A démon:
superbia (a kevélység): több vagy, mint én azt hiszed. Több vagy puszta fogalomnál azt hiszed. Több vagy mint jelentéktelen porhüvely azt hiszed. Felettem állsz azt hiszed. Számomra nem vagy más, mint törékeny csont, rothadó hús, jelentéktelen légypiszok. Nem vagy több egy járó tárgynál, egy eszköznél, makacs akaratnál. Nem vagy számomra senki sem, csak csont, rothadó hús és bőr...

avaritia (a fösvénység): kell nekem. Szükségem van rá. Megszerzem. Ha a tiéd, úgyis elkívánom. Az életed is a tiéd. Nem sokáig...

luxuria (a bujaság): gyere kedves. Édes csókot lehelek szádra. Köréd fonom a puha combokat s hagyom, hogy ujjaid lopott érintést tegyenek rajtam. Érezni akarom. Élvezni akarom. Elvenni akarom. Gyönyör kell. Nem pedig te, de elhitetem veled, hogy mégis te kellesz nekem...

invidia ( az irigység): kell nekem. Akarom. Tiéd?! Elveszem. Nem adod?! Enyém nem lehet?! Jó hát tiéd sem. Széttépem, marcangolom, tönkreteszem.

gula (a torkosság): szagok, ízek, színek, betöltik érzékeim. Véred s húsod kell. Ha ilyenre áhítozom, próbálj meg elbújni vagy futni, de egy sötét ígéretem van számodra: NEM FOG MENNI...

ira (a harag): gyilkol, tép, nem érdekel, török zúzok, hurrikán, vér és sikoly, testrészek, tönkreteszem, magány, bánat, keserűség. Káosz kell nekem...

acedia (a jóra való restség): segítenék én, de nem tudok. Kiáltanám, hogy nem tehetem, de torkomon akadnak a nagy szavak. A vágy hajt. A vágya annak, hogy lássam szenvedésed, s beletaszítsam tested a pokol kénköves bugyraiba. Akaratom szembeszáll a józan ésszel. Az akaratom győz...

A porhüvely: egyszerűen csak a démon ellenpólusa...

Szem: aranybarna színű, mandulavágású.
Haj: éjsötét, hosszú, göndör .
Testalkat: telt, nőies, karcsú.
Magasság: 168 cm.
Súly: 45 kg.
Rassz: Europid.
Bőrszín: hófehér, némi arany barnás beütéssel.
Ruházat: nőies, fekete vagy vörös színű ruhadarabok.
Megjegyzés: farkasalakban szürke színű; a bal mellén van egy aprócska szív alakú anyajegy.

Sötét volt az éj. A hold s a csillagok is elbújtak, mintha nem akarták volna látni a világ mocskát, melyet mi, az ember, ez a gyarló nép terjesztünk. A szél sem mozdult. Különös. Mintha várnának valamire. Az anyám, intő jelként venné ezeket a jeleket, de én nem az anyám vagyok. Én már nem vagyok az éjipillangók gyöngye. Nekem sikerült kikerülnöm a város alvilágából. Asszony vagyok. Eidolon asszonya... - ujjaimat a még lapos hasfalamra csúsztatom s óvón átkarolom magamat - .... s az ő gyermekét hordom a szívem alatt.
S ahogy a macskaköves utakat járom, mintha a világ s az éj egy gonosz tréfát űzne velem, hirtelen egy idegen ugrik elém. Sziluettje sötét, testes, valószínűleg férfi. Arcának vonásait elrejtik az árnyak, de a sötétségben smaragdszín macskaszemek ontják rám fényüket s amint belenézek úgy érzem szinte éget. S hirtelen elsötétül a világ...


Alkhologőz mámor, testek hullámzása. Valami nehéz nehezedik rám. Valami mozog a bensőmben. Lihegés. Egész közelről. Szaglószervem felhámját a mézbor édes illata és egy bőzös lehellett csapja meg. Valami fickándozik a számban. Olyan, mint valami féreg, kiakarom köpni, de nem megy. Nem merek ráharapni, hogy megöljem, mert már így is érdekes íze van s kitudja, mit tartalmaz a belsősége.
A féreg kikerül a számból, a fejem oldalra bicsaklik. Szemhéjaim megrebbenek, aranybarna szembogaram feltárul. Orrlyukaim kitágulnak. Férfiak. Kaján, gonoszkodó mosoly arcukon. Némelyik iszogat, valamelyik nőzik s van amelyik a hímtagját kényezteti. De ott az a zöld szempár is. Most is érzem, hogy éget a tekintete. A szemembe néz s valami undorral vegyített csodálat tükröződik benne, némi kéjvágy, de leginkább hatalom. Lehunyom szeme s hagyom, hoyg elnyeljen a sötétség.


Fejemet a falnak támasztom. Balom ökölbe szorul. Ujjaim belevájnak a lágy bőrbe. Valamilyen meleg folyadék végigcsorog a kézfejemen. Valószínűleg vér. Érzem is fémes szagát, de az nem a kezemből árad, hanem a levágott fejből, melynek aranyszőke, vértől ragacsos tincseit jobbom simogatja. Nem nézek rá. Tekintetem előre mered és dühösen bámulom a pince, rácsos ajtaját. Börtön. A zöld szemű börtöne. Megbüntetett. Elvett, elpusztított a számomra fontos dolgokból mindent. Szörnyeteggé tett...
Egy morgás szakad fel torkomból. Mélyen, állatiasan rezonál. Összehúzom magam, eldőlök a fal mellett s arcomat Eidolon arcához szorítom. Simogatom, babusgatom a fejét. Ökölbe szorított kezemet pedig üres méhemhez szorítom. Jó magam is az vagyok, üres. Hiába égetnek a lelki sebek, hiába karcolja érzéseim felszínét a bűntudat, a düh. Hiába ég a harapásnyom a csípőmön, hiába lángol a testem a gerincemet meghajlító, a csontropogtató fájdalomtól. Én akkor is üres vagyok.