vágytam arra, hogy tönkretegyem maga, nem is dohányzok. Nehezen leszek szerelmes, de akibe igen, arra még az életem árán is vigyázok. Elég romantikus alkat vagyok, de ezt nem kell feltétlenül kiírnom a twitterre.
Nem tudom ... ha érdekel még valami, keress meg a stúdiómban, de a szavaknak is ára van. Nálam minimum egy kép. Vagy keresd meg a húgomat ... vérbeli nő, szeret másoknak rólam mesélni. Néha kiakaszt, de mégis csak a húgom, nem?

Ami nyilvánvaló, az a külsőm, de nem minden látszik. Arcomat szeretem borostásan hagyni, de amint már engem is zavar a kinézete, leborotválom. Olyankor elég kölyökképem van. Volt már olyan, hogy amiatt nem hitték el, hogy már nagykorú vagyok és az üzletben elkérték a személyimet, mikor italt akartam venni a bárszekrényembe. Van egy japán tetoválás a mellkasom bal oldalán a szívem fölött, aminek a jelentése: víz. Nem vagyok a túlzott tetoválások híve, de gondolkodom még, hogy talán kellene még egy. Még nem tudom hova, vagy hogy mit, de azt igen, hogy kell.
Öltözködésemben képviselteti magát a sportos viselet - melegítők és trikók egyaránt -; a farmer párosítás inggel és az öltöny is. Mikor milyen kedvem van, vagy mikor milyen munkát kapok. Esküvőre mégsem mehetek hawaii mintás halásznadrágban, nem? Sosem veszek fel csíkosat a kockással, kéket a barnával és kerülöm a rózsaszínt mindenáron.
Ahogy eddigiekben, úgy a zenében is meg tudok lepni bárkit, még magamat is néha. A zongoradaraboktól kezdve egészen a modernkor zenéiig, minden megtalálható a polcomon és még akad köztük rock, valamin más stílusból is bőven.

Ujjaim egymás után érik el a zongora billentyűit, ezáltal valami olyat alkotva, amit senki nem tud rólam, csak a testvérem. A húgom az egyetlen már, aki őrzi emlékét annak, milyen is voltam régen, mielőtt a szüleinket megölték. Vidám, felhőtlen és boldog gyerekkorunk volt. Nem gondoltunk sem a fájdalomra, sem a leendő veszteségre, amik minket érhettek, hisz mi okunk is lett volna rá? Nem voltak ellenségeink és az átlag halandók sem tudtak arról, hogy mi mások vagyunk, mint ők. Nem lehettünk abban biztosak, hogy valaki rá ne jöjjön létezésünkre és mivoltunkra, de nem féltünk, mert bíztunk abban, hogy akik ismertek minket, azok majd kiállnak értünk, vagy ha mégsem, lett volna hova mennünk. Szüleink nem akarták azt, hogy olyanokon kelljen átmennünk, mint régen az őseinknek, akik kénytelenek voltak egy különálló szigetre telepedniük családjukkal, hogy az ártó lények ne érjék őket el.
Gyerekként rengeteg legendát és mesét hallottam ezekről az ártó lényekről, szörnyekről, akik démoni képességeikkel okoznak lelki és fizikai fájdalmat az embereknek. Mindig is komolyan vettem apám szavait, még a halálának éjjelen is.
Aznap egész végig rossz érzésem volt. Se anyám, se apán nem olyan volt, mint szoktak lenni. Ők is csendben ültek a konyhában és kifelé bámultak az ablakon, mintha láttak volna már akkor valamit, amit én még nem. Igyekeztem úgy tenni, mint aki nem vesz észre az egészből semmit, noha tudtam, hogy valami hamarosan eljön. Jött is ... az éjjeli viharral együtt. Apám az éjszaka közepén ébresztett fel minket és megkért, hogy bármi is történjen, maradjak a húgommal. Kicsit értetlenül néztem rá, de láttam, hogy ő is meg van rémülve, így csak bólintottam egyet és azt tettem amit kért tőlem. Miután felöltöztünk anya a kezembe nyomta a hátizsákomat, amiben minden vízhatlan zacskóba volt csomagolva. Élelem, zseblámpa és minden egyéb, ami egy táborozáshoz kellhet. Arcon csókolt minket, majd a hátsóajtón át kivezettek minket.
- Menjetek minél messzebbre amilyen gyorsan tudtok és semmi esetre se nézzetek hátra. - arca ekkor már könnyes volt. Némán engedelmeskedtem neki, pedig tudtam, hogy most látjuk egymást utoljára. Megfogtam testvérem kezét és szaladni kezdtünk a tenger felé amilyen gyorsan csak tudtunk. A vízben, illetve a vízen biztonságban lehetünk! Csak a cél lebegett a szemeim előtt még akkor is, mikor sikolyt hallottam a hátunk mögül. Összeszorult a szívem. Tudtam hogy ki volt az, de nem mehettem vissza bárhogy is akartam. A hajóm a kikötőben volt, mintha csak várt volna ránk. Felszálltunk rá, majd ahogy lehetett el is hagytuk a part közelét. nem mertem még most sem megfordulni, de a ropogó fa hangja engem is kíváncsibbá tett. Tudtam, hogy rossz ötlet volt megnézni ... a házunk lángokban állt és hatalmas füst áramlott fölfele. Magamhoz öleltem az egyetlen személyt az életemben, majd mindketten sírtunk. Be merem vallani igen, sírtam és szoktam is sírni, mikor rémálmomból kiáltva ébredek.
A zongora elcsúszott ... félreütöttem a billentyűt és lehajtott fejjel ülök egyedül a sötét lakásban. Ismét könnyek áztatják az arcomat. Segíthettem volna nekik ha hagyják, de tudom, hogy ezt kellett tennem. Megmenteni a húgom és vigyázni rá. Idehoztam őt Rine-ba azt remélve, itt új életet kezdhetünk mindketten és átléphetünk a múlt fájdalmas emlékein.