Egyesek szerint borzalmas, elviselhetetlen, mások szerint kedves és segítőkész... Szerintem meg is-is. Hangulat ember vagyok. Hirtelen haragú, de nem haragtartó. Én kb. 5 percig haragszok valakire utána hatalmas bűntudatom lesz, hogy miket is mondtam vagy tettem szegénnyel. Két dologért nem tudok megbocsájtani, ha valaki hülyének néz és azért ha kiabálnak velem

Külsőre elég változó vagyok. Hajamat sohasem festettem, szőke vagyok és az is maradok, szemem kékeszöld. Ami igazából változik az a stílusom, hol a színekért veszek meg, hol a letisztult eleganciáért ez is hangulatfüggő nálam. Mivel nem vagyok túl magas szoktam magassarkút hordani, bár jobban szeretem a lapos cipellőket. Jah és a stílus választás, embertől is függ, ha valakit utálok, le akarom rázni szürke undok színű ruhákat viselek, hogy elmenjen a kedve, viszont ha kedvelem az illetőt, a színek is csalogatják

Zárdától a sarokig... Most biztos a legrosszabbra gondolsz... Jól teszed. A zárda tényleg zárdát jelent apácákkal, cölibátussal és a többi velejáróval. E szent környezetben nőttem én fel, abban a bentlakásos iskolában ahova szüleim küldtek még hat éves koromban.
Egy ilyen világba nem egyszerű beilleszkedni... Nehéz volt, de sikerült. Csak jó jegyeket szereztem, szorgalmas voltam a tanulásban. Szüleim biztosan büszkék voltak rám, bár ennek semmi jelét nem mutatták, igazából 2000. szeptember 1-e óta nem láttam őket. Az élet a zárdában katonás szigorban telt, ha valami csínytevésen kaptak a nővérek bezártak a pinceszobába, mint valami rabot és addig mormolhattad a zsoltárokat, míg el nem nyomott az álom. Bevallom őszintén eszméletlenül rossz gyerek voltam. Eleven, vidám, mindig vigyorogtam, nevetgéltem. Ez a viselkedés pedig cseppet sem illet a zárda ódon, komor falai közé. Százszor kirúgtak volna, de nem tehették, mert nem volt hová mennem. Kiderült, hogy anyuék elléptek valahova külföldre engem a nővérek gondjaira bízva. Azért egy cseppet sikerült megkomolyodnom az évek során, átvennem az önfegyelem és áldott szigor minden cseppjét.
Minden csínytevésem ellenére imádtam itt élni, boldog voltam hisz számomra ez volt a tökéletes otthon és család. A nővérek és tanítók közül rengetegen szerettek, a mai napig szívesen visszamennék oda.
Leérettségiztem, az is szuperül sikeredett, de jött a bökkenő. Az iskola csak 18 éves korig neveli a leányokat, ez azt is jelenti, hogy érettségi után el kell hagyni az épület biztos falait. Nekem adtak egy lehetőséget: maradhatok, de apácaként kell leélnem életem hátralevő részét és segítenem az iskola gördülékeny nevelését, de tovább nem tanulhatok (szerintük minek, van munkám, lakásom és ételem, mi kell egyéb egy embernek?) Én tovább akartam tanulni!
Amit én nem tudtam, szüleim hagytak nekem itt pénzt pont erre az esetre. Ígyhát nekivágtam az országnak. Hát mit ne mondjak... A pénz arra pont elég volt hogy eljussak és kivehessek egy albérletet Stockholm külvárosában, azon a részen ahova épp eszű ember nem teszi be a lábát. Munka kellett hacsak nem akartam a főbérlő gigaparaszt, izomagy lábtörlője lenni. Akkor mondtam le a továbbtanulásról... Szóval munka után néztem.
Hát meg is lett az eredménye annak, hogy én, mint kiskorom óta erősen vallásos lány bekerültem ide a "patkányfészekbe". Olyan társaságokkal futottam össze és "buliztam" akikkel amúgy szóba sem állnék. Pia, cigi, drog. Egy jólszituált pasas, azaz Dany húzott ki ebből a balhéból és taszított egy még mélyebb gödörbe.
Na szóval itt kezdődik a sarok része. Cserébe, hogy szállást adott és ellátott (nem kicsit volt gazdag... Aztán rájöttem miért) dolgoznom kellett neki... Krva lettem. Elnézést a csúnya szóért... De erre nincs szebb. Egy szűz mindig nagy port kavar a kuncsaftok körében... Persze azt erősen titkoltam honnan jöttem és mélyen nagyon szégyelltem magam, de ez volt az a bizonyos végső eset. Egy hét alatt már mindenki ismert és konkrétan szétszedtek a páciensek, míg társaim gyűlöltek kivételes helyzetem miatt. Igen, én voltam az új kis csitri, akit a góré a tenyerén hordoz... Szívesen cseréltem volna bármelyikkel, mert Dany nem csak adott hanem kért is. Egy idő után beleszoktam a munkába és egyre inkább kezdtem megváltozni. Kezdtem élvezni, amit csinálok. Játszottam a férfiakkal, mint macska az egérrel. Amit viszont senki sem tudott és tud mindmáig az, az, hogy minden este elmormoltam egy imát, hálát adva, hogy végül is úgy ahogy, de élek és van fedél a fejem felett.
Majd egy év alatt sikerült annyi pénzt összeszednem amennyiből el tudtam jönni ide. Megszöktem. Új életet akarok itt kezdeni, normálisat. Barátokkal stb... Egy rossz "szakmai ártalom" azért megmaradt. Mai napig nem tudok féfire úgy nézni, mint, aki a párom lehetne a jövőben...Sajnos számomra játékok maradnak, bármennyire is sikerül normális életet élnem. Nem akarom elkötelezni magam, se gyereket se családot...
Fura lennék? Kérlek, ne ítélj el... Előbb ismerj meg