Megtisztel ajánlatával, hogy menjünk hozzá, és nem is habozom, na jó, csak egy kicsit habozok azt elfogadni. Kikerekedett szemei megmutatják ijedelmét, de a világért sem akartam volna azzal megbántani, hogy visszautasítsam az ajánlatát. Nem is teszek hasonlót.
- Persze, a csoki elmaradhatatlan, és főleg akkor jó, ha forrón tálalod- bólintok könnyed mosollyal. Nem vagyok a félreérhető mondatok embere, pedig idézhetném a "Van, aki forrón szereti" filmcímet, és ezer hasonlót, hogy helyzetünket leírjam.
- De csalás, hogy mindig nálad. Most már szeretnélek elhívni majd valahová én egy forró csokira, vagy egy kávéra legalább.
Az vajon randinak számítana már? Többedszeri találkozásunkkor most legalább egy fagyira meghívhattam, de ez, úgy döntöttem, kevés belőle, most már szeretném őt szándékosan is látni, tervszerűen, amikor kicsit kiöltözhet, ahogy azt a nők olyankor szokták. Valamiért érdekel ez az oldala is, az, aki készülődik egy randira, és izgatottan fogadja el a kapott kis csokor virágot. Szóval igen, alighanem randira kellene invitálnom őt hivatalosan is, végre már.
- Leginkább művészfilmeket, krimiket, bármit, ami nincs tele túlfűtött vagy teljesen embertelen jelenetekkel. Sajnos olyat a munkám során is láthatok, hogy valakit felfal egy cápa, és...
Lenyelem a mondatot. Vadászként megtapasztalom az akciófilmeket, vagy valami ilyesmit akartam mondani.
- És a vámpíros filmek meg ilyenek szintén nem az én világom- mondom végül, hogy mégis csak be legyen valahogy fejezve az a mondat is.
- Nem, még mindig oda meg vissza vagyok az állatokért.
Felszabadult mosolyt engedek meg, és követem őt, amerre megy. Persze inkább az oldalán maradok, mint mögötte lihegek, nem tarthatatlan a tempója sem. Kihasználom a tényt, hogy karja egészen áthűvösödött a változékony időben.
- A karját, kisasszony?- kérdezem derűsen, és felé nyújtom jobbomat, miközben várom a válaszát, próbálok szemkontaktust is keresni vele.

Elfogadja a karomat, és elfogadja vele együtt a meghívásomat is. Hogy mindez még azelőtt megtörténik, hogy bármi másra felelne, valahogy arra enged következtetni, hogy ez fontos neki, és kicsit megörülök ennek, amit meg sem próbálok eltitkolni előle. Egy mosoly képében az öröm fel is tör, mert ezek szerint érdeklem őt, és kétségtelen, hogy ez a nyitottság egymás felé viszonzott is. Szóval... Nem akarok előre szaladni, de ismeretségünk talán más irányt és más mélységeket vehet fel.
Persze erre elkezdek töprengeni. Mert mikor voltam én utoljára bárkivel? És eleve, mennyire nem értek én ehhez a randizás-dologhoz? Kicsit talán megszeppenést érzek, de próbálom nem mutatni, és inkább visszanyomom elmémet az eredeti témába, amikor Liny szavait hallgatom.
- Jól van, akkor kimaradnak a vámpírok meg a vérfarkasok- mosolygok. Sherlock Holmest díjazom, abban tényleg nincsenek benne a természetfeletti lények, amikről Liny hallani sem akar. Jaj, igen. Ha történne köztünk valami, vajon meddig titkolhatnám, hogy vadász vagyok? És főleg hogyan? És el tudná-e fogadni?
Kicsit látszhat rajtam az aggodalmam ezt a kérdést illetőem, de elhessegetem.
- Nem erőltetés. Örülök, hogy nézhetek veled filmet ahelyett, hogy dolgoznom kelljen, ezt ugye elhiszed?
Gondolom, hogy el. Nem is volt egészen konkrét a kérdés, inkább költői, de engem az sem zavar, ha nem nézünk filmet, örülök, ha vele vagyok, és főleg, ha forró csokival is. Összenézünk, közben már oszlik a sötétség hála az égnek. A boltra vonatkozó megjegyzését lassú, de élénk bólogatással veszem tudomásul.
- Bizony, az olaszok híresek a pékáruról- mondom mély tisztelettel hangomban az olaszok iránt, valóban nagyon jó fogásaik vannak, kivéve, ha tengeri élőlényeket sütnek-főznek. A kollégáimat nem szívesen eszem meg, még ha poénnak ez nagyon gyenge is.
- Esetleg rendelhetünk majd egy pizzát- jut eszembe az ötlet, és kíváncsi leszek, hogy tetszik neki.

Vadászként persze nem olyan könnyű a dolgom, ha kapcsolatot akarok létesíteni más emberekkel úgy, mintha magam is az volnék, egy átlagos halandó. Nem tudom elrejteni, nem használni a képességeimet: számtalan vadász őrült már bele, hogy a képességei ráerőszakolták magukat az elméjére, olyanokat látott és hallott, amik hamar a halál fekete útjaira irányították. Ez persze előttem van, amikor arra viszem a beszélgetés témáját, hogy talán randevúzhatnánk Linyvel, talán lehetne közte és énköztem valami komoly. Nem tudom, hogy gondolom, ez valószínűleg ösztön és vonzalom, kémia és biológia, és másodrangúvá válik esetemben a józan ész, ha róla van szó.
Míg ő virágért megy, én kicsit távolabb maradok. Megtehetném, hogy odalépek és kifizetem helyette, ám okosabb ötletnek tartom a háttérbe húzódva kigondolni, hogy aki ennyire szereti a virágot, annak az egész lépcsőházat is behinthetném, hogy biztosan legyen második randevú. Hát vannak jó húzásaim, noha nem vagyok egy Casanova, szerintem a párkapocsolatokban a toleranciám a mérvadó és a türelmem, a csendességem viszont lehet, hogy azt is megmutatja, hogy nem egy vad csődör vagy valami hasonló vagyok. Vajon Linynek ez kellene? Vajon én kellenék neki? Megfelelnék-e egyáltalán az ízlésének? Nem tudom.
- Semmi baj, nem haragszom - mosolygok rá szelíden, és figyelem őt. Ahogy beránt a szökőkútba, kissé zavartan rázom meg magam. Talán fiatal hozzám. Vagy a munkám és az életem, az eddig jellemző magányom miatt vagyok ilyen furcsán "vén"?
Ahogy rám nevet, én is ránevetek, bár ezt még kicsit erőltetni kell, túl mélyen voltam a gondolataimban. TÚlzottan félek talán attól, hogy nincs esélyünk együtt, túl öreg vagyok, ő túl fiatal, túl gyermeki és ártatlan, én meg már begyöpösödtem, kevés lennék neki... És vadász is vagyok, ki tudja, meddig élek még egyáltalán? Nehét ez. Nagyon nehéz.
Ám ahogy pirongva pillant rám, felvidít. Mire gondolhat? Nem kérdezem meg tőle, de kezem kinyújtva arcához érek.
- Valamibe nagyon belevörösödtél- mosolyodom el derűsen. Közel lépek hozzá, végignézek rajta, ha már úgyis az arcát érintem, kezem is odasimítom, le az álla csücskéig is.
- Van benned valami csodálatosan eredeti. Felderít a közelséged- vallom be. Csak remélem, hogy bóknak veszi, elvégre annak is szánom. Közelsége valóban nagy hatást gyakorol rám, és nem akarom elereszteni.

Töprengésemet Liny láthatóan nagyon hamar észreveszi, és amikor odapillantok rá, akkor nem igazán tudom hogy megnyugtatni. Elvégre engem nem igazán zavar, hogy elpirul, sőt. Jól esik, bár ezt furcsa így kijelenteni.
- Hát, köszönöm - most rajtam a sor, hogy kicsit zavarba jöjjek, nem nagyon szokták a hajamat dicsérni. A laborban azt is javasolták már, hogy vágassam le, de ezt mindig sikerült eddig elkerülnöm. - A világot járt kalandor dolog még a jövő zenéje sajnos, pedig nagyon szeretném szerét ejteni.
Ahogy hozzáérek, látom, érzékelem, nehéz is lenne elkerülnie a figyelmemet annak, hogy meglepem a mozdulatommal. De nem veszek észre ellenkezést, aminek természetesen nagyon örülök.
És átölel. Értetlenül pislogok kettőt, megfeszülnek a karom, mellkasom, hátam izmai. Valahogy azonban a védekezési mechanizmus egy pillanat alatt el is hal, és helyét a bőrömön jóleső bizsergés veszi át. Liny felé eső karom szinte magától emelkedik, és tenyerem a hátára simul.
- Jól van, menjünk, de bízhatsz benne, hogy nem fogok megfázni.
Halk, kissé érces hangomon felnevetek, ahogy mentegeti a szökőkút vizét, és a pólómról beszél. Talán nem tudhatja, hogy a tenger mélyére való merülés során mennyi alga ragadhat meg az emberen, vagy igazából bármi, jobbik eset, ha az a bármi nem egy cápa többszáz foga.
- Igen, hűvös az idő, de valamiért nem fázom- mondom. Erre szokták mondani, hogy fűt a hülyeség. Vagy azt, hogy fűt a szerelem?
- És gondolom, mindjárt odaérünk. De ha te fázol, bújj nyugodtan ide. Ugyanannyira vagyunk vizesek- mondom felajánlásképp, és persze nem azért, mert egyébként ne akarnám, hogy hozzám bújjon. Nagyon is tetszik az ötlet.

Mosolya mindig felgyorsítja a szívverésemet. Végignézek rajta, és megint eszembe jut, ahogy szinte mindig, akarhat-e valaki a köztünk lévő korkülönbség ellenére bármit egy olyan gyönyörű lánytól, amilyen ő? Nem vittem még véghez életem során semmi olyat, amiért azt gondolhatnám, hogy megérdemlek valakit, akinek a mosolya ilyen bájos, akinek a kacagása mintha tündérországba repítene.
Ölelésében megállok. Visszaölelném, de szinte lefog. Szívesen emelném egyik kezem, hogy hátára simítsam, de szavai előbb jönnek, és ugyanúgy az ő szavai is. Ahogy azt mondja "siessünk", mintha valami megfagyna bennem. Igen, jobb is, ha megyünk. Vegyem már észre magam, igaz? Nem azért sétálgatunk, hogy összemelegedjünk. Vagy épp azért?
Félig megint ölel. Visszaölelném, de már itt sincs, már szinte bent van a házban. A másodpercek túl gyorsan akarnak eltelni fölöttem. Kicsit elkeseredetten veszem tudomásul, hogy szokott türelmem el készül szállni. Eszemet fogom veszteni emiatt a lány miatt, komolyan?
Körülnézek a kis lakásban. Lehajolok én is a cicához, végigsimítok a hátán meg a fején. Persze nem visszafelé. Aztán követem tovább a lányt, aki leveteti velem a cipőmet, hogy papucsban szlalomozzak tovább. Nem kevés zavart okoz ezzel, bár a lábam elméletileg nem büdösebb, mint bármelyik férfié, és a zoknim sem szabadna, hogy lyukas legyen.
Elmosolyodom. Körbe-körbe surran körülöttem, mécsest gyújt, rádiót kapcsol, hangulatot teremt. A kérdés csak az, hogy mihez? Elgondolkodni azonban nincs időm, ösztöneim helyettem cselekednek. Ahogy épp megint elszaladna mellettem a maga tündér-röpdösésével, elkapom kezét, szelíden húzom közelebb magamhoz. Remélem, tekintetem az övébe tudom fúrni legalább addig a pillanatig, amíg mosolyom, türelemre, nyugalomra intő arckifejezésem megosztom vele.
- Zavarban vagy? - kérdezem óvatosan.
A kanapéhoz lépek, leülök rá. Ha engedi, őt is odahúzom, de pillantását nem engedem el.
- Mert én igen. Szerintem látszik. De nem várom, hogy körbeugrálj. Mármint nagyon kedves tőled, hogy a vendégszereteted ilyen... Szóval bájos, de talán jobb lenne, ha csak leülnél ide, és nem szaladgálnál. Ráér az a forró csoki. Te fontosabb vagy.
Gondolom, érti. Biztos vagyok benne. A társaságában szeretném eltölteni ezt a kis időt, amíg itt lehetek, és nem várom, hogy közben forró csokit, teát vagy vacsorát csináljon nekem. Arcát figyelem, hogy mit felel.
- Igen, így sokkal jobb - jegyzem meg derűsen. De azért hatványozottan attól lett sokkal jobb, hogy végre ő is mellettem ül.

Várom, hogy reagáljon valamit. Az biztos, hogy szép kis vallomásos monológgal vágtam szegényt fejbe úgymond, persze sem megijeszteni nem akartam, sem azt, hogy megrökönyödjön vagy rosszul érezze magát. Csak azt vártam, hátha több lesz a válasz, mint egy ártatlan mosoly. Bármilyen szép is a mosolya, most feszíti a gyomromat az izgalom.
Hisz ismerjük már egy ideje, és elég lassúnak mondható a folyamat, ami alatt eljutottunk idáig. Mire kimondtam neki azt, amit most az előbb, és ő is kimondja nekem, amit ezekben a pillanatokban vélek hallani. Hogy ilyesmit nem érzett még. Na de milyesmire gondol? Úgy értem, beszéljen érthetően! Várakozom, türelmes vagyok, de most nagyon nehéz a dolgom. Még közelebb húzom magamhoz a kanapén ülve, ha lehet ilyet.
- Fontos. Ezt mondtam, nem? Ezt is akartam mondani, nem hallottad rosszul - szólok sietve, szinte már magyarázkodva. Nem akarom, hogy félreértsen, ez most nagyon értékes. Minden szó értékes, amit mond, és remélem, neki is értékes minden, amit én mondani akarok.
Amikor azt kérdi, mi jár a fejemben, nem tudok azonnali és pontos válasszal szolgálni. Mi jár benne? Leginkább semmi. Vagy leginkább...
- Te? - kérdő hangsúllyal vetem fel, nem tudom, ezt akarja-e hallani, de ez az egyetlen értelmes válaszom. Rajta gondolkodom. Vagy rajtunk, akár.
- Megcsíphetnélek, de vannak jobb ötleteim - mondom kissé óvatosan.
Felemelem azt a kezét, amelyiknél fogva magamhoz húztam. Ujjaim az alkarjáról a tenyere alá csúsztatom, kézfejére ejtek egy apró csókot. Felpillantok az arcára, mit szól ehhez. Ha nem hat, vagy ha nincs ellenvetés, bőven találok még pontokat a testén, amiket szívesen csókolnék, bár tudom, nem kerülhet mind sorra ma.

Bár én magam is elég ideges, vagy helyesebben mondva izgatott vagyok, de az azért még mindig megnyugtat, hogy látom az egyre fokozódó pirongást az arcán. A világért sem akarnék benne szégyenérzetet kelteni, sem semmi hasonlót, de azt nem árt tudnia, hogy így most még csinosabb, még bájosabb, mint valaha volt. Így, hogy egyrészt látom rajta, egyes szavaim és mozdulataim milyen, láthatóan pozitív hatást érnek el.
- Akkor jó, mert így is gondolom - nyugtatom meg még egyszer, bűn lenne pont most értenünk félre egymást, amikor a dolgok váratlan, bár remélt fordulatot vesznek a nekem tetsző irányba.
Szerencsére nem tévedek, közeledésemet továbbra is jól fogadja. Ez már épp tovább ösztönözne, amikor viszont neki támad ötlete, és mosolya, kérlelése nem engedi meg, hogy visszautasítsam. Egyébként sem lenne miért.
- Nem vagyok gyakorlott benne, de tégy egy próbát velem - mondom. A tánctechnikám valóban elég gyér, nem vagyok az a fajta, aki a művészetek terén különösebb neveltetést kapott. Hiszen hozzám is, a családomhoz is mindig inkább a tudomány állt közel. Azt azonban nem mondom, hogy nem lennék hajlandó bármikor táncba vinni egy ilyen csodás lányt, ha neki elég annyika tánctudás, amivel rendelkezem.
Felállok mellőle, bár érintése majdnem visszahúz. Én magam sem állom meg egy mosoly nélkül, és mivel nagyon mondani úgysem tudok semmit, csak megfogom a kezét, és magam után vezetem. Keresek pár lépésnyi üres helyet, hogy ne borítsunk fel semmit, és ne is lépjünk rá semmire. Egyik kezem a derekára helyezem, a másikkal a kezét fogom meg, és miközben lassan táncolni kezdünk, a szemeit nézem. Meddig lehet ezt ép ésszel kibírni? Egy gyönyörű lány társaságában táncikálok, a szívem olyan gyorsan és hangosan dobog, hogy rendesen számolni tudnám.
- Nem vagyok a legjobb táncos, de talán hosszabb távon találunk más dolgokat, amikben jobban jeleskedem - jegyzem meg, és utólag kissé félreérthetőnek is találom a saját szavaimat, de talán most mindegy, nem fogok magyarázkodásba kezdeni. Tudom, hogy ostobának tűnnék vele.

Szavai biztatnak. Különös, de eddig sosem gondoltam úgy egy lányra, mint lehetséges forrásra valamiféle ihlethez, mivel elméletileg ugye tudós volnék, és ez majdnem olyan már, mint a művészet: töprengsz, gondolkodsz, próbálkozol, és talán találsz valami olyat, amit rajtad kívül senki sem képes megtenni, vagy lehet, hogy képes lenne, de a tiéd lehet az első lépés.
Most egy kicsit a táncot illetően is így érzem magam. Sosem voltam benne nagy tehetség, és most már nem is hiszem, hogy ez változni fog. Viszont Liny társaságát élvezni mindenképp előnyös, és nagyon jól érzem magam akkor is, ha összesimulhatunk, ha a vállamra hajtja a fejét. Az pedig külön meglep, amikor rám pillant és megszólal.
A pillantásából egy pillanat-töredékkel előbb érzem, amit mond. Mosolya, zavartsága a második meglepetéshullám, hiszen miért kellene rosszul éreznie magát azért, amit most elmondott? Én ennek csak örülni tudok.
És bár a döbbenetből nem olyan gyorsan tudok kikecmeregni, azért mosoly ül az arcomon. Most kezét elengedem, és az egyik kezem a derekán marad, viszont a másikat az arcára emelem, hogy irányíthassam a tekintetét. A szemébe nézek, azt látom az íriszeiben is villanni, amit kimondott.
- Ne légy emiatt zavarban. Örülök, hogy kimondtad, mert azt hiszem, én is hasonlóan vagyok vele.
Végigsimítom az arcát, nem tudom, miért húzom én is a vallomásomat. Látom rajta valamiféle apró rémület jelét, holott szerintem egyértelmű már a nap kezdetétől, hogy nem is felelhetnék mást neki.
- Beléd szerettem. Igen, én is szeretlek téged, Liny - mondom megnyugodott és egyben megnyugtató hangon. Most már nem csak kezére engedélyezem magamnak a csókot, hanem, hogy ne harapdálhassa a száját tovább, én veszem birtokba az ajkait. Amúgy is rég vágytam erre már.

Látom a szemeiben az örömöt. Arca, hangja és minden mozdulata árulkodik, vagy csak én akarom mindenben a világon azt látni, mennyire szeret engem ez a lány. Különös az érzés, hiszen megannyi időbe telt, hogy ráeszméljek, többször is találkoztunk itt is és Franciaországban is, mire végre egymás karjaiban kötünk ki. Most.
Épp most, amikor a csókomat viszonozza, és a testéből áradó melegség szinte összeránt, meg persze felélénkít és majdnem őrültté is tesz. Világgá akarom kürtölni, amit érzek, amit gondolok. Annyira vágytam erre!
Leül. Mellé ülök, mosolygok rá.
- Azért ugye jól vagy, minden rendben? - kérdezem csak óvatosan. Kezem a hátán pihentetem, párszor hajától egészen a derekáig simítok végig. Érzem a szíve dobogását még ott is, biztos, hogy ő is izgatott lehet.
Az, hogy nem akar elengedni, nagyon jól esik. A boldogság mindenféle különös felhője egészen elkápráztat, és derűsen ingatom a fejem, mintha hirtelen a világon semmi sem lenne természetesebb annál, mint hogy vele maradok, ameddig csak lehet.
- Persze, ha szeretnéd, és ha ez nem gond neked, akkor nagyon szívesen maradok. Bár váltóruhát nem hordok magammal - jegyzem meg egy kicsit gondterhelten, de ugyan már, mi az nekem? Egy ruha? Butaság, még egy óriás, vagy egy regimentnyi vámpír sem állhatna közém és a közös boldogságunk közé.
Kétségem sincs róla, mindent megoldunk. Idővel talán még azt is meg tudom majd beszélni vele, mi vagyok én, bár lehet, hogy jobb lenne minél előbb megtudnia. Hogy eldönthesse, még időben, akar-e maga mellé egy ilyen lényt, amilyen én vagyok. Vagy esetleg ez lehet az, ami neki, nekünk gondot jelent? nem szeretném, hogy a vadász létem miatt kelljen elszakadnunk, de ez nem jelenti azt, hogy jogom van titkokat gördíteni a teljes őszinteség elé, amit az ember szerelme azért szerintem megkövetel. El kell hát mondanom neki!
De csak nagy levegőt veszek, és mélyen a szemébe nézek. Ő is töpreng valamin és én is, de meg kell beszélnem vele ezt a dolgot, még mielőtt nagyon örülni kezdünk, hogy végre egymáséi vagyunk.