Igazán magának való lány vagyok úgy jellemileg, mint külsőre. Azt várná el tőlem mindenki, hogy olyan legyek,mint minden korombeli lány. Járjak én is bulizni, igyak, pasizzak, vásároljak és minden egyéb ami ezekkel együtt jár. A magam módján mindegyik közel is áll hozzám, de azt hiszem nem úgy, mint ahogy kellene. De akkor vegyük sorba.
Igen, szeretek bulizni, szórakozni, legalább addig is megfeledkezek mindenről és mindenkiről. Túlságosan komoly neveltetést kaptam a szüleimtől, akik mindent megtiltottak, ami csak egy kicsit is ronthatta a koncentrációmat és elvonhatta a figyelmemet. Jobb szerettem az órák helyet is álmodozni, egy szabad világról, ahol azt teszek amit akarok, ott ahol akarom és azzal akivel akarom. Éppen ezért lettem én a család "fekete báránya". A fivéreim mind engedelmesek voltak, nem mertek vagy nem akartak ellent mondani semmiben a szüleinknek, nem úgy mint én. Nem voltam rossz, vagy neveletlen, csak mentem a magam feje után. Nem akartam egy lenni apám "seregéből". Bármikor kiállok a családomért, nem is tűröm el, hogy becsméreljék vagy sértegessék őket attól függetlenül, hogy megszöktem otthonról... Vadász családba születtem ahol megtanultam az engedelmességet, de ne akarjanak kalitkába zárni, megszabni milyen legyek.
Tudom, hogy nem vagyok jó vadásznak, hisz sosem ártanék senkinek sem. Se embernek, se erdei állatnak, démonnak vagy másnak aki egy kicsit is különbözik tőlünk, aki nem átlagos halandó.
Inkább kerüljük a család témát, mert nemszeretek róluk beszélni. Szóval hol is tartottunk? Oh igen, szeretek bulizni és alkalmanként fogyasztok is alkoholt, de mivel nem bírom valami jól, így sosem viszem túlzásba. Mértékkel kell inni, vagy hamar a hullaházban köthetünk ki, tönkremehet a májunk és a többi és a többi és a többi. Nem akarok senkit sem kioktatni az alkohol veszélyeiről, mindenki azt csinál amihez kedve van.
Pasik? Nem, még nem volt igazi fiúm. Apám vasszigora mellett tilos volt fiúkkal foglalkoznom, kivéve, ha az illető szintén vadász volt és elnyerte a tetszését. Nem is az enyémet, az Övét! Értitek?! Partiképes korombeli pedig alig volt olyan, akit eltudtam volna magam mellett képzelni. Apa még abból is balhét csinált, mikor az egyik osztálytársam - aki nem mellesleg az ellenkező nemből való volt - hazakísért. Hiába mondtam hogy csak barát, ő mégis jobbnak látta, ha bezár egy ideig. Nem csak egyszerű szobafogságról volt szó, hanem még iskolába sem engedett. Még csak tizenkettő voltam. Tizenkettő. Úgy vélem, hogy ebben az időszakban alakult ki bennem az, hogy inkább befelé fordulok, mint kifelé. Nehezen nyílok meg bárkinek is, pedig szeretnék barátokat, de jelenleg egy sincs. Később randizni is csak titokban tudtam, de mindig fennállt a lehetőség, hogy lebukok. Vállaltam a kockázatot.
Vásárlás... Nem vagyok az a nagy plázázós lány. Nekem ugyan úgy megfelelnek a turkálós ruhák, mint amilyenek a márkásak.Nem sok különbséget látok köztük, de árban annál nagyobb van.
Szeretek még zenét hallgatni, ahogy gitározni és énekelni is. Nem vagyok énekesnő, csupán saját magamat szórakoztatom magányos estéken, vagy amikor úgy érzem, hogy szükségem van a zene erejére. Furának hangozhat, de úgy gondolom, hogy a dallamoknak gyógyító erejük van. Minden hangulathoz talál az ember olyat, ami olyan mint ő. Fel tudnak minket pörgetni, vagy ellazítanak, megnyugtatnak és vigaszt nyújtanak. Én személy szerint Kelly Clarksont hallgatok a legtöbbször. Főleg ha egyedül akarok lenni.
Mindent félretéve én egy életvidám lány vagyok, aki mindenben és mindenkiben meglátja a jót, csak nem mindig tud vele mit kezdeni. Nem sokat tudok az élet nagy dolgairól, csak a vadászatról. De már csak azért sem fogok senkit sem elvenni a családjától és nem is ítélkezek úgy senkiről sem, hogy nem ismerem, nem tudok róla mindent. Nem érdekel ki mennyire vagyonos, hisz az csak egy szám és nem az határozza meg egy ember mivoltát.
A fényképező gépemmel sokszor össze vagyok nőve, de így azt is észreveszem amit más nem. Még ha apróságról is van szó.
Szeretek főzni és tudok is. Talán egyszer meghívlak.

Külsőre átlagos vagyok, míg az öltözködésemet nem nézzük. Vörös haj - néha barnának hat és nyaranta világosodik kicsit - , kék szemek és hófehér bőr. Oké, nem tudom ez mennyire átlagos.
A stílusom nem csak az aktuális hangulatomat tükrözi, hanem hogy milyen vagyok belül. Bohókás már-már nem összeillő darabokat viselek együtt és nem érdekel ki mit gondol róla. Sosem akartam másoknak megfelelni vele, csakis magamnak. Inkább vagyok különc és érzem magam jól a bőrömben, mint legyek sorozattermék és gyűlöljek mindent amit rám aggatnak. Nekem tökéletesen megfelel a sötét hosszú szárú zokni rövid virágos szoknyával és zöld kötött pulcsival. Ez a Zoe stílus. Mindenhez megy a szemüvegem is, amit nem hordok állandóan, mert van hogy kontaktlencsét használok, de ez utóbbi annyira macerás és nem is szeretem. Miért kell megszólni? Nem tudom, hisz mindenkit megmosolyogtatok, még ha csak egy pillanat erejéig is. Biztos sokkal vidámabb hely lenne a föld, ha mindenki egyedien viselné a ruháit, úgy ahogy ő akarja. Mondták már, hogy biztos nincs áram ott ahol lakok és azért nem látom mit veszek fel, pedig ha tudnák, hogy hol élek... éltem, akkor rögtön azon kezdenének agyalni, hogy süllyedtem idáig. A mostani házam is nagyon tökéletesen megfelel, még ha sokkal kisebb is ahhoz képest ahol eddig éltem. Abból az örökségből, amit a nagymamám hagyott rám, vehetnék akár három olyat is. De nem érdekel a pénz. Még nem is nyúltam hozzá amióta megkaptam a bankkártyát.
Zeneileg is mindenevő vagyok, csak fogjon meg, ragadjon el. Nem muszáj első hallásra megtörténnie a csodának, lehet az a második, harmadik, vagy akár a sokadik "találkozás" is. Könnyen esek ezen a téren szerelembe.

Zoe Wellesandra Webbler vagyok, de nem ezen a néven láttam meg a napvilágot. Pár hónapja még Wellesandra Zoe Wright voltam és Atlantában éltem. Mikor elszöktem otthonról nevet akartam változtatni, de rájöttem, hogy igazából én szeretem a nevemet, így csak a családnevemtől váltam meg, illetve a keresztneveimet felcseréltem. Egyáltalán nem akarom megtagadni a testvéreimet, vagy a szüleimet, csak nem akarok közéjük tartozni. Nem akarok olyan lenni, mint minden Wright nemzedékekre visszamenően. A saját életemet akarom élni nem az övékét.
Hiányoznak a bátyáim, Andrew, Blake, Victor... még a legidősebb Wrath is, pedig elég sokszor nem értettünk egyet.

"- Miért kell neked mindig ellenszegülnöd apánk akaratának? Csak némán el kellene fogadnod azt ami vagy."

Én jobban hasonlítok egy apró madárhoz, ami szabadon varázslatos, de bezárva veszít a fényéből. Próbáltam hallgatni Wrathre és megfogadni a tanácsát, de nem ment. Nem lehet megszelídíteni. Legalábbis eddig még senkinek nem sikerült.

"- Én mindig melletted leszek. Rám bármiben számíthatsz, amíg világ a világ."

Bár így lenne. Tudom, hogy Drew akkor és ott őszintén mondta, gondolta... mégsem jött velem. Jobban fél apáéktól, mint amekkora a vágya a szabadságra. Hozzá álltam a legközelebb és azt hiszem ez kölcsönös volt. Bárcsak itt lenne. Most nagy szükségem lenne rá.
Mesélhetne is, hogy mi volt otthon, mennyire akadtak ki a többiek, ki mit mondott és hasonlók. Akkor sem árulna el senkinek sem, ha hazamenne. Sokszor gondoltam rá, hogy felhívom és beszélek vele telefonon keresztül, de valamiért akárhányszor meghallottam a hangját a vonal másik végén, lefagytam és meg sem tudtam szólalni. Szeretem, hogy ilyen okos és hamar rájött, hogy én vagyok az, így a sokadik hívásom után már magától mesélni kezdett a napjáról, hogy mennyire hiányzok neki, de a komoly témákat szerintem szándékosan kerülte. Egyik alkalommal azt is elmondta, hogy megette a dugi csokimat. Én már el is feledkeztem róla, de ő olyan bűntudatos hanggal mesélte, hogy megsajnáltam és küldtem neki egy doboz édességet Sandra Hope néven.
Fogalmam sincs mihez kezdenék, ha hirtelen megjelennének az ajtóm előtt, vagy valahol felbukkannának. Ők lepődnének meg jobban, vagy én? Haza akarnának vinni, vagy elfogadnák a döntésemet?
Hirtelen megszólal a csengőm. Kissé ijesztő, hogy pont akkor jön valaki, mikor arra gondolok, mi lenne ha. Leteszem a kezemből a fényképet, amit egész eddig görcsösen szorongattam, akár csak az emlékeimet a képed látható személyekről.
- Hú, észre sem vettem, hogy már ennyi az idő és azt hiszem azt sem, hogy ennyire szétpakoltam a képeket. - felnevetek, ahogy igyekszem nem rálépni egyre sem. Magammal hoztam "néhány" képet, amiket még én készítettem a gépemmel. Sokszor használtam, talán túlságosan is, ezt a kupacot nézve.
Óvatosan botorkálok a bejáratig, mert még a saját gondolataim hatása alatt vagyok és félek egy kicsit attól aki kint lehet. Remegő kezekkel nyitok ajtót, majd megkönnyebbülve fújom ki a tüdőmbe rekedt levegőt.

Pizza. Végre megjött a vacsora.