Rione egyáltalán nem olyan, mint Shiki vagy Tokió, ezt már elsőre megállapítottam, persze mit is vártam a világ másik felén. Mások az emberek, mások a szokások, más az egész hely hangulata.
Késő estére végeztem a kipakolással, amiben Sam is igen aktívan részt kívánt venni, ennek viszont annyi lett a vége, hogy legalább háromszor sikerült rálépnem. Lökött egy macska, de azért szeretem, úgyhogy mintegy kárpótlásképpen beengedtem magam mellé az ágyba (na az is megérne egy misét, egy kicsit még aggódok, hogy leesek róla, sokkal magasabb, mint egy futon). Azaz hogy engedtem volna, ha tudnék aludni. Shiki csendes volt, de még Tokióban sem zavart semmi különösebb zaj este kilenc-tíz után, még a motoros bandák sem.
De miért is ne nézném meg , mi folyik odakint? Elvégre azért is jöttem volna, hogy világot lássak, nem igaz? Ha itt még éjjel is pörög az élet, én miért maradnék itthon Sammel?
Mivel nem tudom, mennyire toleránsak az ilyesmivel az itteniek, egy egyszerűbb smink mellett döntöttem, csak a szemem felső vonalát emelem ki feketével. Még ezer éve mondta valaki, hogy jól áll. Talán még éppen Gyu. Ha belegondolok, vele váltam el a legnagyobb barátságban, azaz ő volt az egyetlen, akit nem nekem kellett kidobni. A régi szép idők... Szintén ilyen alapon nem indulok neki az éjszakának kiltben, maradok inkább egy szakadt farmernál és fölé fekete ujjatlannál egy leopárdmintás kardigánnal.
- Aztán ne állj szóba idegenekkel - szólok oda búcsúzóul Samnek, és rázárom az ajtót. Nem mintha bárkivel is szóba állna, de jobb hirtelen nem jut eszembe.
Nem mondanám, hogy ismerem a környéket. Szinte minden különösebb cél nélkül bolyongva találok rá egy közeli klubra, de lusta vagyok kibetűzni a nevét. Értem én a latin betűket, de ilyenkor már semmi kedvem megfejtegetni őket. Bezzeg régen... régen meg a kanjikkal volt bajom. Alig lépek be, már megkapom az első furcsálló pillantásokat, amiből megállapíthatom, hogy bizony amit Tokióban visszafogottnak gondolnak, az itt nem túl megszokott. Szavuk se lehet, a kiltet otthon hagytam.
Ami azt illeti, a tánc annyira nem vonz, pláne, hogy szokatlan az itteni zene hangzása (na meg a sok külföldi...), inkább leülök a pulthoz inni valamit. Azaz innék, ha érteném az itallapot. Mellettem egy nő ül bordó ruhában, ő tűnik a legjózanabbnak ezen a helyen, így kissé feszengve, de hozzá fordulok segítségért.
- Öhm... bocsánat, hörgyem, esetreg tudna segíteni? Nem igazán értem az itarrapot.
Francos nyelv, fut át az agyamon, és hirtelen rettentő kínosan érzem magam a kiejtésem miatt.

Ahogy rám néz, nem meglepő módon megállapíthatom, hogy tipikus európai (de mire is számítok Olaszországban), és ezzel nem is lenne semmi baj. Sokkal inkább ahogy néz. Van benne valami... nem is tudom mi, de egész halványan kiráz tőle a hideg.
Mindenesetre egy picit meglep, hogy figyel rám, arra számítottam, hogy egyszerűen csak ignorál. Túl sok sztereotípiát hallottam a nyugatiakról. De ha úgy nézem, jó kezdés, hogy hajlandó segíteni, még akkor is ha láthatóan mulattatja valamilen szinten az akcentusom. Mihamarabb ki kéne küszöbölnöm, ha itt is színészként akarok helytállni... de nem ez az egyetlen, ami itt gátolni fog, jövök rá, amint a nő rám néz és zavartan elkapva a tekintetemet villantok neki egy, az évek során jól begyakorolt japán mosolyt - udvarias, kellemes, de valahol azért egy kicsit mégiscsak üres.
- Hát... esetreg varami könnyűt - válaszolom a kérdésére, elengedve a fülem mellett az egyértelmű utalást arra, hogy tudja, mi vagyok. És? Jó neki. - Nazenara... nem szeretem a másnaposságot.
Gondolom, ez érthető. Meg aztán az alkohol már csak Dai miatt is távol áll tőlem. Csinált dolgokat részegen. Én ivás helyett mindig valami másban kerestem vigaszt, legtöbbször egyszerűen lementem a legközelebbi karaokebárba és nyomtam pár kört. Itt bezzeg az sincs.
De legalább érzem, hogy lassan oldódik a kezdeti feszültségem, a mosolyom már egy fokkal őszintébb.
Kissé továbbra is idegesen túrok bele a hajamba. A körmömöm már megszáradt a fekete lakk, így nyugodt szívvel teszem.
- Tudja, csak tegnap körtöztem ide yo ne... - osztom meg vele nem is igazán tudom, miért. Talán azt remélem, így jobban megérti a tájékozatlanságomat, habár a latin betűket ennek ellenére is illene ismernem, azt bevallom. Még egyszer régen Emi megpróbálta belém verni őket, de akárhányszor nekilátott, mindig máshol lyukadtunk ki - általában ugyanott, de annak semmi köze nem volt az idegen nyelvekhez.
De miről jutott most az eszembe Emi? Már rég vége, otthagyott, túlléptünk egymáson, kész, ennyi volt. Azóta nem is voltam nővel. Nem miatta, hanem mert bejött a képbe Dai. De róla inkább ne is beszéljünk.

Egy kicsit messzebb húzódok a nőtől, ahogy felém fordul. Semmi személyes, csak a megszokás. Egész életemben arra szoktattak, hogy legyen egy bizonyos személyes terem, és bizony még a japán klubokban is kényelmetlen volt a sok ember körülöttem, szükségem volt egy bizonyos intim szférára. Olyan érzésem van, hogy erről se ma este fogok leszokni.
- Anou... azt hiszem, egy Martini megfererne - bököm ki végül. - Köszönöm.
Megkérhettem volna egy pincért is, ami azt illeti, de nem igazán bízom a fajtájukban. Odahaza pláne. Nem mernek nemet mondani, mintha csak az éhbérük múlna rajta, vagy nem is tudom. Eddig eggyel találkoztam, aki mégis mert, de azt a jövő héten már nem találtam abban az étteremben.
Egy pillanatra ijesztően csillan a nő szeme. Esküszöm, mintha éhes lenne, de inkább figyelmen kívül hagyom, semmint hogy rákérdeznék. Biztos, ami biztos, így legalább jó eséllyel nem tapintok érzékeny pontra, még ha ettől ridegnek is tűnnék.
Ehelyett bizonytalanul kezet nyújtok, hogy azért annyira mégse tűnjek turistának, elvégre jó ideig itt terveztem maradni.
- A nevem Tamura Masamune - mutatkozok be kis főhajtással egybekötve. Mintha csak a meghajlást próbálnám helyettesíteni. - Szórítson Tamurának.
Sokan hívtak már sokféleképpen, de az örök kedvenc Gyu volt annak idején a "Munecchi"-vel. Azt mondta, azért, mert ezt egyszerűbb kiejteni, mint a Masamunét, és nem olyan tartózkodó, mint a Tamura.
-Esetreg... ha megkérem, varamikor körbevezetne a környéken? - kérdezem a lehető legudvariasabban, habár azt nehéz ezen a nyelven. - Mármint... gondorom, kegyed régebb óta ér itt, és...
Nem igazán tudom befejezni a mondatot, egyszerűen azért, mert magam sem tudom biztosra, mit akarok mondani. Inkább csak reménykedni tudok, hogy megérti, mire gondolok.

Szinte már ellenezném is, hogy ő fizessen, sokkal inkább úgy érzem, nekem kéne őt meghívnom, de végül mégis visszanyelem a tiltakozást. Més kultúra, más szokások, egy kis kedvességet talán mégiscsak elfogadhatok. Már ha ez egyáltalán kedvesség, sose lehessen tudni.
- Hárásan köszönöm - motyogom inkább zavartan.
Ami azt illeti, arra számítottam, hogy visszautasít. Nem szoktam ennyire rámenős lenni, és úgy érzem, ha velem viselkedne így valaki, egyszerűen leráznám. Talán a más kultúra. Vagy egyszerűen csak szigorú vagyok magammal szemben. Igen, az valószínű, mindig is az voltam. Már Gyunak is ez volt a baja velem.
- Amikor csak ráér - válaszolok mosolyogva, valamennyire felbátorodva. - Nekem bármelyik este megferer.
A jövő hetem valószínű, hogy munkakereséssel fog elmenni (bár kérdéses, mennyire leszek sikeres), a fennmaradó időmet meg mégiscsak kellemesebb lenne egy ilyen igencsak csinos nő társaságában eltölteni. Ráadásul talán ha lenne kivel beszélgetnem, javulna a kiejtésem, elvégre mire mennék a színészszakmában beszédhibával?
Amint megérkezik a Martini, némán belekortyolok, de közben nem veszem le a tekintetem a velem szemben ülő nőről. Ha belegondolok, rég nem ittam már alkoholt, kicsit furcsának találom az ízét, de ez most az utolsó gondolat, ami lekötne.
A zsebem mélyéről előkaparok pár megviselt névjegykártyát. Úgy gondolom, az soha nem árt, ha van nálam néhány, még akkor is, ha csak alkalmanként kell. Biztos ami biztos, inkább legyen feleslegesen, mint hogy kínos helyzetbe kerüljek.
- Ha gondorja, Ranisee-san, a névjegyem - fűzök hozzá gyors kis magyarázatot. Későn veszem csak észre, hogy a nevem átírásán és az alján lévő telefonszámon kívül minden kanjival van kiírva rajta. Muszáj lesz újat csináltatnom.

Meglep, hogy ilyen gyorsan eljutunk a tegeződésig. Mármint... nem tudom, errefelé így szokás-e, de nekem mindenesetre furcsa. Nem mutatom ki halvány meglepettségemet, ugyanolyan félig-meddig őszinte mosollyal bólintok beleegyezésképp, miközben azon gondolkodok, vajon a tegeződés együtt jár-e azzal, hogy a keresztnevemen szólítanak. Valószínűleg nem, az mégiscsak túl közvetlen lenne, hiszen ez a nő lényegében egy idegen.
Iszom még egy kortyot, mielőtt válaszolok a kérdésre.
Össze kell szednem a gondolataimat. Mennyit mondjak el? Mennyit vár el Kyraih, hogy elmondjak? Igyekszem fejben röviden összerakni a választ, mintegy időhúzásként a hajamat kezdem igazgatni. A melegben kezdek izzadni.
- Ez egy hosszú történet - bököm ki végül. - A párommar összevesztünk és úgy gondoltam, pár hónap vagy év kürfördön jót tenne. - Ennyi. Csak így, egyszerűen. Hallgatásommal jelzem, hogy ez nemkívánatos téma. Legalábbis most nem akarok többet mondani róla.
Utólag még egyszer átgondolom az egészet. Összevesztünk? Úgy is lehet mondani. De nem akarok megint leragadni Dainál. Ő már csak egy rossz emlék.
A felajánlás újfent meglep, de ezúttal sokkal kevésbé sikerül titkolnom.
- Varóban? Hát... azt igazán megköszönném - nyögöm ki zavartan, féloldalas mosollyal. Érdekes. Az előbb még nem ért rá. A nyugatiak furcsák, állapítom meg.

A kérdése ismét meglep, de most inkább azért, mert még én se igazán gondolkodtam el rajta, hogy miért pont ide jöttem.
- Hm... nem is tudom - mentem ki magam ideiglenesen. Kissé összevonom a szemöldökömet, és letörlöm a homlokomról az izzadságot. Az ilyen helyeken valamiért mindig olyan meleg van. De meleg ide vagy oda, össze kell hoznom valami elfogadható választ, úgyhogy átveszek néhány lehetőséget.
Az silány lenne, hogy azért, mert Rione nyugat. Ennyi erővel bárhová mehettem volna. Másfelől meg amióta csak tudok a nyugat létezéséről, tehát úgy az elmúlt harminc évben elég vegyes dolgokat hallottam róla. A tengerpartot se igazán merném mondani. A tenger a nyugatinak talán szép, de számomra inkább félelmetes és ezzel Japánban nem vagyok egyedül.
A kultúra már egy sokkal jobb indok lenne, elvégre Olaszország arról híres, számomra legalábbis. De valahogy ezt egy kicsit sablonnak érzem.
- Ano... nem nagyon erdugott hely, de nem is nagy turistaközpont. Szeretem a csendes helyeket - mondom végül és felhajtom a maradék Martinit.
Végül is jobb, mint a semmi és igaz is. Shiki békés kisváros volt, mivel ott nőttem fel, Tokió zaja mindig is egy kicsit zavart.
Nem akarom, hogy kínossá váljon a csend, úgy érzem, muszáj nekem is kérdezni valamit.
- És Kyraih? Mindig is itt értér, vagy... mi hozott ide?
Lehet, hogy nem kéne megkérdeznem, de úgy vélem, nem lehet belőle baj. Én se haltam bele, hogy egy kicsit többet elárultam a hátteremről.

Elmosolyodik. Az ott egy mosoly lenne, nem igaz? Úgy érzem, valamivel közelebb kerültünk egymáshoz, az pedig akárhogy nézem, nem rossz dolog. Legalábbis úgy hiszem, ezt a halvány mosoly már jelenthet valamit. Nem az a fajta, amit annyiszor láttam már életemben, valahogy érzem, hogy ez őszinte, úgyhogy természetesnek veszem, hogy viszonozzam.
Zavart kis nevetéssel letörlöm a homlokomat a kardigánom ujjával. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még, de nem akarok udvariatlannak vagy türelmetlennek tűnni, inkább megvárom, míg Kyraih is kiüríti a poharát.
- Mereg van idebent, ne? - állok fel. - Esetreg... rassan indurhatnánk is.
Jót tenne egy kis friss levegő, reménykedek, hogy nincsenek sokan az utcán. Mégiscsak kellemesebb úgy beszélgetni, ha nem nyomorog az ember, mint reggel a metrón. Soha nem szerettem a tömeget, mindig is inkább korábban keltem, mint hogy kifogjam a reggeli csúcsforgalmat, még ha el is késtem olykor-olykor. Inkább kimentettem magam valahogy, de a személyes teremhez ragaszkodom. Csak azt engedem magamhoz közelebb, aki legalább a legjobb barátom, esetleg szeretőm. Vagy Sam. De ő megérdemli.
Apropó, Sam. Szinte hallom, mit fog szólni, ha ilyenkor érek haza... Jó hangos lesz, annyi szent.
Ha Kyraih elindul kifelé, előreengedem, és tisztes távolságból követem.

Egy kicsit összevonom a szemöldökömet azon, ahogy Kyraih elindul, de végül úgy döntök, inkább figyelmen kívül hagyom. A nyugati nők mások, ezt még szoknom kell. Vagy én lennék más? Nem is tudom.
Zsebre dugott kézzel követem, kiérve mélyet szívok az esti levegőből. Rég nem éreztem már ennyire frissítőnek. A tarkóm nedves az izzadságtól, gyors mozdulattal megtörlöm, habár tudom, hogy úgyis megszárad pár perc alatt.
- Szívesen megnézném a tengert - válaszolom kissé talán sután. Úgy hallottam, errefelé a tenger sokkal nyugodtabb, mint felénk. Az itteniek nem félnek tőle, sokkal inkább csodálják. Szeretném megérteni, milyen érzés is félelem nélkül tekinteni arra a nagy kékségre.
Egyszer régen, még Gyuvel lementünk egy kis tengerparti városba eltölteni némi időt kettesben. A szobánk tengerre nézett, és bármilyen szép is volt, két nap múlva hazaküldtek minket a közeledő vihar miatt. Azóta eltelt húsz év, sok minden változott, de a tenger számomra még mindig valami idegent, valami veszélyeset jelent. Valamit, ami csábít és megrémiszt.
Az ég tiszta, a hold fényében tisztán kirajzolódik az árnyékom. Eltűnődve figyelem egy darabig, miközben kissé gyorsítva a lépteimen Kyraih mellé igyekszem kerülni. A hold eszembe juttatja, mi is vagyok. Nem mintha zavarna, sőt. Soha nem érdekelt, hogy más vagyok. Úgy gondolom, amíg valaki nem ugrik rám lesből a fogait vicsorgatva, addig teljesen mindegy, ki micsoda. Ezért nem mondtam el soha senkinek, se Gyunek, se Eminek, se Dainak, hogy mi van velem teliholdkor. Jó eséllyel nem is hitték volna el. Mégis miféle farkasember áll le minden utcasarkon kóbor macskát simogatni?
Vetek egy pillantást Kyraih-ra. Ha nem tudná máris, valószínű, hogy neki se mondanám el soha.

- Igazából csak egy napja érkeztem. Azóta csak a kipakorásig jutottam er - vallom be. Kifogásnak nem rossz, de tudom, nem csak azért mondom, hogy kimentsem magam valahogy. Sam egész úton a reptérről panaszosan nyávogott, nem akartam még azzal is húzni az időt, hogy várost nézzek. Nem bírom elviselni, ha nyávog, és nem azért, mert a fülemet sérti, sokkal inkább mert arra az esős napra emlékeztet, mikor rátaláltunk Daival az utcán. Nem tudom, ki rakott ki egy tündéri fajtatiszta maine coon kismacskát, de annyi szent, hogy én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy otthagyja. Az ember azt hinné, azok után, ami Daival lezajlott közöttünk, megszabadultam volna Samtől, elvégre ő is hozzá köthető, de nem. Samet nem azért fogadtam be, mert összekötött vele, hanem mert őszintén megesett rajta a szívem. Azt mondják, a macskák önálló teremtmények, de talán pont ez az, amit szeretek benne - nem teljesen függ tőlem, mégis jó társ.
Csak utólag veszem észre, hogy a nő hangja elcsuklik. Csak nem érzékeny ponthoz értünk?
-Ano... minden rendben? - kérdezem óvatosan. Nem szeretnék tolakodónak tűnni, vagy ilyesmi, egyszerűen csak úgy vélem, jobb tudni, ki előtt mit nem szabad szóba hozni. Nem egyszer tapasztaltam már, hogy egy rossz szó is elég lehet egy több hetes vitához, és inkább szeretném elkerülni az ilyen helyzeteket. Főleg, hogy gyakorlatilag nem is ismerem Kyraih-t.