Hajam vörös, vörösesbarna, barna, mikor hogy. Hosszú, természetétől fogva nagy hullámok tarkítják, én pedig szeretem leengedve hordani, mert elbújhatok mögé. Volt egy időszak, amikor kifejezetten kihívó öltözékek jellemeztek, de "kinőttem belőle", nőiesen, de visszafogottan szoktam öltözködni, bár jellememhez, törékenységemhez valami ezt elrejtő vad ruhákkal teli gardrób jobban illene. A bőröm még egy vámpíréhoz képest is rettentően fehér, és azt hiszem, elég alultáplált is vagyok, de kinek hogy. Minden esetre aki esetleg rám emeli a tekintetét, annak nem a veszélyességem fog eszébe jutni.

Bár azt vallom magamról, hogy más egyebet sem csinálok, mint gondolkodom és mérlegelem az új lehetőséget, rá kellett döbbenjek, hogy valójában sokkal inkább szentimentális jelensége vagyok ennek a világnak. Vámpírrá válásom előtt vámpírvadász voltam, mert a családomat részben ezek a szörnyetegek vették el tőlem - ó, hoppá, hiszen én is az vagyok. Igen, egy szörnyeteg, akiben a hisztérikus, magányos, fiatal lelkű és éretlen halandó, és a semmilyen szabályt el nem fogadó, vérengző lelkületű démon minden rossz tulajdonsága egyesül. És mindezt spékeljük meg az örökkével, habár egy harcképtelen és létképtelen vámpír, mint én, talán nem húzza olyan nagyon soká.

Apám már régen meghalt. Kicsi koromban. Volt egy bátyám, aki egyik pillanatról a másikra eltűnt. Ketten maradtunk anyámmal, békében éltünk, nem történt velünk egyáltalán semmi izgalmas sem.
Három éve láttam az anyámat meghalni egy vámpír "keze" által. Nem tudom, mi és miért történt, csak azt, hogy attól a pillanattól kezdve gyűlölöm ezeket a szörnyetegeket. Igaz, próbálok inkább mindent elfelejteni, nem törődni a bennem élő gyűlölettel, néha azonban előtör belőlem a fájdalom...
Ahogy telt az idő, kezdtem különös dolgokat érezni. Nem csak a félelmet, hanem azt is, hogy valamit tennem kell. Szép lassan vadásszá váltam, most pedig itt vagyok, hogy kezdjek végre valamit magammal.
Vannak céljaim az életben, de ez nem legfőképpen az, hogy vámpírokat öljek. Egyáltalán nem akarom észrevenni őket magam körül. Nem vagyok harcos, pedig annak kellene lennem, hiszen az a feladatom, hogy vadásszak. Engem senki sem fog rávenni, hogy hasonlót tegyek. Gyenge vagyok a harchoz, ráadásul anyám halála óta egyedül vagyok és csak menekülök!
Vámpírrá válás:
Egy vámpír Moire de Lans-ban egy éjszaka megtalált sebesülten és mindent kitalált, hogy megmentse az életemet... Személyes vonzerejének köszönhetően végül beleegyeztem, hogy a tanítványa legyek. Azóta egészen más vagyok, mint voltam, de egyáltalán nem mondanám rosszabbnak magam. Elszakadtam tőle, s ez éppen így van jól, mert nekem a saját, boldognak mondható óráimat kell vigyáznom, mivel az, hogy vámpírok lettünk, önmagában még nem tesz szörnyeteggé, legfeljebb a tény, hogy annak szeretnénk tudni magunkat a könnyebbség érdekében.
Létem egyáltalán nem mondható tökéletesnek, bár a mesterem volt a legrosszabb, ami valaha velem történhetett. Most már egészen magányos vagyok, bár voltak férfiak, akikhez kötődtem, de aztán vagy elhagytak, vagy szimplán nem érdemeltem meg őket. Vagy pedig a hülye szentimentalizmusom, a naivitásom a gond, az örökkévaló társamat keresem a világban, és mivel soha nem változtatnék át senkit, nehéz ezt megoldanom. Egyáltalán nem szeretem a sötétet, és nem vagyok magammal sem, sem vámpírként, sem emberi lényként elégedett, de talán annyit legalább elmondhatok, hogy nem szoktam másokat bántani, elég szelíd lettem a múltam miatt. A magány minden nappal egyre jobban kínoz, de mivel elég soká tart még az örökké, ideje megszokni a dolgot.
Bár a mesterem mindig azt mondta, ez lehetetlen egy vámpír számára, én legnagyobb részben mégis próbálom a halandók életét élni. Csakis annyi vért fogyasztok, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az erő ne hagyja el a testemet. Egyébként pedig szeretnék egy babát. Ha nem is lehet, de megoldom. Boldog akarok lenni - ez minden, ami kell. Még akkor is, ha túl sok vagy ha túl nagy árat kell fizetnem érte.