Mi maradt lényemből sötét óráim után? Mennyit találok még régi lényemből, amikor apám házából éji órákon, a falakon át elmenekülve meghúzom magam egy barlangban vagy a fák alatt? Nem kell félnem a haláltól, hisz ma már halott vagyok. Miért maradtam mégis? Nem kérdés: bosszúvágyból. Utolsó lehelete, ahogy megtörik asztráltestem tükrén, ez az a pillanat, mely után oly hőn vágyakozom.
A mai napig nem tudtam meg, születésem s halálom mi célokat szolgálhatott. Nem festették tekintetem ezüstös fényű vásznára a jövőt sem akkor, sem aztán. Boldog ne legyek, élni ne éljek. De én már nem óhajtom megérteni végzetem, melyet apám rendelt el, s még csak nem is a sors kegyetlensége, hanem tulajdon vérem tett rajtam.
Láttam saját fejemet elgurulni a sárban, láttam, mint csurran szét édesen vöröslő vérem a hideg kövek között, bár nem így történt. Az ő arca is megmaradt, mint figyelte elmúlásomat s újraéledésemet holtként, mint tette tönkre végleg oly nehezen nemzett egyetlen gyermekét.
Milyen lelkem maradhatott mindezek után? Milyen a köd, melytől esőcseppjeit is elragadják? Nappal és éjszaka uralmának ingoványában hol előtör, hol meg elenyészik megint.
Pedig egyébként mindig mosolyogtam. Anyám jellemét örököltem, apám szerint. Neveltetésem csent belém némi erőszakot, némi, a kelleténél fájóbban beteljesedő akaraterőt. Akadályom sosem lehetett, mert túllendültem rajta könnyűszerrel. Most is ilyen volnék, de már nem koncentrálok megmaradni megfelelőnek: csak élhetnék már kicsit, vagy tettethetném, hogy képes vagyok!

Félig emberként külsőmről nem sokat kell mondjak. Szemeimben a sötétség rejlik, és bár íriszeim barnák, a holdfény megcsillan bennük olykor.
Mert mélybarna, hosszú, hullámos hajam volt, mielőtt meghaltam. Alkatom kifejezetten csinos, mondták azok, kik megpróbáltak hozzám közel kerülni, s kiknek feje aztán sorban gurult el apám lábai előtt. Bőröm hamvas volt, tekintetem édes. A vámpírok csábos aurájára tán szükségem sem lenne, bár soha nem is tudtam hasznosítani, hiszen előbb halt meg valaki, semhogy rám vetette volna szemeit.

~ Előttem...
Lánc csörrenése veri fel az ódon kúria zaját. Ütemes a zaj, újra és újra megüti a férfi fülét, ki ott ül a legkényelmesebbnek kinéző fotelben. Láthatóan nem zavartatja magát, még annyira sem, hogy feltekintsen az érkezők csapatára. A tompa léptek, melyek többek közeledését hivatottak jelezni, egyre erősebben kondítják dobhártyájának érzékeny felületét.
Végül egy, nyilván a hírnök lép elő, s torka köszörülésével kér figyelmet. Mögötte hárman állnak, két széles, igen szép szál férfiú, kik közrefogják összeláncolt kezű rabjukat. E zajra már a fotelban oly kényelmesen ülő dalia is feláll.
Mennyi lehet, harmincöt talán? Kora rejtély. Szépsége, ha férfi esetén ugyan fogalmazhatunk így, szintén természetfeletti. Hideg mosoly tűnik fel arcán, amint odalép az érkezőkhöz. Szemei egyetlen villanásával űzi el útjából a hírnököt, ki meg merészelte zavarni őt pihenése során, s most inkább a vendéget veszi tekintetének kereszttüzébe. A nőt. Haja sötétszőke, szemei fényesek. Bőre már öregszik kissé, de bizonyára nem a kor művelte ezt vele. Fáradt volna? Nehéz sorsot osztott neki az ég? Nem tudni, ki ő. A férfi is csak azt tudja róla, micsoda. S lényét mindenek előtt, ha rab is, tisztelet illeti meg. Így aztán a kúria hatalmas gazdája térdet hajt előtte, s leláncolt kezeire ejtett jeges csókkal köszönti.
- Sajnálattal látom, hogy megviselte kegyedet az út- szól. - Engedtessék meg nekem, hogy házamban üdvözöljem, s ott a leggyönyörűbb szobát ajándékozzam önnek itt tartózkodása idejére, Sabrine.
A nő büszkén emeli tekintetét a férfi arcára. Megjegyzi magának vonásait, beleégnek retinájába is. Igen csábító, annyi szent. Csinos férfiember, világos bőr, egzotikus vágású szemek. Öltözete elegáns, tartása pedig egyenes. Jót vagy rosszat rejt-e a lelke, nem tudhatja még. Annyi biztos, hogy ez a férfi rabolta el őt. Nem válaszol hát neki. Ám az úriember nem hagyhatja ennyiben. Felegyenesedik, s óvatos mozdulattal tekeri le a hófehér, törékeny kezekről az egymásba harapó nehéz láncszemeket.
- Bocsássa meg nekem, hogy keserű körülmények között kellett idejönnie. Bíztam abban, hogy házam úrnője lesz. Nem most, nem. Én várhatok. És kegyedre, nos, szívesen várni is fogok. Hangja igen meggyőző, a nő most már szájának mozgását követi tekintetével. Abban már akkor is biztos volt, hogy nem kerül haza soha, mikor utoljára ölelte magához a gyermekeit. De belegondolva a sora talán mégsem megy majd olyan rosszul. Pontosan tudja, mit várnak el tőle, de ez nem így megy. Ő nem hallja a parancsokat. Ő csak látja maga előtt ezt a férfit, és már nem is várja annyira a szabadulása pillanatát.

Ők a szüleim. Egyikük már nem él. Nem okozhat nehézséget kitalálni, melyikük az. S most már azt sem nehéz kitalálni, ki voltam, mielőtt rengeteg különféle dolog történt velem.

~Rengeteg különféle dolog történésének kezdetén...
- Igen büszke vagyok a lányomra, Violet. Mit gondol, jól fogja bírni? - érkezik a kérdés. A férfi hangja komoly. Ugyanolyan fess, amikor utoljára láttuk, s igen kérdéses, hány év telhetett el azóta felette. Ám választ vár, s akinek válaszolnia kell, egy látszólag ifjú hölgy, ott áll vele szemközt. S most halovány mosollyal az arcán bólint, majd lágy hangon felel.
- Legyen biztos benne, hogy nehéz évek várnak rá. Mire elnyeri a szabadságot és elnyeri az erőt, akkor lehet majd igazán büszke erre a hosszú utat megtett, sokat csiszolt drágakőre.
Miért? Mi történik? Ki az nő, Violet, akinek rabságába ma egy ifjú lány, egy halandó kerül? A gyermek sejti már. Ám azt még nem sejtheti, mennyi kanyar adódik még útjához, mire azt hiszi, végre célba ér. S minden csak akkor kezdődik igazán.

S végre itt vagyok. Szemközt állok vele, apámmal. A nagyszerűvel, aki maga sem tudja már, miért akarta ezt. Talán dühöt szított vele? Ebben kétségtelenül sikeresen eljárt. Lehajtom fejem.
- Gyűlöllek. Bíztam benne, hogy ezt még elmondhatom, mielőtt megteszed. Nyugodtan mordul fel. Tekintetét az arcomon, az íriszeimen tartja, s én bátran állom ki pillantását. Csak azért, mert nekem még volt valaki, aki társamul szegődött volna? Azért, mert nem teljesítettem az elvárásait?
- Miért pont most? Miért éppen ennyi időt kaptam, hogy  élőhalott legyek? Mit akartál, ha nem gyermeket? Válaszolj, mit akarsz velem! - rázúdítom minden jeges dühöm. Nem tartottam magam gyilkos, kegyetlen, gonosz lélek tulajdonosának soha. Tisztában vagyok vele, hogy esélyem sincs rá, mégis éltet a bosszú. Apám talán valami másban reménykedik? Talán abban, hogy képes és hajlandó leszek az ő céljait szolgálni akkor is, amikor kisiklom végre a karmai közül?
Szenvtelenül tekint rám. Ó, milyen szívesen ölném meg őt én magam! De mégsem végezném ki azt, akinek a véréből való vagyok. Ő viszont láthatóan meg akarja tenni.
- Gyűlölj majd akkor, ha az igazam nem következik be, és nem leszel olyan erős, hogy mindent elérj, amit csak kívánsz. Sokat kell szenvedned? Mindannyiunknak sokat kell! Mindez nem érdekel. Nos, perceid vannak hátra a földi létből - akarsz még bármi lényegeset mondani?
Nem felelek. Nem volna értelme újra szólnom. Inkább csak ingatom fejem, majd lehunyom szemeim, hadd szabadítson meg attól, amit használnom úgysem engedett soha. Aztán végre megmenekülök!