Az a tipikus filmbeli érzés, mikor ülsz egy asztalnál, bambulsz már fogalmad sincs, mióta, és akkor valaki vagy valami odanyomul az orrod elé - jelen esetben, mint azt a kép tisztulásával felfedeztem, egy kézhez van szerencsém. Izmos és szőrös, tehát férfikéz, melynek vonalán lassan feljebbsvenkel a pillantásom, miközben hallgatom a mély férfihangot. Mikor idejöttem, azt hittem, lesz valami értelme a dolognak. Nem szégyen, szóval most rögtön be is vallom, hogy egy férfival lett volna találkozóm; na nem olyan ügyben, hanem munka miatt. A bárjában léphettem volna fel, mint zongorista, de most erre nem lesz lehetőségem. Mivel nem jött el a barma. Persze ki is reménykedett? Megszokhattam volna, hogy a dolgok nem jönnek össze, de főleg semmi sincs úgy, hogy egyszer az életben valami kicsit is megkönnyítené a dolgomat. Már szinte egészen eluralkodott volna rajtam a rosszkedv, ha nem adom át magam a bambulás élvezetének, és el nem kezdem a hűlő kapucsínóm mellett könyökölve inkább a lámp körül szálldosó apró lepkéket figyelni. Jobb is az, nem törődni semmivel. Igaz, így előbb vagy utóbb szimplán éhen fogok dögleni. Gondolataim lassan térnek vissza az előttem-fölöttem álló alakhoz. Még mindig nem néztem följebb a vállánál. Befejezi a szavait és elsiet, úgyhogy csak magamban teszem hozzá, hogy erre az öt mondatra biztos vagy fél órája készült, különben nem hadarta volna el nekem az egész gondolatmenetet. Hogy voltaképpen mi a hatása mindannak, amit elmond? Kissé megrázom a fejem, tincseimet visszasimítom a helyükre, hogy ne a szemembe meg a számba lógjanak. Apró félmosoly siklik fel arcomra szinte észrevétlenül, és amint újra felém indul, lopva oda is pillantok végre az alakra. Mit is képzeltem? Olyan férfi, akinek, úgymond, minden egyes szőrszála a helyén van. Nem feltétlen az esetem, de azért jóképűnek nyugodtan nevezhető. Még akár el is pirulnék, de szerencsére ez rám nem jellemző túlzottan. Megszoktam, hogy az emberek tojnak rám, így nem érint különösebben, ha néha mégis kivételt képez egy-egy. És ahogy mondta, biztosan ő is csak unatkozik, és ha már felültették, miért is ne jönne ide? Szerintem egy normális nő nem engedné, hogy ilyesmi történjen vele. Egy kicsit is önszerető nő pedig nem gondolkodna ilyeneken, hanem erőnek erejével hajtana az úrra, hogy legalább egy éjszaka erejéig a karjaiba kapja. Én meg elhúzom a szám egy kicsit, de mire leül velem szemben, már visszatér arcomra a nyugalmas kifejezés. - Jól van, jól van, nem kell szabadkoznia - engedek el egy félmosolyt. Még nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel. Legszívesebben megkérdezném, nincs-e véletlen egy bárja, ahol némi cashért zongorázhatok, mert különben, hogy őszinte legyek, csak úgy velem szemben leülő pasikkal nem igazán tudok mit kezdeni. De ám legyen, nem küldöm el a fenébe. Néha napján és is beszélgethetek valakivel, ha az isten is úgy akarja. Mert bizony nem rajtam szokott múlni. De ezt hagyjuk is. - Én sem voltam egészen pontos - mosolygok tovább, és egyre lazábbnak érzem magam. Fejem enyhén oldalra biccentve kíváncsian pásztázom a másik arcát. Szóval Benjamin. Klassz neve van. - Cassidy Bates - fogadom el a kezét, de csak lazán rázom meg, ez amolyan "ne-kerülj-közel"-szokás nálam, pedig nem, nem hiszem, hogy fertőzne, vagy valami. - És Tara - vallom be szemforgatva. Utálom a nevemet, és ez az egyetlen dolog, amit annyira undorral tudok mondani, hogy mindenki garantáltan megjegyzi rólam. Van, aki szánt szándékkal hív mégis Tarának, de a legtöbben megbirkóznak a Cassyvel. Kíváncsi vagyok, ő mit szűr le magának. - És milyen italra gondol, ha megkérdezhetem? Mert kezdünk kitérni a non-alcoholic napszakból - vonok vállat. - a kapucsínómmal meg már két órája birkózom amúgy is - teszem hozzá. Most biztos azt fogja hívni, hogy kapok az alkalmon, megpróbálom meghívatni magam. Szóval csóró és magányos rozzant kis liba vagyok, talán még arra se jó, hogy egy kávéházba eljöjjön valaki a kedvemért. Nem is akarok tovább gondolkodni ezen, van egy olyan sanda gyanúm, hogy csak egyre rosszabb kedvet csinálnék vele magamnak.
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Követi a tekintetemet, követem a tekintetét. Különösnek tűnik, és jóval lazább is, mint ahogyan - belül és teljes titokban - én kezelem ezt a helyzetet. Nem mondom, hogy nincs ínyemre egy kis agyeldobós kommunikációs játék, de azért nem veheti készpénznek, és remélem, nem is veszi annak, hogy bármi egyébben is csak úgy benne vagyok. Persze ehhez először meg kell állapítanom a saját korlátaimat. Kifelé több szokott elzárásra kerülni, mint az input. Valahogy sosem zavar, ha másokról sok mindent tudok meg, de ez biztosan a fajtámhoz tartozik. Viszont én nem sok mindent szeretek másokkal tudatni magamról, és nem is engedem, hogy az életembe töröljék a lábukat. Az az igazság, hogy kicsit veszélyesnek tartom a helyzetet. Annyiból gond van az ilyen "top 10-es" pasikkal, hogy könnyebben elfeledkezik magáról az ember lánya, ha a társaságukban múlatja az időt. Persze nekem egyébként sem nagy az önkontrollom, de azért hidegen szoktam viseltetni bármilyen... Férfi iránt. - Cassy. Bates csak akkor, ha minimum titkosügynök - mondom egészen közvetlenül, és rájövök, hogy a magázódásunk ezen a hangszínen és ebben a hangnemben egyre különösebbnek hat. Mégis eszemben sincs változtatni a tényen, hogy így váltjuk szavainkat - van valami pikáns aromája ennek a beszélgetésnek, azt hiszem. Vagy az egész helyzet fura? Végül is ritkán élek meg ilyesmit, ez nyilvánvalóan az első alkalom. - Nekem nincsenek tapasztalataim. Nem túl rég jöttem ide Olaszba - mondom, és nem érdekel, hogy ezzel egy csúnya nagy gyengeségemet árultam el. Igen, eltévedésem lehetőségei igen magasak. Sebaj, míg vízközeli városban vagyok, igyekszem mindig életben maradni. A többi kiderül. - Csak tessék - vonok vállat, és amint feláll, mégis úgy érzem, némi sértődöttség cseppent a hangomba, amikor ellépett az asztaltól. Nem tudom, miért, hiszen semmilyen ígéretet nem tett rá, hogy egy percnél tovább is itt marad. Mégis, mintha kíváncsi kezdenék lenni, és igen, csalódottá tenne a tény, hogy most csak úgy lelép. De tévedek, negatív előképem megint megcsal. Pesszimista vagyok? Ez egy narftól fura, de már megszoktam, hogy mások őrültnek tartanak, ideje nekem is annak látni magam, és bele is nyugodni ebbe. Nem vagyok százas. Viszont a szívem most kétszáztízzel dobog... Egyik szemöldököm megemelkedik, arcomon megfeszül a bőr a megrángó izmok alatt. Partra? Borral? Mindet megisszuk? Nem is az, bírom, ha kell, de miért is engedjek ennek a kísértésnek? Miért ne? Hiszen pesszimista vagyok. A pasi semmi "olyat" nem akar tőlem, tehát nem lesz bajom és nem leszek erőszak áldozata. A part vizes hely, vagyis ha pedig bajba akarna keverni, kirabolni, megölni, akkor meg tudnám védeni magam. Vélhetőleg. Miféle pesszimizmus is ez? Mintha sajnálnám, hogy nem nézek ki belőle semmi különöset. Pedig eddig a legkülönösebb ismerkedési módot választotta, amit valaha láttam. Meg kell állapítsam, hogy telhetetlen vagyok! - Másnaposság? Fél üveg bortól? - nevetek rá. Na ne már! Kihívás elfogadva. Mosolyom, derűs és provokáló tekintetem, amit villantok rá, bőven jelzi, hogy sok mindent elbírok még, amit kitalálhat ma este. - Mámor éppenséggel alkohol nélkül is van - vonok vállat. Mosolyára inkább igyekszem nem is koncentrálni. Egy vadidegen pasival iszom, oké, de tegyek már le róla, hogy belássam, hogy még klasszul is néz ki! Ez a történet a tipikusan "túl szépm hogy igaz legyen". És én egyébként is utálom, rühellem, nem bírom az embereket! - Köszönöm - biccentek felé, ahogy kitárja az ajtót, és kilépek rajta. Ujjaimat finoman végigsiklatom az üvegen, hogy tartsam kicsit, míg ő is kilép utánam. Felpillantok rá, és elindulok valamerre, de csak lassan, hogy lehetőleg a nyomomban maradjon. Tudom magamról, milyen szerencsétlen vagyok. Ha orra találok bukni, mint múltkor a strandon, talán annyira is van lovagias, hogy elkapjon. Látóterembe siklik egy kis domb a hullámnyalta partvonalon, ahol néhány szál fű is kinőtt a nyáron. Abba az irányba intek fejemmel. - Gondolom, jó lesz ott. Inni bárhol lehet - vonok vállat. És igen, tény, hogy ott még szem előtt vagyunk. Félnék? Nem. De azért nem muszáj vakon belesétálni olyan csapdákba, amik lehet, hogy még nem is léteznek.
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Minden pillanattal egyre furcsább érzésem van. Sorsszerűség-érzet fog el, mintha nem is én vezetném saját gondolatmenetem fonalát, mintha ma nem lennék ura a saját testemnek, lelkemnek, agyamnak. Különös és rendkívül érdekfeszítő is egyben, hogy mintha lenne valami, amit nem tudok, és ami meghatározó része kell legyen mindannak, amibe épp fejest készülök ugrani. És hogy mégis hová lesz az a fejes? Egyelőre fogalmam sincs róla, de annyi biztos, hogy a lehető legderűsebb vakmerőséggel állok az ügyhöz magamhoz képest. Próbálom legyűrni pesszimizmusomat, bár igen nehéz, és még most is csak annyit vagyok hajlandó elismerni szerencsének, hogy ez a fickó épp unatkozik, akárcsak én. Nem, nem tudom elképzelni, hogy bajba akar keverni, netán bármit is akarna tőlem. Valahogy egyszerűen nem. Megszoktam, hogy bár én választottam a magányt, azért választottam, mert egyébként sem lenne más. És ha nem vallom be, hogy olykor ellenemre van, könnyebb élni vele, benne, rajta, könnyebb elviselni mindazt, amivel jár. Így vagyok vele. Émelyítő, ahogy Missezget, és mégsem akarom, hogy Cassynek hívjon, Tarának vagy ahogy még eszébe juthat. Valahogy egy idegen akkor is, ha most valami történik, amit akár egyetlen lépés fog jelezni, amennyit tesz felém vagy teszek felé, mégis olyan, mint a róka és a Kis Herceg története. Szóval nem akarom, hogy máris beljebb lépjen azon a fehér vonalon, sőt talán egyáltalán nem fogom akarni, ezt nem tudhatom. Az óvatosság, a félelem része a humán léleknek, szerintem neki is része, ha sokkal jobban kezeli is, mint én. Elvégre ki tudja matematikai pontossággal kiszámolni, hogy mi fog elkövetkezni eztán? Minden, minden a világon megtörténhet, ha még nincs is róla tudomása senkinek. - Ahogy óhajtja, ahogy óhajtja - ismétlem alig hallhatóan, és magamban valamiféle negédes mosollyal kísérem ezt a kis recitativot. Valamiért ez az egész helyzet tetszik nekem. Van benne valami édes, derűs és mókás, és én szeretem a könnyed dolgokat, nem annyira szívlelem viszont a komolyságot és a felelősségvállalást. Van-e bármi, bárki, amiért megtenném? Valahol és titkon reménykedem benne, hogy egyszer majd lesz ilyesmi. Egyelőre nyoma sincs az életemben. Sóhaja meglep. Felnézek az arcába, pár pillanatig megragad tekintetem a kemény vonásain. Van az egész lényében valami vad erő, valami, amit félreismerhetetlenül megbélyegzettnek veszek, de nem vagyok benne biztos, hogy ártó szándék van-e mögötte, netán természetfeletti lakozik-e a férfiban. Szavaira kellene figyelnem ahelyett, hogy ilyesmiken töprengek, de valahogy újra és újra elvonja a figyelmet a mondandójáról az egész önmaga, amit - akit - elemezni próbálok, pedig azt sem értem, miért érdekel. - Annyira azért nem... - kezdenék cáfolatba, valamiért arcpirítóan hat számomra ez a párhuzam. A szeretkezéseimhez aztán végképp nincs köze. Akkor sem, ha ne adj isten igaza van. - És nem vagyok turista, csak hogy hozzátegyem. Igaz, hogy messziről jöttem, de véglegesen - mondom, és csak utólag érzem hülyének magam azért, mert egyre több információt adok neki magamról. Nem, én nem szeretek a saját kis dolgaimról beszélni! És ehhez tartanom is kellene magam. Miközben a férfi magabiztossága egyre feljebb pumpálódik, az én határozottságom mintha kissé fakulna. Kifelé tartom ugyan a leplet, de én már érzem, hogy valami nem normális megy végbe ezekben a pillanatokban. A sorsszerűség beidegződéssé válik, ütemesen ráng egy ín a lábamban, őzikének érzem magam. A borról kérdez, és én csak megrázom a fejem, most valahová nagyon nem oda figyelek, most valami idegen világ ragad el egészen, hogy a rabjává tegyen. Közben kezembe nyom egy poharat, míg én azt veszem észre, hogy egyre inkább az ő mély hangjában és tekintetében raboskodom. Mintha valami furcsa és értelmetlen megszállottság lenne, olyan, amikor kilép az ember az éjszakába, és egyszer csak kikapcsolnak az érzékei, minden fekete, minden üres, minden nyugodt és minden olyan, mintha régről ismerné, és be sem kapcsolná az agyát. Mint amikor álmunkban annyira megszokott hangot hallunk, hogy nem ébredünk fel. Ő lassan iszik, én lassan is nézek bele a pohárba. Felszökik orromba a cuvet aromája, minőségi bort hozott, akár el is raktározhatnám ezt az információt. És míg ő nem erőszakolja meg a mámor istenét, én valami olyasmiről álmodom, mintha a megkóstolt borban úszva sellő lennék, aki könnyed és súlytalan, akinek szárnya van, akinek sosem kell két lábbal a Földön megállnia. - Mi? - kapom fel a fejem hirtelen. - Nem. Azaz igen - vágom rá, mert pillanatokba telik felfogni, miről is beszélt. Figyeltem. Értettem minden szavát. De talán túl mélyre merültem benne ahhoz, hogy halljam is. Nekem minden olyan, mint a víz, hiszen narf vagyok. És imádom is az életető erőt. - Várj már - kérem halk, szinte engesztelő hangon, s csak utólag fogom fel, mi csúszott ki. Nem köszörülöm meg a torkom. Késő visszakozni. Legfeljebb majd valahogy lopva visszaváltok. - Furcsa egy esti program, az tény - jegyzem meg lassú hangon. Próbálok elevezni zavaromban a tegeződés és magázódás között. Alapvetően nagyon jól meglettünk volna magaként is szerintem, de ha egyszer kicsúszott, hogy a frász essen belé! Kissé dühösen húzom el ajkamat. Agyam kerekei villámsebességgel forognak, és igazából azonnal meg is telepszik az egyik kis kerékrugón az ötlet, mely talán kisegít a bajból. Bátrabb hangra váltok megint. - Bár valóban sokat késett, azért örülök, hogy végül mégis eljött - mondom amolyan semmilyen hangnemben, mert nem akarok célozgatásnak tűnő félmondatokat hagyni az orra előtt, csak próbálom valahogy kiküszöbölni, hogy egyre kevésbé vagyok értelmes társaság.
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Annyira éreztem, hogy valamit mondani fog, valamit mondania kell! Nem szeretek általában közös pontokat vagy épp totális ellentéteket felfedezni, most mégis viszonylag közömbös hangulatban állapítom meg, hogy ő is azt szereti, ha az övé az utolsó szó. És mivel kettőnk közül ő a férfi, ő az erősebb, egyértelműen én leszek az, aki enged. Egyébként nem biztos, hogy engedném az ilyesmit, de ismeretlenekkel nem packázunk. És még ha úgy is teszünk, mintha ez az egész valami lenne, valami, ami már létezik, valójában mi magunk sem tudunk számot adni róla, hogy az odaképzelt valahonnan előre vagy hátra haladunk-e, azaz a valódi nulláról például a negatív mezők felé. Vagy már ez maga is valami függetlenül attól, hogy nem vesszük annak, mert értelme sincs? Egy pillanatig sincs szándékaim között, hogy ellhangzó védőmondatába belekössek, hogy ehhez hozzátegyek még valamit. Nem vagyok turista, ő is tudja, én is tudom, punktum. Igazából csak elterelnénk vele a beszélgetést, ha megütköznék bármi hasonlón, ami ennyire nem lényeges. Vagy épp az a baj, hogy nem veszek el eléggé a részletekben? Attól tartok, az ő részletei bekebeleznének engem, mint valami amőba az áldozatát, és aztán nem találok ki a labirintusból, hanem a minotaurusz zsákmánya leszek. És egy idegen nem fog nekem aranyfonalat hozni a saját részletei közé, valahová, ahol nem tudom, mi van. Persze a jó hír, hogy a nem tudom, mi szintén valami, amiben újra elveszhetek. Nekem inkább ezen jár az eszem. Ahelyett, hogy mit mond ő. Már megint. Nem érdekelne, mit beszél? Nem, ez egyáltalán nem igaz, pusztán minden szava furcsa új dimenziókhoz egy-egy kiskapu, és én kóválygok a dimenziók és kapuk között, míg egyszer majd totálisan elveszek, és valószínűleg az sem a bor hatása lesz, de legalább bármelyikünk szabadon betudhatja annak. De talán épp narf-lényem különös vonásai tesznek ezúttal ilyenné: mintha magamba szívnám a víz energiáit, és mintha kellően túl is lőném vele magam, ha ez így megfogalmazható. - Maga mindig ezt csinálja? - kérdezem meg most már csak azért is, mert a kérdés jóformán adja magát, miután konkrétan célzott rá, mennyire jó mindennapos, de legalábbis gyakori elfoglaltságnak tartaná. És mi van, ha igen? Felmerül a kérdés. És felmerül az a kérdés is, de csak halkan, hogy érdekel-e engem egyáltalán, hogy mindenkivel, akibe belebotlik, ezt csinálja-e. Most kellene elgondolkodnom rajta, hogy talán be akar palizni, talán ez valami kandi kamera, talán azért hívtak el engem, ő meg azért ült ott, és ez az egész azzal az okkal van, hogy én... De nem, abszolút nincsenek értelmes válaszok. - Igen, én is azt hiszem - bólintok nagyot, és abban a másodpercben, ahogy odaránt magához, már tudom, hogy túl komolyan vettem ezt a dolgot. Reflexek bekapcs, Tara bekapcs, Cassidy kikapcs. Agyatlan-zombi-narf üzemmód. - Ez már a megkérés volt? - mosolyodom el halványan. Lábaimat végignyalják az én imádott, éltető, édes hullámaim. Nem érdekel, hogy mennyire langyosak vagy hűvösek, érzem a vibrálást, ahogyan energiájuk átáramlik az egész testemen. És mást is érzek. A saját bőrömhöz képest szinte forró ujjak érnek a nyakamhoz. Bőre a bőrömhöz ér. Mit csinál ez, megőrült? Beleremegek az érintésbe, és kevés híja, hogy nem csapom pofon, és lépek tőle méterekkel távolabb. Cassidy lehet, hogy ezt tenné, de puszta önvédelemből. Ám most agyatlan-zombi-narf üzemmódon állunk. És ez jelent valamit. Sokat. Mindenkinek van álarca, most már nyilvánvaló, hogy ez a férfi különösen zavaros vizekkel burkolta be magát. De kinek a lelkében lehetne fodrozottabb a vízfelszín, mint egy narféban? Ám legyen, nem ijedünk meg, amikor pontosan olyan helyzet van, amiben ijedezni kéne. Lassan veszek levegőt, nem akarom érezni, ahogy bőre még nagyobb felületen érintkezik az enyémmel. Viszont amint lazábbra veszi nyakam köré kulcsolt ujjait, én centikkel előrébb hajolok. Ahogy fülemhez hajolt, lehelete végigsúrolta nyakam vonalát. Most én hajolok az ő füléhez. Igazából meg is érdemli, hogy megtegyem. Nem akartam, hogy megérintsen. Most sem akarok érintve lenni általa. Sem senki által, soha. Én magam vagyok. És magam is maradok, ha akarom, ha nem. Nem, nincs joga ezt tenni, ha nem engedem meg, és ez egyúttal azt is jelenti, hogy ugyanolyan könnyedén mint ő, én is megtehetek előre meg nem engedett dolgokat. Szinte észrevétlenül érintem alsó ajkam peremét a fülcimpájához, és igyekszem továbbra is elérni, hogy a dolog véletlennek tűnjön, vagy egyáltalán ne legyen feltűnő. - Egyébként sem arról vagyok híres, hogy különösebb intenzitást mutatnék, ha nem adnak rá okot - mondom erőteljes párát suttogva ki ajkaim résén, majd néhány centivel arrébb húzódom fülétől. Nyelvem hegyét érintem ajkam pereméhez, és számba vonzom az apró aromacseppet, melyet sikerült magamhoz vennem. Talán csak apró mikrobák, de nekem annál többet jelentenek. Ahogy nyálam megoldja a kis csepp nyelvét, hirtelen tudatomba fájó képsokaság hasít. Vér. Fájdalom. Állatárnyak. Sötétség. Holdfény. Üvöltés. Cafatokban lógó ruhák. Vér. Halálsikoly. Megrezzenek. Izmaim egyszerre feszülnek meg, majd rögtön el is ernyesztem őket. Biztos, hogy észrevette. Százezer százalék, hogy tudja, hogy valamit tudok. Talán csak az érintés miatt. Talán tudja, tudhatja, hogy létezem. Hogy van képesség, amely... Amelyet szuperízlelésnek hívnak, és amelynek nagyon nem vagyok hálás ezekben a pillanatokban. Tekintetem lassan az arcára vándorol. - Gondoljon csak bele, milyen messze mélyül itt a tenger, Signore - búgom halkan. Fejem felszegem, tekintetem a tekintetébe fúrom. - Nem olyan könnyű belefulladni. De ha szeretné megkockáztatni, szívesen úszom magával egyet - vetem fel, és már magam sem tudom, mitől bátorodtam fel ennyire. Talán mert most már tudom? És talán mert még mindig van esély rá, hogy kettőnk közül kivételesen valamivel többet tudok?
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Hozzászólások száma: : 48
Regisztráció: : 2012. Jun. 01.
Tárgy: Re: Ben'N'Bates Szomb. Szept. 29, 2012 7:17 am
Bárhányszor odanézek furcsa esti találkozópartnerem arcára, mindig mosolyárnyak- és kezdemények futkorászását látom a szája sarkában. Nem, ez önmagában nem zavar, hiszen nagyon nagy vonalakban már elkönyveltem róla dolgokat, és ha tévednék is ezeket a jellemvonásokat illetően, valamit már egészen biztosan tudok róla, amit láthatóan - és igaza van, ne is bizalmaskodjunk - egyáltalán nem áll szándékában velem megosztani. De talán addig vagyok nagyobb biztonságban, amíg nem tudom. Vagy csak nem tőle tudom. Lehunyom szemeim egy pillanatra. Mindig igent mondok-e? Inkább soha. A mai este különös kivétel, mert bár mindig merész vagyok valamennyire, azokat a határokat, melyeket szigorúan felállítottam magamnak (vagy a magányom kényszere állított fel nekem?), nem szokta feszegetni senki. Most belegondolva, ha valaki megtette volna, bizonyos feltételek megléte esetén talán akkor is igennel felelek, valóban elképzelhető. A világon minden elképzelhető... - Olykor azért meggondolom - búgom szinte magamnak, és nem, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy valami könnyűvérű nőcske vagyok. Ugyan! Bizarr is volna, mivel utálom a közelséget, utálom, amikor valakinek céljai vannak velem. Utálom, bár ritkán, szinte soha nem sikerült a határokon annyira belül csúsznom, hogy valakivel nekem legyenek céljaim. És ez az egyetlen szerencsém és esélyem egyben. Nem szeretem, hogy újra közelebb jön. Ha én megpróbálok elhúzódni, annak nyilván oka van, és jelen esetben az az oka, hogy én ezt mindig így teszem. Mert lehet kérdezni, amíg kerülő választ tudok adni rá. Lehet vágyakozni, míg az a vágy nem ölt testet. Lehet érezni, míg én nem kell, hogy tudjak a dologról. De közeledni csakis addig a pontig lehet, míg engem semmi, ami történik egyáltalán nem érdekel. Tekintetem ezúttal hirtelen villan az arcára, miközben elárulja, hogy soha nem fog kérni. Ne is. Nem hallgatok a kérésekre. Kicsit fáj, hogy tudattalanul ennyire jól ért. Szórakoztatóbb lenne a kínszenvedése, de azt már megállapítottam, hogy nem olyan. Viszont van egyetlen tény, ami miatt meg kell gondoljam újra és újra, mennyire reagálok intenzíven a kis határátlépései miatt. És ez a tény az, hogy ő farkas. Ki akarom-e használni ezt a bizonyságot? Eszemben sincs. De a világon minden elképzelhető. Enyhén elfordítom a fejem a tenger felé. Forró bőrének közelsége érezhetően egyre inkább zavarba hoz, de nem engedem meg magamnak, hogy magán a tudaton bármilyen nyomot hagyjon rajtam ez az alacsony fokú irritáció. Olyan ez, mintha csiklandoznának: a fájdalom egy gyönyörré alázott apró villanása olyan hévvel támadja meg az emberi testet és elmét, hogy szinte magunk sem tudjuk, hogy kis adag drogot kapunk, melyre rászokni túlzottan is könnyű manapság. És én óvatos vagyok ilyen területen. Csak most nem látszik. - Minden elképzelhető - vonok enyhe mosolyt a szám sarkába. Kérdése kifejezetten csipkelődésnek hat, hacsak nem akar elrabolni, lekötözni vagy gipszbe önteni, és aztán úgy hagyni évekig. Katéter, infúzió... Mondom, a világon minden elképzelhető. És bár van, amit a normális ember azért inkább mégsem képzel el, minden árny ott mozog tudatunk mélyén, ezért félünk és ezért álmodunk, noha kérdéses, melyiknek mennyi értelme és fontossága van. - És valószínűleg úgyis úgy érti, ahogy szeretné, de ezzel semmi baj sincs - mosolyodom el újra. Ám most már ott a mosolyomban valami rettenetes kuszaság: egy jóképű idegennel álldogálok éjszaka a tengerpartopn, ő közeledik, és én nem tudom, engedhetem-e. Mert ha úgyis csak játék az egész, akár ki is bírhatom. Nem látom többé, nem lesz alkalmam a szemébe nézni. De talán túl nagy intenzitással lépked át bizonyos dolgokon, amit viszont nem feltétlen jó, ha hagyok. Mindegy, milyen céllal teszi, a hatás, amit elér, bajjal járhat, és azt egyáltalán nem szeretném. Legfeljebb akarom. Ezért sem teszem fel a kérdést magamnak, hogy bajba akarsz te sodródni ma éjjel, Tara Bates? Talán fel kellene adjam a játékomat. Abban a pillanazban, ahogy újra mozdul a keze, felötlik bennem ez is. Tarkómon bizseregni kezd a bőr, hátamon elektromos kisülések apró ingerületáramának ezer szála fut végig. Izmaim megfeszülnek, talán meg kellene védenem magam. Légcsövem, nyelőcsövem megmerevedik, képtelen vagyok egy másodperccel tovább is kitenni bőrömet ennek a gyilkos szadizmusnak, amivel forró nyelvét végighúzza rajta. Tudom, mi ez. Vagy azt hiszem, hogy tudom. szemeim résnyire szűkülnek. Mérhetetlenül fáj, amit tesz. Elrontja! És szánt szándékkal teszi. De mindegy is, nem, nem érdekel. Felemelem egyik - szabad - kezemet, és tarkómra telepedő kezének csuklójára helyezem, majd onnan enyhe eltoló mozdulattal, mégis valami furcsa, bizsergető élvezettel karján lefelé, a könyöke felé csúsztatom. - Ehhez kevés - jegyzem meg csendesen, közömbösen. Nem megsérteni akarom, nem is fejtem ki, hogy mégis mi az a kevés. Őt tartanám kevésnek? A kapcsolatunkat? Az eltelt időt? Vagy talán a játékunk kereteit... Kigondolhatja úgy, ahogy ő akarja, de az igazat nem tudja meg. Minden erőmet összeszedve leküzdöm ismét a vágyat, hogy egészen elhúzódjak tőle, bőven elég macska-egér távolságban maradnom, hiszen ha eltűnök a szeme elől, eltűnik a késztetése is, hogy elkapjon újra. De elenged. Elenged, majd elindul tovább, és én utána is fordulok, de nem megy tovább a mozgás. Talán a képességeim egyikét kellene használnom, hogy nagyobb biztonságban tudhassam magam. Talán eszemben sincs, hogy biztonságra vágyjak. De az egyre jobban idegesít, ha nem is mondom, nem is mutatom, hogy nem tartja be a saját szabályait. Mert rendben, ha így, hát így, felőlem az is lehet... a világon minden, minden, de minden elképzelhető. Hirtelen és sietve indulok utána. Vannak gondolataim arra vonatkozólag, mi az, amit semmiképp sem szeretnék, és hogy mit akarok. De talán én magam sem tudom megmagyarázni, miért kapom el hirtelen az egyik csuklóját, hogy véletlenül az ujjaim is belenyomódnak a bőrébe kissé, miért fordítom lendületből és erővel magam felé. Miért pillantok fel rá szinte gyilkosan szelíd tekintettel, miért engedek arcomon kedves mosolyt elterülni. - De, én úszni fogok - mondom halk hangon. - A tengervíz nyaldosása mégis csak utánozhatatlan és különleges - harapom be alsó ajkam. Fondorlatos még számomra is, ahogy enyhe mozzanattal ezúttal én kezdem feszegetni a határokat. De nem vagyok az a fajta, aki csak beszél. Főleg nem, ha tetteimmel módom van meghonosítani közöttünk legalább azt a bizonyos kellemes távolságot. Bár a nagyobb baj, hogy mivel elviseltem, érezhetően a közelség sem volt annyira nem kellemes. Mindegy. Újabb gondolkodás helyett eleresztem, hátat fordítok neki. Elindulok a part felé, és néhány méter után ezüstkék trikóm egyik, majd másik vállát fejtem le magamról, hagyom a ruhadarabot a homokba csusszanni. A következő néhány lépésnél vékony anyagú farmer shortommal ugyanígy teszek, és mivel sötét van, ezúttal egyáltalán nem érdekel, hogy a megszokott égkék alsóneműből mennyit lát vagy mennyit néz az úr. Vállam fölött pillantok hátra, de csak futólag, majd térdig besétálok a vízbe, és karjaimmal kissé lefröcskölöm magam. Hogy jön-e? Nem érdekel. Narf vagyok. A víz az első, főleg ha benne állok.
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Nem tudom, még mit vár tőlem. És nem is akarok törődni vele. Egyre bosszantóbbá válik, ahogy újra és újra közelebb jön, messzebb megy, nem tudom. Nem értem, miért. Játékból? Keresi a határaimat? Vagy a saját határait? Nem tudom, miért kell okot keresnem arra, ami történik. Miért akarom megmagyarázni magamnak, holott egyszerűen vehetném is a lapot, és tehetnék valamit. Közelebb léphetnék vagy távolabb, hogy lássa, igenis van reakcióm. De egyszerűen nem tudom eldönteni, melyiket lenne érdemes. - Persze, hogy vannak dolgok, amiket nem csak elképzelni jó - hadarom. - Bizonyos dolgokat viszont inkább még csak elképzelni sem lenne jó - teszem hozzá kissé komorabban, de mindez csak egy villanásnyi ideig tart. Valahogy nincs úgy kedvem a beugratós kérdéseihez, sem a válaszokhoz, amiket mindig kifacsar, és amiket mindig úgy értelmez, ahogy én semmiképp sem szeretném. Valamiért mégsem közlöm vele, mennyire bosszantó, irritáló, mennyire elegem van, mennyire... Nem unom. Legalább annyiban revansot vehetek, hogy sikerül meglepnem, talán megijesztenem is. Arcán gyorsan változnak és rendeződnek át vonásai, ahogy megérintem. Ez az! Nesze, tudd csak meg, mennyire utálatos, mikor valaki megérint csak úgy! Nem kértelek rá én sem, nem is engedtem, nem is akartam, nem is... Szívesen hadarnám mindezt a képébe, de hazugságnak, színjátéknak, valami béna mesének érezném, amit a saját megmenekítésem érdekében szándékoznék beadagolni neki. Gyáva vagyok? Szemeim résnyire szűkülnek, amikor megint - legalábbis gondolatban valószínűleg - nyalogatni kezd. Ahogy végre elhúzódik, szinte megkönnyebbülve eresztem ki tüdőmből a levegőt. Nem. Szeretem. Az. Embereket. És a farkasokat sem. Bár ők azért minden bizonnyal izgalmasabbak. És ne játsszam már a szende szüzet, legalább magam előtt ne, beleegyeztem ebbe az egészbe, és azóta sem bántam meg egy pillanatra sem. Hogy mégis mi a bajom akkor? Mintha ő mindent és bármit megtehetne, de ha véletlenül vagy szándékoltan én lépek eggyel nagyobbat, máris úgy néz rám, mintha fel akarna nyársalni. Vagy más oka van? Vagy valamit félreértek? Ahogy besétálok a vízbe, nem nézek vissza rá. Lassan lépdelek előre, míg a víz már a csípőmet, a hasam alját csiklandozza. Hűvös, de kellemes. Érzem, ahogy ereje átjár. Ha be akarnám bizonyítani, hogy én is tudok valamit, ilyen területen könnyedén a víz rabigájába vonhatnám az urat. De nem, az nem én lennék. És biztos, hogy a fizikai ereje hatalmas az enyémhez képest, úgyhogy hagyom még a gondolatot is. Legnagyobb meglepetésemre kis idő elteltével újra a közelemben érzem. Megkerül, elém lép. Tekintetem a nyakára villan, és megállapítom, hogy levetkőzött. Ennek a részleteire nem vagyok kíváncsi, tartózkodón, ám annál sietősebben pillantok arcába, és így nem is látom, csak érzem, ahogy kezembe nyomja a poharat. - Kezdem úgy érezni, Signore, hogy egyre nagyobb veszélyben vagyok - mondom közömbösen, és ez még csak arra reakció, amit eddig csinált, vagy amilyen hangon most kiadta a parancsot. Szelíden mosolyodom el, és miközben a kis történetét hallgatom, csupán egyetlen mondat kerekedik ki a fejemben, amit úgysem fogok kimondani. Velem ezt nem tudná megtenni. Elmosolyodom, és ezek szerint nyilván fogalma sem lesz, miért. Nem, nem tudhatja, mik vagyunk mi, narfok. Ha tudná, nem rejtene el fenyegetést épp egy ilyen történetben, amikor úgysem ijedek meg. Ez csak víz! Csak: ebben rejlik minden erőm. Távolabb lépek tőle. Kell, hogy lássa, megijeszt a szavaival. Egyébként nem. Persze megdobban a szívem, ahogy arra gondolok, milyen őrület foghat el egy ilyen férfit telihold idején, de ma nincs telihold, és a víz a legjobb hely arra, hogy megvédjem magam. "Úgy éreztem, egy vagyok a tengerrel," mondja, és én majdnem elkuncogom magam. Nem. Arcomon visszafogott kifejezés őrködik arról, hogy lássa, pontosan arra figyelek, amit mond és ahogyan mondja, és ennek ellenére nem érdekel. - Jó hallani, hogy szereti a vizet - mondom, és abból, amennyit eddig láttam belőle, már most megérzem, hogy idegesíteni fogja valamennyire, hogy ezt a dolgot is ilyen lazán veszem. Közelebb lépek hozzá. Most mindent, mindent, ami irritálhatja, egyszerre lépek meg. Nem hiheti, hogy olyan könnyen fenyíthet be engem. Persze azért legyen az ő számára is valami izgalom. - Én is szeretem a vizet, és már szinte megijedtem, hogy nem fog bejönni utánam - mosolygok szelíden, és felemelem a poharat. Ahogy ajkaimhoz emelem és kiiszom a tartalmát, tudom, egyre jobban oda kell majd figyelnem magamra, de nem tartok semmitől. Karom az arcához és, bőröm ismét forró bőrével érintkezik. Megvárom, míg távolabb lép. Lépjen távolabb! Nem érdekel, mit akar, utálok mások közelébe kerülni, ez csak provokáció, és remélem, hatni fog. - Mivel ilyen kedves volt, és követett ide, gondoltam, cserébe zokszó nélkül teszem meg én is, amit... "Kért" - mosolyodom el még bájosabban, és most már azt is láthatja, nincs bajom vele, ha ilyen különösen viselkedik. A legtöbb, amit tehetek, hogy természetesnek veszem. És tudom, így egyre hevesebben érdeklődik majd a kis titkom iránt.
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Azt még el tudom viselni, hogy irritáló módon kiforgatja a szavaimat, olyan kérdéseket tesz fel, amikre egyetlen helyes válasz sem létezik, majd belemar a magánszférámba a közeledéssel. Utána olyan ártatlanul húzódik el, mikor gyermeki módon megpróbálom megbosszulni, viszonozni tetteit, mintha azt sem értené, én mit miért teszek. És nem, akármit mondjon bárki nekem, nem hiszem el, hogy tényleg fogalma sincs róla, tényleg nem érzi a hangból, arcból, testbeszédből, hogy nem bírom, ha valaki közel kerül hozzám? De sajnos a közelségét nem is viselem olyan rosszul, mint kellene. Jön és megy, mindez teljes mértékig természetes a számára. Az, hogy szinte ruhátlanul állok előtte, láthatóan nem viseli meg, de mikor is vártam mást? Kezébe nyomom az üres poharat, hadd örüljön, és kérdésére nem válaszolok. Csak mikor látom arcán az elégedetlenséget, akkor figyelek fel jobban minden apró részletre, ami még bármi másról árulkodik. A korlátokat emlegeti. Igen, nagyon sok korlátom van, de magam állítottam fel őket magamnak. Mind logikus és természetes, mind nekem könnyíti meg az életet. Nincs semmi baj vele, ha valaki szigorú magával szemben, amíg ezt mások nem sínylik meg rajta keresztül. És rajtam keresztül mégis ugyan ki sínylené meg, mikor nem érintkezem, nem tartok kapcsolatot senkivel? - Mondta? - kérdezek vissza angyali mosollyal az arcomon. Így lepereg rólam minden, így nem érdekel, ha bánt, ha érint, ha bármit tesz is. Ha husánggal kezd ütni, kibírom, ha tollal csiklandozza az orromat, megbirkózom valahogy azzal is. Nem mondom, hogy fel tudok készülni bármilyen lépésre, ami megeshet velem, de nem estem teljesen a fejem lágyára. Nem kért, mi? Tudom. De én megelőlegeztem neki, mert ilyen nagylelkű vagyok. - Titkon bizonyára kérésnek szánta - vonok vállat finoman, és mosollyal pillantok fel csinos arcába. - Ez utóbbi pedig meghívás, talán? - folytatom szinte rögtön, és meg sem várom, hogy még hozzátegyen valamit, már épp eleget beszélt. - Azt kell mondjam, hogy nincs ruhám ilyesmihez. Minden helyet, ahol sok ember van, kerülni szoktam. Egy színház igazán nem az én számomra megfelelő terep. Meggondolom. Talán engednem kellene. Azért vagy sem, mert ő annyira akarja, mindegy is, ha csak azt nézem, mit nyerhetek az ügyön. És bár most nem tudok semmit mondani, ami akkora nyereségként köszöntene rám, de mégis jó érzés belegondolni, hogy elhívtak valahová. Ha nem is úgy. - És a holnapután még nagyon soká lesz, Signore. Addig sok holdfényt szívok még magamba ezen a helyen, és maga is - ejtek el újabb enyhe célzást. Hadd fintorogjon. Hadd morogjon a farkasfiú. - Nem tudom, miért mániái ezek a hatáskeltő izék, de biztosan kevéssé vagyok művelt hozzá, hogy a meséi megijesszenek - vallom be szinte komolyan elszontyolodva, szinte rossznak érzem magam, amiért nem fejt ki rám kellő hatást. Vagy nem azon a módon, ahogyan akar?
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Hozzászólások száma: : 48
Regisztráció: : 2012. Jun. 01.
Tárgy: Re: Ben'N'Bates Kedd Okt. 02, 2012 6:07 am
Későn értékelődik fel bennem az előző néhány mondata. És a jóval azelőttiek. És az összes. Mintha most villanna be valami, amiről eddig fogalmam sem volt, de nem is lehetett, az a bizonyos valami, amit olyan piszkosul keresek, vagy épp igyekszem folyamatosan elkerülni. Be kell lássam, semmi sem sikerült úgy, ahogy annak a lehető legjobban örültem volna, de legalább még mindig használható az estém, még ha el is fehéredik az arcom egyre inkább, és kezdi a testemet egyre inkább nyűgnek érezni a lelkem, amiért túl sok ingert fogad be ettől az idegen férfitól. "Vigyázzon, hová nyúl", montda korábban, nekem meg csak most esik le, hogy pontosan azt csinálja minden pillanatban, amit nekem tilt, amit velem el akar kerültetni. Én pedig vagyok olyan hülye, hogy soha nem mondok rá semmit, mert már észrevettem, hogy mindent úgy csinál, ahogyan azt nem akarom, ahogyan azt nem viselem el. Nem próbálom többé meggyőzni arról, aminek az igazságtartalmáról én magam is tudok biztosat. Nem, valóban nem szánta kérésnek, de már nem szólok semmit, nem érdekel, csak megrándítom a vállamat. Nem túl színpadiasan, inkább apró mozdulat ez - fokozatosan egyre visszább fogom magam minden szóval és mozdulattal, bezárkózom, mint a kagyló, és inkább érlelem magamban a piszkos és tökéletes kis gyöngyömet. És bár szinte biztos, hogy már ő is tudja, hogy az a bizonyos gyöngy teljesen értéktelen, pillanatról-pillanatra feszegeti vékony, de erős kagylóhéjamat, és szét akarja feszíteni izmaimat, hogy betódulhasson lelkemig a vízáradat, és akár belepusztuljak... Mindegy, mit akar, de maga is megmondta, hogy az nem érdekli, mit akarok vagy mit nem akarok én. Be kell lássam, ha nem menekülök el, halálra vagyok ítélve mint kagyló, az ég adta világon semmit sem tehetek. - Pedig hölgyeket szokás férfiaknak kísérni, és nem fordítva - mondom halkan, egyre halkabban. Fel vagyok készülve rá, hogy egyáltalán, egy szálnyit sem érdekli, mit beszélek. Kötekedésnek veszi, majd magasról tesz rá, közli, hogy nem érdekli egyetlen megszólalásom sem... Legjobb lenne egyszerűen befognom a számat és hazamennem, vagy valami. Újabb vállrándítás. Hirtelen sírhatnékom támad, pedig nem történt semmi különös. Csak most eszmélek, hogy nem az én lelkemnek van az ilyen játék kitalálva. Bizalmam az idegenek felé ebben a pillanatban enyészik el: ha betörnek a területedre, többé nem idegenek, hanem betolakodók, és ha létezik, még hevesebb undort és utálatot keltenek. Az utálat pedig majdnem gyűlölet, ami már majdnem rajongás, ami szinte már szerelem. Ezért nem akarok betolakodókat. Ezért nem akarok idegeneket. Senkit sem viselhetek el! Érzem, hogy néz, hallom, hogy beszél. Megint tagad, mindent tagad, folyamatosan komplikál és magyarázkodik, minden igent nemre, minden nemet igenre változtat. Ennyire félti azt, ami a héja alatt van? Kibukik belőlem a halk mondat. - Inkább meg sem próbálom gondolni - mondom. - És egyáltalán semmit sem - teszem hozzá. Nincs semmi különös a hangomban, inkább csak a lelkesedésem halványul picit. Ettől még nem merném azt mondani, hogy feladom és nem érdekel. Kíváncsi vagyok. De mostantól abból dolgozom, amit ad, nem abból, amit megpróbálhatok kihámozni belőle. Tekintetéből azonban nem próbálok meg kiolvasni semmit. Azért nem, mert nem épp kedvező, amit ott látok. Úgy érzem, ő maga sem tudja, mit csinál, és valóban - a következő pillanatban egyszerűen rab leszek, szinte ruhátlan testem... Nos, teljesen ruhátlan testéhez préselődik? A villanás teljes kétségbeesést idéz elő. Igenis veszélyben vagyok! Nagyobb veszélyben, mint gondoltam, nagyobban, mint amit okozni akar. Nem akarom megismerni! Nem kellene, hogy akarjam! Szempilláimat erővel feszítem meg, hogy szemeim lecsukódjanak, majd maradjanak is úgy. Végigcsap hátamon, gerincemen az érzékviharok egy egész hulláma csap át. Kétségtelen, hogy van benne jó is, nagyon jól tudom, ismerem a mindenféle földi gyönyörök fogalmát. Azt hiszem, az úr nem érti, hogy nekem nem ezzel van a bajom. Nekem az a bajom, hogy ő ezt nem a mindenféle földi gyönyörökért teszi... Ez nyilvánvaló. Nem akarom viszonozni csókját, de nincs erőm nyüszítve távolabb húzódni. Ujjaim ökölbe húzódnak, öklöm merem csak a mellkasára tapasztani. Nem akarom tapintani a testét, nem kérek belőle, nem csinálok még nagyobb bajt magamnak. Hagyom, hogy a vibrálás elárasszon, elég lesz majd utólag megmagyarázni magamnak, mi csapott be, mit miért éreztem úgy, vagy még inkább, hogy nem éreztem semmit egyáltalán. Gyomrom éles görcs rántja össze, minden porcikám fáj, dühödten tombol bennem az a vadság, amit most az ajkain át lényéből belém kényszerít. Ez kimondhatatlanul jó érzés. Nyersnek nem mondható, nőies erővel viszonzom csókját, elvégre megtehetem, elvégre szabad vagyok, senkim a világon, aki korlátként visszatartana. Talán ezért állítom fel én magam elé a korlátok egész hadseregét. És amint elereszt, mindez egy másodperc alatt visszatér, rögtön kettőt lépek hátra, fázósan körbeölelem felsőtestemet. Utána pillantok mozdulatlanul, ahogy ő is távolabb lép, majd gyorsan el is kapom róla tekintetemet, mert tudom, hogy egészen ruhátlan a teste. - Nem gondolok semmit - mordulok fel halkan, mert ez az egyetlen biztonságos válasz, ez az egyetlen, ami a jó útra terel. Pedig szívesen üvöltenék rá, hogy mit képzel magáról, szívesen ordítanám le a fejét, mondanám neki, hogy elegem van belőle és gyűlölöm. De ennyi idő alatt? És ennyiért? Gyűlölni épp annyira nehéz, mint szeretni. A gyűlölet, az igazi, emésztő gyűlölet nem olyan hirtelen fellángolás, mint amit most én érzek, amiért megcsókolt, és ami egyébként, akárhogy nézzük, természetes. A leggázabb lett volna, ha úgy csókol meg, hogy egyáltalán semmit sem érzek. De az azért mély kétségbeeséssel tölt el, hogy most már van róla sejtésem, mit akar. Belém látni. Kiismerni. Felboncolni a lelkemet. És amit most lát, minden bizonnyal nem tetszik neki. Látja, hogy nem vagyok hajlandó egyáltalán semmire. Valami idióta, frigidlelkű nőszemély vagyok, akivel egyáltalán semmit sem tud kezdeni, de ha feladja, talán belepusztulok...
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Hozzászólások száma: : 48
Regisztráció: : 2012. Jun. 01.
Tárgy: Re: Ben'N'Bates Szomb. Okt. 06, 2012 10:39 am
Minden pillanat két pillanatra oszlik. Most már úgy érzem, akarom, de nem bírom elviselni ezt. Minden perce szép és undorító, fájdalmas és gyönyörteli, és nem tudom elképzelni, miért lehet az, hogy ez a férfi egyszerűen foglalkozik velem. Nem biztos, hogy jó értelemben, főleg nem valószínű, hogy teljességgel önzetlenül, de mégis törődik velem, a testemmel, és nagyon úgy néz ki, hogy a lelkemmel is. Talán a türelmét díjaznhatnám legalább annyival, hogy igyekszem viselkedni, hogy valamit hajlandó vagyok megmutatni magamból. Ő azonban elfordul, és csak percek után tér vissza. Én addig megküzdök az apró könnycseppel, mely ki akar futni szemem sarkából. Nem hagyom, visszafojtom, megölöm, nem engedem, nem lehet elviselni, nem szabad törődni vele. Ez a férfi mintha próba elé állítana engem, és mintha minél vonzóbbnak igyekezne feltüntetni magát, hogy ne tudjak ellenállni neki. Gyilkos erővel szól hozzám újra, szinte a tekintetével is parancsol. Vele megyek. Vele megyek? Nem tudom még, de tartok tőle, hogy ennek sem leszek képes ellent állni. De vajon egyáltalán kellene? Vagy túlzás, hogy ilyen lelki beteg lettem attól az apróságtól, hogy valakivel kavartam? Hiszen máskor is megtörtént már. Csak akkor nem volt több, mint egy fizikai kapcsolat. Nem érdekeltem őket, ők sem érdekeltek engem. Tekintetemet az övébe fúrom. De, igenis megölöm a szememmel. Ha képes lennék erre gyakorlatilag, talán meg is tenném, hiszen amit mond, az szentigaz, talán hagytam volna, engedtem volna, akartam volna, vágytam volna többet is... Balomat lágyan a vízbe ejtem, és némi koncentrációval ráveszem a hullámokat, hogy visszasöpörjék kezembe a kiürített és vízbe hullott borospoharat. Elgondolkodom azon, hogy talán nem kellene hagynom, hogy csak úgy ellépjen, miután befejezte mondatát. Egy pillanat alatt döntök. Én magam már nem tudok utána nyúlni, de a vizet módomban áll irányítani. Egy pillanat alatt veszem rá a hullámokat, hogy ne engedjék el, míg én magam könnyedén mozgok a hirtelen keletkezett sodrásban, és lépek elé. Nem mondom, hogy a víz egészen megbénítja őt, hiszen egyelőre a legkevésbé sem áll szándékomban lebukni, de arra képes vagyok, hogy két kezét lefogassam a víz kígyóival, ha akarom. De akarom-e? Akarom-e őt úgy akadályozni, ahogyan azt ő tette velem az imént, akarom-e megzavarni, szándékomban áll-e felbosszantani őt? Dehogy. Képtelen vagyok ezt tenni vele. Legalábbis egy pillanatig. Nem tegeződünk. Semmi sem lesz közöttünk. De most is van valami! Most visszatáncol? Becsap? A hullámok csuklójáig emelkednek, és szinte bilincsként szorulnak kezei köré. Elé lépek, felnézek az arcába. Két kezem óvatosan, erőtlenül emelem fel. Tudom, hogy nem kellene hozzá érnem, tudom, egyikünknek sem teszek jót vele. De nem érdekel! Hogy ez most a bosszúvágyam kiteljesedését akarja szolgálni, vagy pedig egyszerűen vágyom arra, hogy tudja, én is képes vagyok megtenni, amit ő, azt nem tisztem eldönteni. De annyi bizonyos, hogy nem teszek többet, csak két tenyeremet arcának két oldalára tapasztom, és mélyen a szemébe nézek. - Azzal, hogy a bizalmamat akarja, talán túl sokat akar - mondom, és most már szándékosan szabadulok meg a "kérni" szó minden lehetséges formájától. Nem. Nem kér vele annyit, mint azzal, hogy most feledést vár tőlem, annak az elfeledését, hogy csak úgy rámmászott, holott én sosem engedtem volna meg. És valóban? Eleresztem. Tudom, hogy nem vagyok képes letörölni az arcáról pofátlan vigyorát. Inkább megvárom, hogy menjen, amerre akar, szánt szándékkal nem mozdulok. Menjen! Ne is lássam. Csak veszélyt jelent rám, csak kísért, csak egy átkozott rémálom, amitől nem fogok tudni megszabadulni soha. Beköltözik a fejembe, a testem minden sejtjébe, irányít, formál, vágyat kelt. Nagyot nyelek. Nos, jó. Akkor legyen ennek vége, menjen, amerre lát. És most nem szólok semmit. Igen, igaza van. És igen, ha akarja, úgyis találkozni fogunk. Mert valahol mélyen akarom. Ha tisztában van vele, nekem tulajdonképpen semmit sem kell mondanom. Épp az, hogy semmit sem mondok, lesz neki az igazi ígéret arra, hogy minden szinte pontosan úgy fog történni, ahogy tervez velem.
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Hozzászólások száma: : 48
Regisztráció: : 2012. Jun. 01.
Tárgy: Re: Ben'N'Bates Vas. Okt. 07, 2012 7:19 pm
Na nem! Nem, ezt nem. Mit képzel, hogy csak úgy rávesz ezzel az idegesítő vigyorral, ezzel a félig lenyelt mondatsokasággal rávesz majd, hogy mindent, amit akar, megtegyek. Szemeim résnyire szűkülnek. Nem, ezt nem vagyok képes tovább tűrni. Egy perccel sem tovább! - Ez csak egy dolog, de maga az ég világon semmi mással sincs tisztában velem kapcsolatban! - vágom végre a fejéhez, mikor már javában kifelé sétál. De nem fordulok utána. Nem, nem érdekel. Dühösen csapok a vízbe, legszívesebben őt csapnám le. Legszívesebben kötélként fognám meg a vizet, hogy erővel a nyaka köré csavarjam. De nem, nem vagyok hajlandó lebukni. Nem még. És amikor ezt elhatározom, még fogalmam sincs róla, mi vár rám. A következő pillanatban egy "hé"-vel nyit újabb rést az elmémen, és úgy érzem, a végén halál lesz, és nem nekem. Kit érdekel, hogy farkas? Kit érdekel, hogy erősebb? Kit érdekel? Megölöm! Szemgforgatva, hirtelen fordulok meg. Tekintetem végigcsap rajta, és egy pillanattal később mélységes pír önti el az arcomat. Éles káromkodást akarok kiereszteni a torkomon, de nem, nem vagyok hajlandó szólni semmit. Mar az ideg. Erővel indulok meg kifelé, és bár igyekszem úgy tenni, mintha csak az arcára koncentrálnék, azért lopva jobban is végignézek rajta. A sötétben ugyan leginkább már csak a sziluettjét látom, de azért ez is több, mint amennyi egy nőnek egy vadidegen férfiból elég. És akkor ugyanazt várja tőlem, hogy levetkőzzek? Megállok előtte, két kezem ökölben. A vízcseppek legszívesebben felkapaszkodnának a testemen, hogy tűkként fúródjanak a mellkasába. De nem. Én jó vagyok. Még akkor is, ha legszívesebben letépném a fejét. Vagy a tökeit. - Mégis mit képzel magáról? - förmedek rá vörös arccal. - Mondja, van magának egy cseppnyi ész a fejében? Mi az, hogy vegyem le a ruháimat? Nem vagyok hülye, nem vagyok... Nem olyan, mint maga! Végigpillantok rajta. Idegességem kezd elmúlni. Birtokló, bár a következő pillanatban egyre szégyellősebb tekintettel ismerem el, hogy habár agya egy csepp sincs, a szemtelen lélekhez legalább jó alkat tartozik. Vigyorát képtelen vagyok elviselni, azt pedig, hogy kicsit sem szégyellős, főleg idegesítő dolognak tartom. De minden egyes másodperc egy-egy csepp illóolajként hat, amely ellazít és felold, és máris úgy érzem, talán ennyi miatt még nem muszáj meghalnia. Szenvtelenül húzom el ajkaim. - Majd amikor a saját kezével fog ki nekem egy szép nagy lazacot, aztán kitép egy fát és tábortüzet csinák belőle itt helyben, majd akkor gondolkodom el rajta, vacsorázom-e magával. Ha már az ősemberek lazaságával mászkál itt egy szál semmiben, legalább az efajta életmódhoz tartozó egyéb készségeit is villantsa meg - vetem oda. Ám úgy érzem, mindez nem elég hatásos. Tekintetem mélyen az övébe fúrom, közelebb lépek hozzá. Egyszerűen nem tudom eléggé idegesíteni, ráadásul most, hogy kint van a vízből, már nem tehetem azt, amit én akarok. Hiszen akkor rájön, hogy én irányítottam az imént is a vizet. De ettől még nem kell, hogy feladjam. Ellépek mellette, balomat az ő bal vállára helyezem. Ujjaimat végigsiklatom vállán, majd tarkóján, ahogy mögé sétálok. Ujjaim nyakára, majd a szemeire csúsznak, bár mivel mögötte állok, alapvetően úgysem láthat semmit belőlem. Jobbommal lassan lecsúsztatom a bugyimat, majd kilépek belőle. Van egy olyan érzésem, hogy haza fogok tudni menni nélküle. Ez most olyan, mint a népmesékben: a melltartómtól sajnálnám csak úgy megfosztani magam. - Tudja, mit? Felőlem élete végéig szagolgathatja a ruháimat. A magáét kérem. Aztán felőlem a városban is sétálhatunk - vetem oda édes mosollyal. Jobbom mutatóujját végigvezetem gerince mentén, majd dereka fölött előrenyúlok, és markomba szorítom felsőjének egy falatkáját. Megvárom, mit mond majd erre. És ha nem egyezik bele? Akkor kénytelen lesz valami mást kitalálni, különben még gyávának tarthatom...
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Irritál. Bosszant. Elegem van belőle. Kezdem úgy érezni... Állj. Nem, érezni nem vagyok hajlandó. Vele kapcsolatban semmit, egyáltalán. És ehhez képest azt mondja, a semmit is elég tudni rólam. Tehát elégnek érzi a már megszerzett tapasztalatait? Netán kiszámíthatónak is tart? Akkor biztos, hogy fogok még neki okozni némi meglepetést. És nem is keveset. - Elégnek bizonyulna? - mosolyodom el kissé még feszülten, de minden pillanatban egyre erősebb a késztetésem rá, hogy valamiért (amiről nem tudom megítélni, pontosan micsoda is) bosszút álljak, gonosz legyek, kegyetlen és rideg... - Pedig eddig kifejezetten telhetetlen alkatnak tartottam - jegyzem meg. És valóban, két pillanat sem kell hozzá, hogy újra leszűrjem, miért is mondtam ezt. Újabb megnyilvánulásai engednek következtetni rá, pedig ha egy sötét szobában kérdezne meg valaki a legnagyobb titokban, talán bevallanám, hogy valójában ennél sokkal szebb és jobb dolgokat is gondolok. Mármint őróla. Bár mosolya, vigyora kifejezetten felidegesít. Vagy feltüzel? arcomat minden esetre paprikavörösnek érzem, holott lehet, hogy nem az. A düh pumpálja ereimbe a vért, vagy valami mást? Leírhatatlan az érzés, ahogy ismét egymásra nézünk, és ahogy felajánlja az ingjét. Remek! akkor ezt gyorsan meg is beszéltük. Elveszem tőle az inget, szinte kitépem a kezéből. De nem, nem adom meg neki az örömöt, hogy igaza legyen. Magamra húzom a ruhadarabot, összegombolom az ötből az alsó három gombot, a többivel nem törődöm. Majdnem kiugrik a szívem szemtelen mosolya, majd vigyora láttán. Szeretnék a fülébe üvölteni, beleharapni, végigkarmolni, összetörni a csontjait, lekaparni a bőrét... És be is akarok húzni neki. Egy nagyot. Ha nem kettőt. És minimum jól középsőn szeretném térdelni, de nem teszem, hanem inkább távol maradok. Ahogy ő maga is távolabb léphetne, de nem teszi, én viszont nem maradok közel. Most már úgy sem láthat túl sok mindent belőlem, hiszen rajtam az ing. Bravúrosan a melltartót azonban magamon hagyom, elvégre majd leszedi, ha annyira azt akarja, akkor pedig minden bizonnyal az orrát is nagyon szívesen és fájdalmasan eltöröm! - Ha ezt választom? - vigyorodom el most én is. Mindjárt nagyobb biztonságban érzem magam. - Mintha egyébként joga vagy lehetősége lenne úgy öltöztetgetni és vetkőztetni engem, mint egy babát! - mondom. És igazából már most nem várom a válaszát. - A nadrágja maradhat, nem kívánom a rendőrségre is elkísérni, Signore. És a majmok úgysem látják be, miért kellene textília arra, amit a szőr úgyis takar. Szonte keserűen vágom ezt a képébe, ha igazából nem is sértésnek és nem is provokációnak szánnám a dolgot. Kezdem esélytelennek érezni magam vele szemben, és igen, ez nem csak bosszantó, de fáj is. - És elmegyünk vacsorázni? - kérdem. Legszívesebben a farzsebébe nyúlnék, és a tengerbe hajítanám a pénzét, de ez már sok lenne tőlem. Még akkor is, ha utána megkérhetném a tenger cseppjeit, hogy szépszerével távozzanak a bankjegyekből. - Nos, kezdek kíváncsi lenni - mondom a szemébe felvont szemöldökkel, és várom, hogy vajon a karomnál fogva cibál-e el, vagy mondjuk átalakul farkassá, és a fenekembe harap, hátha úgy rávehet a céljaira...
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Hozzászólások száma: : 48
Regisztráció: : 2012. Jun. 01.
Tárgy: Re: Ben'N'Bates Szer. Okt. 10, 2012 5:03 am
Most csak nézzük egymást. Pontosan úgy érzem magam, mint modern és kevésbé modern költők verseiben, amikor egyetlen állapot úgy tűnik, örökletes és soha véget nem érő hangulatot támaszt az ember lányának lelkében. Úgy gondolod, valami véglegesen változott meg benned, holott talán csak addig tart, míg előtted van ő, míg tekinteted a tekintetébe olvad, míg vigyora felperzseli egész komor és komoly gondolatvilágodat. Vagyis az enyémet. Mert jelen esetben én vagyok az áldozat. De vajon tényleg áldozat vagyok? Vagy épp örülnöm kellene? - Az még nem bűn, ha mindent akar, Signore, csak az, ha közben nem tesz érte semmit - mondom el neki halk, szinte gyengéd hangon a véleményemet. Nem tudom, érdekli-e bármelyik szavam, de én azért mondom végeláthatatlanul. Ő megint rohamot indít érzékeim ellen, most babás hasonlat az eszköze rá, hogy megpróbáljon józan eszemtől egészen megfosztani. Legyek ideges? Robbanjak fel? Én akarnám, de végtelen nyugalom önt el, miközben szinte veszélyes kellemetlenséggel förmed rám, és fogja meg lassan, mégis olyan határozottan a kezem. Most érzem meg, hogy ezt az egészet másképp is lehet. Hogy ugyanazt mondja, amit eddig, de a mozdulatai már másról, sokkal többről árulkodnak nekem. Hogy azért kér rá, hogy hallgassak - ha nem is kifejezetten kérésnek veszi ki magát -, mert okot keres a közelségre. Jobb okot, mint a "mert én úgy akarom". Érzem, mennyire forró a teste. Hiszen farkas. És érzem heves szívdobbanásait. És érzek még félelmet, amiért ezúttal testünk egész széles felületen érintkezik. Kiszolgáltatva érzem magam a bántalmaknak, melyeket elméjében megszül, majd átsugároz nekem. Hadd legyek rémült, hadd higgyem, hogy bántódásom fog esni. És ha tényleg fog? Kezére szívem szerint rácsapnék szabad kezemmel, de helyette csak ujjait szorítom meg egy kicsit. Mintha megállíthatnám ezzel... Nem, de jelezhetem neki, hogy ideje kicsit elfelednie, hogy a legtöbb ruhát sikerült már levetetnie velem. Vállam fölött hátrapillantok rá, fel az arcába, fel a vigyorára. Én nem tudok mosolyogni, főleg úgy nem, ahogy most ő teszi. - Nem én játszom a tűzzel, hanem maga velem - mondom. Kíván. Rendben. Nem feltétlen akartam tudni ezt, de azért felötlött már bennem, hogy esetleg nem véletlenül von újra és újra magához, hanem céllal, és a férfiak ilyen jelllegű céljai általában valóban mélyre hatóak, mint ahogy tudom. (xD xD ) - Ezt igen jól tudja. De vajon gondolja-e, hogy nem csak azért nem lenne folytatása, mert maga gyorsan ráun, hanem azért sem, mert engem akkor többé nem lát...? - vetem fel a kérdést, hátha legalább néhány másodperc erejéig eltöpreng rajta. Én pedig közben a vacsoraajánlatán töprengek. Az ingje a combom közepéig is ér, nekem nincs igazán félnivalóm. Ám legyen, csináljunk hülyét magunkból. Valahol drámai szinteken ez a lépés nagyon szép, mert a józan eszünket dobjuk el érte, hogy ma éjjel legalább még egy kis időt tölthessünk el együtt. Elenged. Hirtelen kieresztem a tüdőmből a benne megrekedt levegőmennyiséget. Pedig nem, kicsit sem akarom, hogy távolodni kezdjen. Felpillantok rá, és ebből tudnia kell, hogy egyelőre megint nyert ügye van. Közben viszont egyre inkább szánom magam, mintha pillanatok alatt vesznének el széles darabok a jellememen feszülő pajzsból. Csak, hogy vele tölthessem az éjszakát... Jóformán bármilyen értelemben. És ez ha nem is rossz, de brutális. Félelmetes. Impozáns.
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Csak lassan eszmélek rá, hogy a hátam mögött van, és a kezemet fogja. És én nem látom őt. Lehunyom a szemem, és egy rövid időre egyáltalán nem érdekel, mi történik. Nem is követem igazán, hogy hogyan folytatódik a történet. Valahol máshol járok, szavai csak messziről hallatszanak el hozzám. De amikor eljutnak a tudatomig, mégis nagyon jó érzés tölt el emiatt. Mert azt mondja, bármit is akar mondani, hogy ezt nem őrültségként fogja fel, ez nem egyalkalmas bérlet, sőt semmilyen bérlet sem. Viszont ahogy a mondatot folytatja, az már mindjárt nem nyeri el annyira a tetszésemet. Szerencséje, hogy elenged. A sokkhatás mellett a pumpa felmegy bennem szinte egy másodperc alatt. Szex a tengerparton? Szóval szerinte abba is belemennék? Talán épp ideje volna fognom magam és hazamennem. Nagyot nyelek, hátha le tudom nyelni a dühömet is, de ekkor elkapja a kezemet, és én beharapott alsó ajakkal villantom tarkójára a tekintetemet. Egyáltalán semmit sem szólok, csak csendben követem, de igyekszem nem elérni, hogy duzzogásnak higgye, ami történik. Nem, ez nem az... Csak már legalább ezerszer belegondoltam, hogy talán ideje lenne inkább óvnom magam, nem pedig bugyi nélkül flangálni egy szál ingben és mezítláb egy férfival, aki végigmutogattat a városon, a parton, a fényes utakon. Igaz, hogy senki sem figyel, hiszen kit érdekelne ilyenkore egy őrült páros, akik... Nos, kézenfogva mászkálnak alig ruhában az utakon? Nem, nem ezért. De talán mégis értékelhetné jobban is, hogy még mindig itt vagyok Vele. Bemegyünk egy helyre, ami egész elegáns étteremnek tűnne, nem kifejezetten félpucér természetfeletti lények számára valónak. De az úr, aki elé Benjamin odavezet, kifejezetten kedves, és még akkor is, amikor Ben magunkra hagy, rendkívül tapintatosan kérdezget róla és az ismeretségünkről. Talán szégyellősnek tűnhetek, de nem szólok hozzá, csak halványan mosolygok. Nem vagyok sem néma, sem külföldi, de sok időbe telik megszokni a helyet, és a kézcsókja is különös. Felnézek mosolygó arcába, mutatóujjamat ajkaim elé emelem. Suttogva szólalok meg. - Tudja, nem eszem tengeri élőlényeket - mondom halkan. Nem futja többre. Enyhe elnézéskérő mosollyal tekintek arcába. - De ne szóljon erről Neki - kérem. Ő pedig megmosolyogja a tényt. - Talán menjen utána, és szóljon erről neki magácska, Signora - mondja válaszul. Megszeppenten fogadom meg a tanácsot, és az inget a combjaimon minél lejjebb húzva lépdelek el a konyha felé. Visszanézek a férfi irányába, és ő kacsint egyet. Nem tudom, miért hiszi, hogy van köztünk valami... Nagyot nyelve kukkantok be a konyhába, mint valami gyerek csimpaszkodom az ajtóra, és csak a fejem dugom be. Gyors pillantást vetek a szakáccsal együtt működő férfi irányába, és szégyellős pillantással kérek bebocsáttatást. Mintha megérezné, hogy mondanivalóm van, a fiatal szakács elindul kifelé, azt hiszem, pár percet biztosan hagy nekem. Várok néhány másodpercet, nyelek egyet, kifújom a tüdőmben rekedt forró levegőt. Tisztes távolságra maradok Benjamintól, két kezem összekulcsolom szeméremdombom felett, pedig tudom, hogy az ing alól egész biztosan semmim sem látszik ki. Forróság kezd úrrá lenni rajtam, és már magam sem tudom megállapítani miért, hogyan történhet ez. Hirtelen fojtott hangon kezdek el hadarni. - Nem tudom, mit képzel magáról, hogy ki maga és hogy joga van ide-oda rángatni a kezemnél fogva, megmondani, hogy mit tegyek, parancsolgatni és befolyásolni! Nem tudom, mit hisz, hogy mit tennék vagy tettem volna még meg Magával ott a parton, egy vadidegen őrült fazonnal, aki elveszi a ruhámat, aki... Elegem van magából, tudja? Nem tudom, mit akar, nem értem, nem vagyok képes elviselni, ami történik, hogy hagyom, hogy rángasson, és akarom, hogy rángasson, ez hihetetlen, ez egyszerűen... Enyhén oldalra fordítom a fejem, nem tudok már odanézni Rá. Félek, hogy a tekintetünk találkozik. Félek ettől az egésztől, de tudom, hogy kibírom, ha most még mindig nem kerget el. Ha most nem kerget el, nem megyek el magamtól... Már biztosan nem. Összeszedem a bátorságomat, arrébb tolom őt a gáztűzhely elől. Kiveszem kezéből, amit épp tart, mosollyal nézek az arcába, és még mindig próbálom kerülni a tekintetét. - Tudnia kell, hogy nem eszem tengeri élőlényeket. De szívesen sütök palacsintát, ha segít - mondom halkan és kissé tanácstalanul. Érzékelem, ahogy a szakács benyit a raktár felől. Félig hátrafordulok. - Megoldjuk... Köszönjük - mondom halkan, és a legszebb tekintetemet villantom rá. Igen, azt akarom, hogy magunkra hagyjon, de ha Benjamin félreérti, az sem érdekel. Egyszerűen szégyellős vagyok, és kezdem úgy érezni, hogy egy ismerkedési esthez hasonló szórakoztató éttermezésnek nem kell feltétlenül szinte már kellemetlen magamutogatási mizériává válnia. De ezt nem mondom meg Bennek. Hálás vagyok neki, amiért itt van és elhozott, és a szívemre venném, ha most csak azért, mert nem úgy történik, ahogy szerette volna, esetleg feldühítem őt...
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Úgy néz rám, mintha még sosem látott volna nőt egy szál ingben, pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy közel sem az első őrült vagyok, akit megszerzett magának társul a kis kalandjaihoz. És néz. Visszanézek rá, majd elkapom tekintetem. Végighallgat, majd erős hangon, gyanakvást keltő hangnemben válaszol. Hazaküldi a szakácsot, majd ellentmondást nem tűrően fúrja tekintetét az enyémbe. És a következő pillanatban mint valami őrült, présel a pultnak. Szemeim elkerekednek. Ő mohón ugrik ajkaimnak, én gyenge módon összepréselem pilláimat. Illata megrohamoz, épp úgy, ahogy teste is, lelke is teszi. Már érzem, hogy az uralma alá akar hajtani ismét, és azt is érzem, hogy sikerülhet neki. Lelkem valahol mélyen sírni kezd, miközben ajkaim engednek akaratának, mellkasomat zihálva préselem az övének, és a csókjába bocsátkozom. Rabnak érzem magam, miközben valószínűleg épp olyan szabadon vagy szabadosan cselekszem, ahogy eddig nem sokszor még. Nem érzem biztonságban magam. El tudom képzelni a helyzetet másképp, hogy ne féljek, hogy ne főleg a félelemtől remegjenek a combjaim, hanem csak attól, ahogyan végigsiklanak az ujjai a bőrömön, de ez most nem az a helyzet. Ő egy vadidegen férfi! El akarom lökni, de félek, ha megteszem, eltávolodik. Mértéktelen forróság lesz úrrá rajtam, de ez a forróság egyúttal düh is, mely marcangolja a belsőmet, idegessé tesz, irritál. Szeretnék megnyugodni egy kicsit, szeretnék nem félni tőle egyáltalán. Félek... Szeretnék felüvölteni, felsikoltani, mégis, ha elernyedő tagokkal is, de viszonzom a csókját, mintha összeolvadnék vele, mintha csak valami lennék, és nem én, hanem egy hozzá tartozó másik darabja a valóságnak, valami rabszolga, valami fogalmam sincs, ki vagy mi, de hevesen dobogó szív... Hirtelen tér vissza testembe az erő, ahogy elenged, ahogy ellöki tőlem magát. Csak ekkor tűnik fel, hogy ujjaim tincsei közé kúsztak, s most tenyerem is megfeszül. Egy másodperc erejéig ökölbe szorítom a kezemet, majd tenyerem nem túl nagy erővel, de annál nagyobb lendülettel találja meg arcát. Visszarántom kezem. Tekintetem az arcára kapom, de csak óvatosan. Nem tudom, hogy mit fog reagálni, de nem akarom bántani vagy megbántani Őt, csak magamat próbálom megvédeni. Magamtól, talán. És kimegy. Sírni támad kedvem, de nem állok neki. Nem engedhetem meg magamnak! Ennél erősebb vagyok. Előszedem a palacsinta hozzávalóit, de úgy érzem, ehhez a játékhoz én gyenge vagyok. Helyette benyúlok a szekrénybe, ahol a konyhai textíliákat tárolják, kiveszek onnan egy nadrágot, egy pólót, egy övet. Magamra öltöm a hófehér ruhákat, leveszem Ben ingjét, és közben tiltakozom könnyeim ellen. De nem megy. Néhány csepp így is végigfolyik az arcomon, melyeket letörlök a férfi ingjével. Magamba szívom a ruhadarab különös, férfias illatát. Egy farkassal van dolgom. Mit vártam? Mit hittem? Mit akartam? Persze, hogy nem azt, ami lett, de akor is! Vállamat vonogatom. Végül is mindegy. Nekikészülök annak a palacsintának, szerencsére nem túl nagy macera. Ha semmi sem jön közbe, bő negyed óra múlva talán vörös szemekkel és mosolytalan arccal viszem ki a nagy tányér palacsintát, és teszem le Ben elé, de nem ülök le. - Nem akartam - mondom halkan. - Megijesztettél. Most már mindenképpen ellent kell álljak a könnyeimnek. - Jó étvágyat - súgom magam elé könnyfojtotta hangon. Csak állok, mint aki megőrült. Tudom, ezt utálják legjobban a férfiak. Ezért nem hagyom, hogy lássanak. Ezért nem hagyom, hogy belerángassák a lelkemet. Ezért nem szabad a szemébe néznem, hozzá szólnom, hozzá érnem... Semmit sem szabad! Nagyot nyelek, lassan vezetem pillantásom az arcára, és nem beszélek többet. Igazából még csak azt sem tudom mondani neki, hogy más lenne, ha most újra nekem rontana. Nem a csókjával volt a baj... És nem vele. Bennem van a baj. Félek, mi lesz, ha ígéretéhez vagy épp parancsához híven esetleg tényleg újra találkozunk. De ettől még akarom. Hogy is ne akarnám...?
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Hozzászólások száma: : 48
Regisztráció: : 2012. Jun. 01.
Tárgy: Re: Ben'N'Bates Kedd Okt. 16, 2012 5:57 pm
Magamra hagy, és én állok megbabonázva, ujjaimat végighúzva ajkamon. Csókjának nyoma perzseli a bőrömet, minden porcikám lüktet, mintha utána akarnának szakadni. A testem jelei egyértelműek. De a félelmeim is. Lassan és tehetségtelenül kezdek bele a palacsintakészítés műveletébe, de minden másodperccel kicsit könnyebb a dolog. Szomorúságom nem illan el. Valahol mélyen azt várom, hogy visszajöjjön. Talán, ha újra megpróbálná, nem utasítanám vissza őt. Nem, most sem ez a helyes szó, egyszerűen csak nem engedtem meg magamnak, hogy a kellemes bizsergés apró magja szikrázni kezdjen és rügyeket bontson. Pedig úgy lett volna az igazi. Minderről nyilván ő is tehet, de én is hibás vagyok, viszont javíthatatlannak nem gondolom magam. És talán - remélem - ő sem gondol annak. Amikor kilépek hozzá, újra felkap az a furcsa hullám, amit olyan kettősnek érzek. Egyszerre jó, hogy itt van, hogy nem ment haza, de egyszerre picit kínos is - szemébe tudok-e nézni azok után, hogy az előbb felpofoztam? Amit azonnal meg is bántam, természetesen, bár az ő pillantása mintha akkor azt mutatta volna, nem neheztel érte... Annyira. Szavaimat mintha kissé hűvösen fogadná. Feláll, és pillantása egyszerre ijesztő, nyugtató, biztató és tekintélyt parancsoló. Magához húz. Szívem szerint ujjaimat a tarkójára kulcsolnám, de nem tudom, számít-e erre, nem tudom, van-e értelme épp most, fogalmam sincs, megfelel-e ennek a helyzet, az alkalom. Megrezzenek, ahogy ajka fülcimpámhoz ér. Szavai most olyan megnyugtatónak hangzanak, hogy kedvem lenne lehunyni a szemeim, és odabújni hozzá egy kicsit. Csak úgy. Pedig senkim, elméletileg. Mégis olyan hatással van rám, ami megmagyarázhatatlan, de ennek ellenére különös, félelmetes és csodálatos. Beharapom alsó ajkam egy pillanatra. Tegezése valami különös, forró hullámot indít el bennem, mintha néhány szóval is elérné a kívánt hatást, de azért nyilván nem ártanak hozzá az érintései is. Szemébe nézek, amint elenged, és közben azt kívánom, bár ne tenné. De ha már így van, s ha már újra magázódásra vált, kissé még mindig szomorkás, de már őszinte, melegebb mosollyal leülök a székre, amit kihúz, és enyhén oldalra biccentem a fejem. Balommal az asztalra könyökölök, még ha ez udvariatlan is. Tekintetemmel az asztallapot kezdem fixírozni, majd pillantásomat Benen át a plafonra vezetem, miközben jobbom többi ujját a nyakamhoz érintve mutatóujjammal végigsimítok alsó ajkamon. Töprengve hümmögök kicsit, majd titokzatos mosollyal pillantok újra a férfi arcába. - Nos, talán azért érzi, mert úgy is van - merengek hangosan, édes hangon. A kedvem máris jobb most, hogy ülünk, hogy kérdez, hogy válaszolok. Komolyan nézek rá. - De erről senkinek sem szoktam beszélni. Nagyon határozottan mondom neki, és igen, akarom, hogy érezze, ha most kinyitom a számat és mondok bármit, az rendkívül különleges és kivételes alkalom. Mély levegőt veszek, pedig nincs az egészben semmi drámai. - És őszintén, meg is lepődtem volna, ha ezt egy farkas előbb vagy utóbb nem teszi szóvá nekem. Egy olyan, mint Maga - mosolyodom el. Hirtelen ötlettől vezérelve a vele szemben lévő székről lemondva felállok, és kihúzok egyet a mellette lévők közül. Oldalra nézek rá, és arcába mosolyogva halkan mondom: - Narf vagyok. Vízilény. A vízből nyerem az energiámat. Én fogtalak meg ott a tengerben. És nem bántam meg - nézek rá bocsánatkérőn, mosolyogva, szelíd pillantással. Csak remélem, hogy nem haragszik rám ezért. - Még kérdés?
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Utasít. Meg kell hagyni, imádható, ahogyan utasít. Van a hangjában, az egész lényében valami... És most nem a farkasra gondolok. Bár érdekelne az esőáztatta bunda különös aromája egy erdőben mászkálásra kárhoztatott, teliholdas éjszaka után. Érdekelne, mit tesz. Vajon hol jön el az a pont, amikor ő sem tesz meg valamit? Bár szerintem ma este az a pont már nagyon sokszor elsuhant. Talán csak az én feltételezésem, de már jóval unottabb lenne az este, ha mindent szabad. Neki. Mert nekem jóformán semmit, vagy egy ideig legalábbis ezt szűrtem le magamnak ténykedéseiből. Nekem ugyan ez önmagában cseppet sem fáj, de nem tudja elviselni, vagy csak nem akarja, hogy egy percig is kikerüljön kezéből az irányítás. Persze inkább ő legyen olyan, és én hadd lehessek döntésképtelen. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy jó párost alkotunk. Hogy csak játékból-e, vagy bármi másban is, az nem egyértelmű számomra sem, de a játéka kifejezetten tetszik nekem, és tetszene most is, ha tudnám meddig játék ugyan mégis. Mert szerintem ő sem tudja már biztosan. - Ám legyen - vonom meg vállam édesen, játékosan. Szeretek titokzatoskodni, ahogy szerintem a legtöbb nő szeret. És a tény, hogy kíváncsisága ezúttal szelídebb hangnemre kötelezi, még akkor is csábít a folytatásra, ha egyébként most sem kér semmire. Utasít ugyanúgy, csak halkabban. És imádom érte. Mert imádható. Bár viszonylag ügyesen titoklja az igazat, én mégis úgy sejtem, nem tud túl sokat a fajtámról. De legyen, ahogy akarja, még egyszer nem leplezem le. Ha már azt elmondtam neki, hogy tudom, micsoda ő, azt hiszem, illő lenne nekem is elmondanom, én mi vagyok. De ha jobb szereti azt mutatni, hogy tisztában van a kis titkommal, nem kell nekiállnom magyarázni a dologról, azt hiszem. - Igen, narf - bólogatok, mint aki örül, hogy érti. Kecsesen emelem át egyik lábamat a másik felett, így fejem picit eltávolodik az övétől, de tekintetem oldalról ugyanúgy az arcát pásztázza továbbra is. Közben figyelek, ahogy beszél. Ó, gondolja, hogy van róla sejtésem, milyen ember, csak mert tudom, hogy farkas, és tudom, hogy vannak beteges elképzelései? Nem akarom azt mondani neki, hogy egy pillanatig sem próbálom félrevezetni magam. De vegyük át a dolgot: én is természetfelett hatalmakkal bírok, én is rendelkezem beteg elmével és burjánzó gondolatokkal. Mégis: fogalmam sincs róla, voltaképpen milyen ember vagyok. - Ó, örülök ennek a mondatodnak, ez azt is jelenti hogy szeretnél te is képzelegni rólam! - nevetek fel. Hihetetlen, hogy másodpercek kérdése visszanyernem a jó hangulatomat, ha a megfelelő témához és a megfelelő alanyhoz príma közelségbe kerülök. Mint most. Bájos mosolyt villantok Benjamin arcába, mellé hamiskás tekintet párosul. - De a minden nagyon sok idő alatt megfejthető csak - felelem még. Aztán újra szigorúvá válik a hangja. Hát nagyon sajnálom, ezt elrontotta, én most egy darabig nem leszek szigorú. Sem komoly, legfeljebb a lelkem mélyén egy kicsit. - Hmm, hát hogy melegek vagytok - fojtott röhögés. - És van farkatok - a röhögés ki akar buggyanni belőlem, de nem engedem. - Olykor kettő, ráadásul ez teljesen normális - kuncogok. Reflexből emelem kezem a vállához, hogy bocsánatkérőn megveregessem azt. Forró bőre izgatja... Akarom mondani, igazolja az elképzeléseimet. - Jól van: tudom, hogy a telihold megőrjít titeket. Tudom, hogy olykor egészen vadak vagytok, bár elméletileg a farkasfaj mind közül a legbéketűrőbb. Nos, vagy legalábbis a narfok után, de én biztos nem vagyok túl toleráns. Vagy legalábbis nem annyira, mint illene, de szerintem sok mindent jól viselek. A szüleim is narfok, ennek ellenére ők sem viseltek jól engem - nos, ezt vajon hogy magyarázza ki az a bizonyos fajmeghatározás? - De igazából te vagy az első farkas, akivel találkozom, szóval mondhatjuk, hogy semmit, ami valódi tapasztalásból származik - vallom meg, és gondolatban hozzá is teszem rögtön, hogy egyes-általános magyarázatra alapuló érv szerint minden farkasnak eszméletlenül jól kell csókolnia. De erről pszt!
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Hozzászólások száma: : 48
Regisztráció: : 2012. Jun. 01.
Tárgy: Re: Ben'N'Bates Vas. Jan. 13, 2013 11:59 am
from Miss Bates to Mr Darwis, the Pervert
Most már csak mosolygok folyamatosan, ahogy billegeti a szemöldökét. Rendkívül édes most, szinte elveszítette a veszélyességét az ölelés után. Nem mintha ráérnék eltöprengeni rajta, miért ölelt át és ültetett maga mellé, de azt minden bizonnyal észrevette, hogy a játékával picit túlzásba esett. Viszont a jó hír az, hogy ugyanolyan gyorsan sikerült elmulasztania is a rossz hangulatomat, mint ahogy sikerült előhoznia. Még mindig a narfokon, illetve a narfságomon van fennakadva. Most már csak finoman bólogatok, és közben ujjaimmal halkan koppintok néhányat az asztalon. Fejem előredöntöm, súlyom a könyökömre támasztom, szemem sarkából figyelem Bent. Bizony, narf vagyok, vízilény, de talán inkább legyünk már túl ezen! Derűs mosolyom mégis elárulja, hogy nem unom a beszélgetést. Csöppet sem! - Sok idő kell, mert kevés alatt nem árulom el magam. Ahhoz kellően bizalmatlan vagyok. Ha mindent megtudhatnál rólam akár ma is, miért állna érdekedben színházba vinni a jövő héten? - kuncogok. Tekintetem továbbra is az ő arcán tartom, de a fejem támasztékául szolgáló kezem ujjait mozgatni kezdem, mire az asztalon álló vázából vízcseppek emelkednek fel, és a virágszálak körül táncolni kezdenek. Nem nagy jelenség, de azért biztosan felkelti a figyelmét. Nem azért csinálom, mert unatkozom, de kedvelem a vizet, és szeretem tudni, hogy mindig a segítségemre van. - Igen, akár a képességeimben is bízhatok, ahogy nyilván te is tudod, hogy ott vannak neked a tieid a bajban. Lehet, hogy belementem abba, hogy veled legyek ma éjjel, de ha belegondolsz, aki kétszer lekapott, egyszer átölelt és legalább négy-ötször megtiporta a lelkedet, az egyáltalán nem idegen. És látva az arcodat, már én is csak a játék kedvéért vagyok az neked. Nem kell titkolnom, hogy így gondolom, elvégre mindeközben nem borulok sírva a nyakába, hogy "miért bántasz, hisz én úgy szeretlek". Hisz ez nincs így. És nem is kell mindennek külön drámaiságot adni, épp elég drámai az élet maga is szerintem, nem árt, ha megpróbáljuk nyugodtan kezelni a dolgokat. Így például azt, mikor elkapja másik kezemet, és ajkaihoz emeli. Igaz, döbbenten pillantok arcába, de az ő tekintete is épp ugyanezt sugározza felém, és szavai is arról árulkodnak, hogy revansot vesz, amiért egyikünk sem tud túl sok releváns tényt a másik fajáról. - Miért kellene, hogy kiábránduljak ettől? Hisz ez benne az egyik legizgalmasabb! Te talán másképp látod? - teszem fel a kérdést, de enyhén költőinek találom végül ahhoz, hogy választ is várjak rá. Nem, nem csak azért érdekel, mert farkas. De nem hiszem, hogy ezt külön el kellene neki mondanom. - Lélegzünk, vagy valami olyasmi - mondom válaszul nyugodtan. Közben ujjaim kicsábítják a vízcseppeket a virágszálak közül, és a kis drágaságok a felfelé forduló tenyerembe potyognak. Én pedig nemes egyszerűséggel lenyalom őket onnen. - Vagy egyszerűen megkérjük a vízcseppeket, hogy legyenek olyan jók nem bemászni a tüdőnkbe, mert nem akarunk meghalni. Legalábbis azt hiszem, így a legnormálisabb elmagyarázni ezt. Azt mondja, lehetnék több. Nos, akár. De nem mindegy, minek, kinek? Netalán neki? Amennyit eddig láttam belőle, nem nagyon van neki, ami több legyen, szóval ő beszél? - Mit találsz kevésnek ebben, Farkincás? - kacsintok. - Lehetek több, természetesen. De nincs minek vagy kinek. És nincs miért. Eddig úgy éreztem, ez elég. Mélyen hallgatok róla, hogy a vele eltöltött pillanatok következményeképpen ezt már nem egészen látom így. Még akkor sem, ha nem kimondottan "neki" kellene, hogy több legyek. És hogy mi mindent kellene elmondanom neki? Jelenleg nem látom, mit kellene kiadnom még magamból neki, mint információt. - Nem tudom, van-e értelme annak, ha mesélek. Ha több időt akarsz velem tölteni, akkor legyen türelmed ahhoz, hogy megismerj. Mint ahogy nagy nehezen én is biztos kibírom, hogy megkapjam a válaszokat a fel nem tett kérdésekre is. Elvégre ilyen az igazán heves érdeklődés, nem? Pont annyira mutatkozik türelmesnek, mint amennyire valójában nem az! - mosolygok rá derűsen. Ujjaimat ujjaira szorítom egy kicsit, hogy még néhány másodpercig ha akarja se tudja elengedni a kezem. - Így is hatalmas előnnyel indulsz. Már tudod, hogy nézek ki egy szál ingben és melltartóban, és ismered a csókom ízét is. Nem, nem érzem, hogy mesélnem kellene. Újabb pár csepp vizet varázsolok ki a virágok alól, és játékosan Ben arcába pöccintem őket. Halkan felkuncogok. - És tudod, hogy engem nem hagyhatsz vízbe fúlni, ami szerintem szintén fontos! - nevetek. Nem kérdezem meg, mit akar mutatni. Várok. Közben pedig az ingje - azaz az ingem - ujjával letörlöm arcáról a vízcseppeket.
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Minden másodperccel elevenebb bennem az a különös érzés és hangulat, hogy meg akarom ismerni, meg akarom fejteni ezt a férfit. Érteni akarom, és nem analizálásképp, hanem mert most kívülről csodálom, mint valami színpadot vagy kirakatot, de szeretnék a részese lenni a különös személyének, a hatásának, mindannak, ami ő. Nem éreztem még ilyet, és kicsit kétségtelenül idegesít is a dolog, kiváltképp talán azért, mert egy férfiról van szó, aki hozzám szólt kétszer, és én legszívesebben kardomba (vagy az ágyába?) dőltem volna. Persze most már észhez tértem, de kezdetben azért sokkoló volt a hatás. Igyekszem minden szavát meg is hallani, nem csak figyelni, ahogyan az ajkai mozognak, pedig őszintén szólva az is beleférne. Addig könnyű, míg mondhatja azt magának az ember, hogy csak arra vágyik, hogy átmenjen rajta az illető pasas, de nem fogalmaznék úgy, hogy én ezt, csak ezt, pont ezt akarom. Kicsit sem. Analizálni akar. Vészjóslóan cseng, és tény, hogy el is komorít kissé a tudat, hogy csak egy orvosi látlelet vagyok neki ezek szerint, semmi több. Hát ebből nem kérek! De rendben, mondjon akkor ilyeneket, én csak apró mosollyal vonom meg kecsesen a vállaim. A nagy csendben tovább játszom a vízcseppekkel, de láthatóan nem tetszik neki, ám én csak megmosolygom ezt is, igen, szeretem a vizet, ő is engem, és nem zavar, ha neki nem tetszik, hogy egy cseppjét sem hagyhatom kárba veszni. - Bezzeg, ha rólad nyalnám, mi? - jegyzem meg csendesen, csak úgy magamnak, de hallani csak meghallja, ami szintén nem zavar. Még mindig mosolygok, úgy tűnik, ez immár megváltoztathatatlan, de ne is igen akarjon változtatni rajta. Ha egy narfból farkas válna... Mondata megreked bennem. Akkor nem lenne többé narf. Valami sokkal szimpatikusabb lenne. - Nem tudom pontosan, milyen egy hibrid, de nagyon is érdekel. Elhiheted, hogy minden szívesebben lennék, mint ami vagyok - mondom neki. Mert igen, nem vagyok kibékülve magammal, de ezt már inkább nem teszem hozzá. Mintha magától nem sejtené! A hibridek tényleg érdekelnek. A narfoknak számtalan jó tulajdonságuk, de legalább képességük van, és ez hatalmas érték, de azt hiszem, vannak dolgok, amiket nem tudok elfogadni ebben a létformában, és azoktól drága pénzért is megszabadulnék szívesen. Ám ő ismét kiszakít ebből a gondolatmenetből, illetve én szakítom ki magamat, ahogy vigyorát kezdem nézni, melyre a vízcseppjeim hullnak. Nem fogom látni melltartóban? Ó, milyen kár. - De már láttalak egy szál ing és melltartó nélkül, és ez így, azt hiszem, akár kárpótolhat is. Látom, nem tetszik neki, hogy lefröcsköltem. Pedig ez még nem is volt semmi vad és durva. Vannak rosszabb húzásaim is, ám azt hiszem, egyelőre nem akarom megásni a síromat. Az övével együtt az én vigyorom is lefagy, de vissza-visszakívánkozik az arcomra, és végül engedem neki. Óvatosan emelem elkapott pillantásom újra a borostás arcba, és szemem forgatva vonogatom vállamat. - Te palacsintázol, nem én. És ami azt illeti, nem mindegy, hogy bízom-e? Eddig sem sűrűn kérdezted meg, mit akarok - bevallom, van némi rosszallás a hangomban, ahogy ezt mondom, de titokban magamnak legalább elismerem, hogy tetszik Benjamin vad ereje, ami nyilván nem csak a farkas hatása benne, ő egyszerűen ilyen. És azt hiszem, épp ez az egyik, ami a legjobban vonz benne! Talán engem rövid pórázon kell tartani, ez így volt velem mindig, különben sosem csináltam, amit kellett volna. Nem vagyok jó lány, jó tanonc, még akkor sem, ha sokszor pont emiatt sikerült a bajtól távol maradnom. Felemelem egyik kezem, letörlöm a vízcseppeket a férfi arcáról. Egyetlen óvatos, de azért határozott mozdulat, nem vonzalom, nem perverzió. Igaz, hogy bőrének érintését mélyen az emlékezetembe vésem. Ebből csak lepottyan neki, hogy igen, bízom benne, amennyire kell, vagy legalább amennyire ennyi idő után lehet.
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Hozzászólások száma: : 48
Regisztráció: : 2012. Jun. 01.
Tárgy: Re: Ben'N'Bates Pént. Feb. 22, 2013 8:46 am
from Miss Bates to Mr Darwis
Ó, igen, ez a különleges benne. A legfrissebb, a legmeglepőbb, a legtetszetősebb. Állandóan piszkál és élezi rajtam a nyelvét - oké, én is csinálom, tudom! Talán ez lehet az olyan dolgok egyike, amire kifejezetten bukom: a provokatív, de általában véve nem bántó személyiség. Jaj, Ben, ha tudnád, milyen gondolatok kelnek lábra az elmémben, mikor ilyen megjegyzéseket teszel! - Igen, úgy mondom, és bizonyára nem is véletlenül - bizonygatom saját rátermettségemet, és egyben persze azt, hogy szíves-örömest járatnám nyelvem a felsőtestén, ha van rajta víz, ha sem. Ó, igen, ez így is van! És jön megint ugyanaz a lemez Mindent Tudni Akaró Benjaminról, aki még csak nem is kérdez, hanem egyenesen információt követel. Nagyot nyelek. Jó, legyen! Ha azt vártad, hogy egyszer kiakad bennem valami, és beszélni kezdek, hát annak pontosan most jött el az ideje. Hirtelen állok fel, miközben ő felém tolja a tányért. Szokja meg, hogy kissé barbár természetem van, ujjaim közé csippentek két palacsintát, és úgy fogom össze őket, hogy ne hulljon-csurogjon le róluk semmi se. Másik kezemmel jelzésképpen megfogom a csuklóját, és húzok rajta egyet, hogy jöjjön. Nyilván kész az ellenkezésre, mint mindig, de csak akkor vagyok hajlandó beszélni neki magamról, ha kint, legalább félig sötét környezetben vagyunk. - Kísérj haza! - kérem, vagy legalábbis teszek egyértelmű jelzést arra, hogy ezt szeretném. Ha nem akar jönni, maximum elindulok egyedül, és magamnak fogok nekikezdeni beszélni magamról. - A szüleim, mindkét szülőm, narfok. Végül is majdnem mindenkim az. A bolondság végigmegy a családon, mindenki nyálasan kedves, mindenki távolságtartó érzelmileg. Ha nem szöktem volna el, talán hozzáadnak egy narfhoz, aki engem kicsit sem indít be, csak hogy nekem is tutira narf gyerekeim legyenek. Akikkel aztán lehetnék érzelmileg olyan távolságtartó, hogy meg se érzik, hogy van anyjuk. Azt nem teszem hozzá, hogy ez is tapasztalat, szülje meg magának az ilyen egyértelmű balsejtelmeket. - A fajtám tele van cukimuki képességekkel, amik arról szólnak, hogy segítsük az emberiséget. Hát én néha legszívesebben mindenkit kibeleznék! Én nem akarok magamnak olyan életet, ezért eljöttem. Jó, nem mondom, hogy akármi szívesebben lennék, de azon fajok száma eléggé korlátozva van, ami narfból még esetleg valaha lehetek. És a hófarkas... Hangom kicsit álmodozóba vált. - A hófarkas egy sokkal szabadabb lény. Azt mondják, sokszor előfordul, hogy egy farkas, ha átváltoztat egy narfot, és rájön, hogy nem volt ember, és nem sikerült rendes farkas utódot létrehoznia, akkor magára hagyja őt. Tojik a fejére, úgymond. Most képzeld el... A választás, hogy tojnának a fejemre, vagy lenne egy olyan farkas, azaz valaki a Földön, aki végleg nem csak "családsegítő szolgálatként" kezel... Tudsz szebbet? - kérdezem. De legyintek, kicsit el is szomorodom. Még csak most engedem el a csuklóját, és sebtében végzek a két palacsintámmal. Nem, lehet, hogy ezt ő nem érti. Ki is érthetné? Sóhajtok egyet, majd kivárom, mit akar felelni erre. Most komolyan képes vagyok egy szép estén, amit egy ilyen remek fazonnal töltök, elrontani a saját hangulatom?
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Félénken nézek bele a mosolyába. Mi ez a különleges érzés, ami elfog, amikor látom az arcának ezt a kicsit fensőbbséges karakterét? A vonásai arról árulkodnak, hogy minimum múlt évezredi királynak vagy császárnak kellene lennie, akinek ágyasai vannak és hadserege. És ez a férfi itt sétál velem az éjszakában, váltogatja a mosolyain az "érzeteket", minden mozdulattal éppen annyira felháborít, mint amennyire magába is bolondít vele. És itt sétál velem... Még mindig... És a kezemet fogja. - Sajnálom, ha nem volt a várakozásoknak megfelelő - viszonzom hasonlóval a gáláns mosolyát, és megvillantom fogsoromat, ami nálam nagy szó, hiszen a visszafogottság ha egyébként nem is jellemez, de nem szeretem a fogam fehérjét mutogatni senkinek. Túl sok derül ki az ember lányáról egyetlen mosoly alapján, és egyszer azt mondták nekem, az én mosolyom arról árulkodik, hogy nem tudom, mik a saját korlátaim, de félek is, hogy valaha megtapasztaljam ezt. Régen nevettem: miért, talán remeg a szám sarka? És olykor tényleg szokott. És megint új a mosolya. Lassan belezavarodom, ha mindig épp akkor villantom arcára a tekintetem, amikor mosolyt vált. Annyi féle van neki! És bizton állíthatom, soha nem mondhatom majd el, hogy mindet láttam, még ha ezer évig ismerem is. Szeretném-e egyáltalán, hogy így legyen? Nem unnám-e meg a megbotránkoztató perverzióit, azt, hogy vizet akar nyalogattatni velem, azt, hogy félmeztelen sétára hív, azt, ami a konyhában történt a pulton... Gyorsan kapom el róla tekintetem, hogy ne lássa meg, ha a gondolataim elkalandozása miatt talán az arcom pirulni kezd. Épp idevágónak érzékelem a valószínűleg nem is így értett mondatát... Biztosan hazamennék? Magam sem tudom. Még nem vagyok magamnál az ajánlatától, hogy hófarkassá tegyen. És mi az, hogy az övé? Az ő hófarkasa... Egész szépen hangozna, hogy valakié vagyok. De vajon ezzel egyúttal ő is az enyém? És vajon mennyi a különbség a kettőnk kétféle értelmezése közt? Nagy levegőt kéne vennem, és elkezdeni legyártani a válaszaimat, ám most valahogy nem érzem magam elég szemtelennek, gúnyosnak, magabiztosnak ahhoz, hogy beszéljek. Pedig talán jó lenne mondanom valamit, mielőtt azt hiszi, már az estét, vagy a tíz következőt tervezgetem. - Haza akarok menni? - kérdezem végül. Merthogy ez az egyetlen, amit ő maga nem válaszolt meg. Hogy akarja-e... Igen, az este tényleg szép, de én személy szerint tartok tőle egy kicsit, hogy nem festenék túl jól, ha például elkeverednék hozzá, és reggel az ő ruháiban mehetnék haza. Légy észnél, Cassidy Bates! Neked otthon kellene lenned. Bár állj, mondott az úr olyat, hogy EGYÁLTALÁN ne menj haza? Mire leesik, hogy kissé megint túlspilázom, csak arra marad erőm, hogy vállat vonjak. - Az előbb, mikor olyan kedvesen kértelek, te megtetted, amit szerettem volna, szóval dönts - szólítom fel mosolyogva. - És az lesz, amit szeretnél! Mikor ezt mondom, azért bennem a vicc a "mit válalsz ötezerért? - bármit - akkor mehetünk betonozni" szituációról, de bízom benne, sőt tudom, hogy Benjaminnak ennél több esze van. Rákacsintok, mintha csak a betonozás elkerülését bebiztosítandó flörtölni akarnék. - És nekem is tetszik az este, nyugi... Meg te is - mondom szenvedélyes hangon, majd halkan kuncogok hozzá. Kezd megint jobb kedvem lenni. Vajon ez mániákus depressziónak köszönhető hangulatingadozás...?
About... Tara Bates
Vízilény
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 100
Valódi kor: : 35
Foglalkozás: : elméletileg zongoraművész, gyakorlatilag lustaság
Nem tudom, mik ezek a gondolatok, amik úgy szaladgálnak oda-vissza az agyamban egymás hegyén-hátán, mintha csak nagyon ráérnék odafigyelni rájuk, miközben Bennel vagyok. Igen, tudom, ez nem randi, és mi alig ismerjük egymást. Nekem nem szabad idegenekben bíznom, főleg olyankor nem, amikor még csak bugyi sincs rajtam. Kedvem támadna a férfit megfosztani a maradék göncétől - de állj, ez már megint milyen gondolat? - De, van mit sajnálnom. A ruháját. Ami még magán van - váltok könnyed fenyegetésbe ezúttal mosoly nélküli arccal. Hadd teljen neki legalább pár másodpercbe, míg megérti, hogy nem széttépni akarom. Vagy pont de? Nem, hiszen én nem is vagyok ilyen. Újra és újra meg kell rökönyödjek saját magamtól, hiszen ma eleddig ismeretlen énem szabadult ki, mint dzsinn a palackból. Vagy ez valami sátáni Pandora szelencéje, amit Benjamin kinyitott rajtam? Nem biztos, hogy hagynom kéne eluralkodni magamon ezt a furcsa hangulatot. Régen valamikor kurtizánnak mondtak volna, most nemes egyszerűséggel csak hülye vagyok. Igen, egyetértek abban a farkas úrral, hogy haza kellene mennem és aludnom. De ha most, amint kimondta az ötletet, máris olyan istentelen módon nem akarom...? Szerencséjére mielőtt valami idiótaságot csinálhatnék, vagy akár csak törni kezdeném rajta a fejemet, megszólal, és eltereli a figyelmemet. Mi az, hogy tudta, hogy megjelenek? A szavai arról, hogy hófarkassá akar tenni szinte lenyűgöznek. De valami mégsem stimmel. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy bár príma hófarkas lennék... Most legalább még képes vagyok ellenállni bizonyos kísértéseknek, ha nagyon töröm magam. Például pontosan, nos, NEKI. Igen, azt hiszem, akarok hófarkas lenni, és egyetlen dolog van, amitől félek. Hogy szétszakad majd az összes korlát. Hogy akkor már túlzottan könnyű lesz minden vágyamat megélni, majd pedig amikor valami rosszat teszek, ami túlzás, sajnálni kezdhetem. Ó, nem, nem magamért. Hanem a következmények miatt. És mindennek vannak következményei manapság. Hirtelen kezdem el úgy érezni, hogy valamit tennem kell. Talán el kell ezt is rontanom, elijesztenem a férfit, még időben ellökni magamtól? Mielőtt valami olyan változást hoz az életembe, amit esetleg egy szegény, csendes, a világban bábként elszigetelődött kis narf nem biztos, hogy egyben átvészelne. De mégis, másik vágy is feléled bennem. Tenni valamit, amit majd megbánhatok, éspedig nem azért, mert nem akarnám nagyon, hanem egyszerűen csak... Megint, ahogy mondtam, a történések után eljövendő ismeretlen világ miatt. - Igen, mennem kell. Nagyokat bólintok. Igen, rohannom kell. A kulcsom ugyan valahol ott ragadt a nadrágomban ki tudja hol, de sebaj, majd a pótkulcs segít bejutni, és ha mégsem oldanám meg kellő ügyességgel, még mindig vannak képességeim. Majd végigrohanok a városon bugyi nélkül, kit érdekel? - De talán... Talán lehet, hogy nem fogsz inkább elkísérni ma. Csak a hangom ilyen tanácstalan. Dübörög erezetemben az adrenalin, a szívem ezerrel dobog, mint a hülye. Nézem, ahogy néz, lassan olyan vörös lehet az arcom, mint a hajam. Miért is akarok most minden áron valami hülyeséget csinálni feltétlenül? Félek. Rohadtul félek. Ettől az egésztől. És hogy mitől leginkább? Hogy mindent túlspilázok, mint ahogy épp most is teszem. Túlparázom a helyzeteket, mert még soha nem éltem meg őket. Túlértékelem a képességeimet és a lehetőségeimet a világban. Mintha bármi, amit egy egyszerű ember, egy farkas vagy egy narf akarhat, olyan égbekiáltóan hatalmas probléma lenne! Mintha a vágyainkkal olyan falakat kaparnánk, olyan kapukat döngetnénk, amelyek Trójához hasonlatosan csel nélkül legyőzhetetlenek? - Remélem, nagyon jó a szaglásod, mert ha értem szeretnél jönni a színház előtt, most nincs nálam se névjegy se semmi, és inkább nem hadarom el neked a címet - habogok-hebegek. Már cseppet sem ezen a ponton jár az eszem, valahol rég a távozás mezején loholok a nyúlcipőmben. Hát szabad egy ilyen estének így véget vetni, mégis? Két kezem összefűzöm magam előtt. Megállok, tétován nézek Benre. Elé lépek, hogy biztos ő is megálljon. A másodperc - életem leghosszabb másodperce, persze - törtrészéig felmérem arcának vonásait. Nem tudom, hol vagyok és melyik világegyetemben. Valahogy sikerül beleolvadnom Ben tekintetébe. Jó lenne megcsókolni. De Tara Cassidy Bates vagyok, huszonnégy éves, ízig-vérig egy gyáva, öngyűlölő narf, és nem csinálok ilyeneket. Mert még időben sikerül belebeszélnem magamba, hogy nem merem. Innen tudom már régóta, hogy nem elég a világon nagyon akarni valamit. Még igazán akarni, imádni, szeretni, vágyni, gondolatban már birtokolni sem elég. Talán ez valami küszöb, amit át kellene lépnem, de azt hiszem, a gyávaságom hatalmasabb úr nálam. Egyelőre... Elemelem a tekintetem Benről, és úgy döntök, feladom. De nem, feladni sem sikerül. - Jó éjt - szólok kicsit szánakozva magamon ezért az egészért, lehajtott fejjel. És aztán valami eltörik, felszakad, sikolt bennem, majd leesik és hideg van és csörömpölés. Az egész nem ugyanaz többé, nem ugyanaz Benjamin, a farkas nélkül. Igen, hideg van, és mintha nem lennék narf többé már most sem, egyre jobban érzek igényt arra, hogy felforraljam a véremet. Mintha őrület lenne úrrá rajtam, eresztem el egyik karommal a felsőtestemet, és ujjaimat mellkasára téve Benjamin tarkójáig felcsúsztatom. Pipiskednem kell, még ha nem is vagyok annyira alacsony, hogy elérjem ajkait, és nem valami merészen tapadok ajkaira. Nem tudom, visszautasít-e. Nem tudom, mit fog tenni, gondolni, mozdulni, netán majd mondani. Biztos, hogy amit képes leszek rá, hogy elengedjem - ha engedi, hogy megcsókoljam, ha nem -, elmenekülök erről a helyről, hazamegyek, és tűzforró vízben lezuhanyozom.
