Zane & Tatiana

"Only by being prepared for your death can you ever truly live."

Ime hát itt vagyok, távol megannyi szenvedéstől és szomorúságtól. Igaz még csak két hete tartózkodtam a városban, mégis úgy éreztem magam, mintha már évek óta itt élnék. Az emberek annyira barátságosat és segítőkészek, mintha már régóta ismernének, holott gyakorlatilag senkit sem ismertem ebben a városban. A napsütés és a tenger olyan energiákkal töltött fel, amelyekre már nagyon régóta szükségem volt. Lansban sötétségben éltem, mivel nagyrészt csak éjszaka mentem ki az utcára. Olyanná váltam lassan, mint amilyenek a vámpírok is voltak, s miért? Mert apám képtelen volt felfogni azt, hogy van élet a vadászaton kívül is. Ő már évek óta a gyilkosok életét élte, s nem hagyott másnak választást. Mindenkinek azt kellett tennie, amit ő akart, és ha az ellenkezője történt akkor, ha kellett testi fenyítést alkalmazott. Az utolsó csepp számomra abban a bizonyos pohárban az volt, mikor a legjobb barátom is ellenem fordult. Úgy éreztem, hogy menekülnöm kell különben megkattanok. Még csak huszonhárom éves voltam, mégis ha valaki rám pillantott nem egy vidám és jóindulatú lányt látott többé, hanem egy összezúzott lelkű öregasszonyt, akit megviselt az élet. Nem akartam a családom sorsára jutni, így hát fogtam magam és egy rövidebb levél után megléptem a városból. Azóta nem beszéltem velük. A telefonomat kidobtam az első kukába, így hát azon már semmiképpen sem tudtak elérni. Szerencsére.
Vettem egy mély lélegzetet és körbepillantottam az ismeretlen arcokon. Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy merre induljak, mert annyira még nem volt alkalmam kiismerni a várost, így hát találomra megindultam az egyik irányba, amerre jónéhány ember is igyekezett.
Néhány perces séta után megérkeztem egy piacra, ahol vagy ezer ember nyüzsgött, forgolódott, beszélgetett, nevetgélt vagy éppen az árukat nézegette. Ajkaimra halvány mosoly húzódott, majd kicsit szorosabbra fogtam magamhoz a táskámat és közelebb mentem a tömeghez. Olyan sok árus volt a környéken, hogy nem igazán tudtam, hogy merre kezdjem el, így hát úgy döntöttem, hogy amelyikhez előbb odajutok.
Kellemes illat csapta meg az orromat a teákhoz érve, amelyhez oda is léptem és a tekintetem végigsiklott a kínálaton. Áldottam az eget, hogy egykor a szüleim olyan nagy gondot fordítottak műveltségem fejlesztésében, így hát mára már folyékonyan beszéltem olaszul is, bár még így is néha el kellett ismételnem azt, amit szerettem volna mondani, hisz az orosz nyelv miatt néha eléggé esetlenre sikerült a kiejtésem.
- Szép hölgy válasszon kedvére bármelyikből. Csak Önnek olcsóbban adom. Engedje meg, hogy a figyelmébe ajánljak egyet… - ekkor az idősebb úr idegesen keresgélni kezdett, amit én mosolyogva figyeltem, s mikor felém nyújtott egy kis dobozkát elvettem azt tőle. – Azt mondják ez segít minden nőnek megtalálni azt, akire szüksége van. Naponta egy bögre és mindenki megtalálja a boldogságot.
Na ez el is mehetett volna valamilyen reklám szövegének, csak kár, hogy én nem hittem az efféle hókusz-pókuszokban, de persze a bácsit sem akartam megbántani.
- Rendben, hiszek Önnek. Mennyiért adja? – kérdeztem vidám mosollyal az arcomon, miközben ismét az orromhoz emeltem a kis teásdobozt és szippantottam belőle egy mélyet.
- Ingyen adom, Virágszálam. Tekintsd ajándéknak… -végtelenül kedves mosolyra húzódott a szája, amelytől még idősebbnek tűnt vélhetően a valós koránál, de ez még szimpatikusabbá tette az urat.

Zane & Tatiana

"Only by being prepared for your death can you ever truly live."

Néhány éve teljességgel elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is a szülővárosomon kívül fogok élni. Moszkvában volt mindenem. A családom, a barátaim, az iskola… az egész életem. Ám anyám halálakor minden megváltozott. Az életem megindult az a bizonyos lefelé tartó lejtőn, amelyről nagyon nehéz visszakaparni magunkat, de azt hiszem mostanra sikerült ezt elérnem. Még ha nem is teljesen jöttem ki belőle, de sokkal jobban érzem magam, mint mikor Franciaországban voltam. Sok évnyi utazgatás után azaz egyetlen hely, ahova soha többé nem térnék vissza. Örökre megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel, akármilyen fájdalmas is, tudtam, hogy csak akkor élhetem a saját életemet, és akkor lehetek igazán boldog, ha nem hagyom, hogy mások irányítsanak. Tisztában voltam vele, hogy nagyon nehéz lesz az elején, hisz itt alig ismerek valakit, de mégis jobb volt, mint ott vergődni Lansban.
Lassan felemelve a tekintetem a kezemben lévő kis dobozkáról, ajkaim széles mosolyra szaladtak.
- Egészen biztos benne? Nem szeretném, hogy azt higgye, hogy kihasználom vagy ilyesmi. – kuncogva forgattam a kezemben lévő tárgyat, majd bólintottam egy aprót. – Hát rendben. Nagyon köszönöm. Ha megtalálom az igazit, meghívom az esküvőre. – az idős úr ekkor nevetve elvettem tőlem a teát és egy virágos zacskóba betette nekem, az újonnan szerzett „bájitalomat”.
Hátrébb lépve a bódétól, a hátam nekiütközött valakinek, s mikor az illető megérintette a vállamat automatikusan a csuklójáért kaptam, hogy megvédjem magam. Ez egyfajta rossz berögződés volt, mint a vadászok legtöbbjénél. Ha valaki hirtelen mozdulatot tett, vagy csak ha az engedélyünk nélkül ért hozzánk, azonnal támadást véltünk felfedezni és máris beindult az önvédelem mechanizmusa.
Az ismerős hangra, a szemeim kikerekedtek és hátrakaptam a fejemet, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. De nem. Itt volt előttem egy ismerős arc, akit még Lansban ismertem meg, néhány hete.
A tekintetem automatikusan kémlelni kezdte a tömeget, újabb ismerős arcokat keresve, mint aki attól fél, hogy az emberek tömkelegéből lassan egyre több ismerős arc bontakozik ki, többek között apámé is.
- Zane… te… te mit keresel itt? – néhány zavart pillantást követően, kábultan beletettem a zacskót a vállamon lévő táskába, és odébb léptem kicsit, mert az idős úr kíváncsi pillantással méregetett minket. – Neked Franciaországban kéne lenned. Azt ne mondd, hogy nyaralni jöttél és véletlenül összefutottál velem. – bár nem gondoltam volna, hogy miattam jött ide, mégis nagyon furcsának tartottam ezt a váratlan találkozást, hiszen ennek mennyi lett volna az esélye. Nagyjából semmi?
Enyhén reszkető kézzel beletúrtam a hajamba, s szinte képtelen voltam elszakítani a tekintetem a tömegtől, annyira rettegtem, hogy rám találnak. Nem akartam hazamenni és mindent onnan folytatni, mint amikor eljöttem onnan. Új életet akartam, s ezért foggal körömmel kapaszkodtam is…

Zane & Tatiana

"Only by being prepared for your death can you ever truly live."

Ahogy felismertem Zanet, egy pillanatra leállt a szívverésem. Valamilyen oknál fogva azonnal arra asszociáltam, hogy még több ismerős arc fog előbukkanni az emberek tömkelegéből és rámvetik magukat, hogy menjek haza. Tudtam, hogy őrültség, hiszen ez egy teljesen más ország és mivel semmilyen információt nem adtam meg a családomnak azt illetően, hogy hol vagyok, hogy még véletlenül se próbáljanak visszaráncigálni Franciaországba. De Zane itt volt velem szemben, és ez aggodalomra adott okot nekem, bár ha jobban belegondoltam nem is ismerte a családomat. Hál’ Istennek. Képtelen voltam elviselni a tudatot, hogy megint vissza kelljen csöppennem abba a rémálomba, melyet apám kreált az életemből. Nem akartam több ütést, több ordítást vagy azt, hogy erőszakkal vegyenek rá arra, hogy megöljek egy vámpírt. Én akartam eldönteni, hogy kit hagyok életben és kit nem. Sokszor olyanokat kellett megölnöm, akik semmiről sem tehettek. Talán még embert sem gyilkoltak életükben, amiért olyan mocskosnak éreztem magam, mint a legkegyetlenebb vérszívó, akivel csak találkozhat az ember. A sírás és a könnyek nem segítettek, csak arra voltak jó, hogy apám még jobban meggyűlöljön, amiért ennyire szánalmasan jószívű vagyok.
Fájdalmas sóhaj tört fel belőlem Zane szavaira, és egy kicsit sikerült elengednem magam. Tudtam, hogy teljesen ostobának néz, amiért így kérdőre vontam őt az ittlétét illetően.
- És ez igaz is. Muszáj volt, hogy elhagyjam őket. Már… már nem bírtam tovább. El kellett jöjjöm onnan, mert tudtam, ha tovább maradok megfulladok. Képtelen vagyok azt tovább csinálni, amit ők tesznek. Én… én nem vagyok olyan, mint ők. Úgyhogy megszöktem otthonról. Elég gyerekes… de nem volt más választásom.
Ujjamat szorosabbra fogtam a táskámon, majd bólintottam egy aprót és lassan megindultam a férfi mellett lépkedve. Szürke íriszeim hol a mellettünk felsorakozó asztalokat nézték, hol pedig visszatévedtek Zanere. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy egy ismerős arcot is látni pont egy ilyen kis városban egy teljesen idegen országban. Ha nem tudnám mi a helyzet, azt hinném, hogy valóban követett idáig.
- Senki sem tud arról jelenleg, hogy hol vagyok. Hagytam egy levelet apámnak és az unokanővéremnek, ahol megmagyaráztam nekik mindent, hogy miért is kellett eljönnöm, de van egy olyan halvány sejtésem, hogy nem igazán fogadták el . Szerintem a kukában vagy a tűzben landolt a levelem. – lehunytam pilláimat egy pillanatra és a napsütötte ég felé emeltem arcomat. – Egyébként szeretem ezt a helyzet. Sokkal barátságosabb, mint Franciaországban bármelyik város. Sokat süt a nap, kék az ég… a tengerpart. Imádom. Olyan, mintha mindennap nyaralnék. – most először mosolyodtam el igazán mióta összefutottam Zane-nel, majd kinyitottam a szemem és rápillantottam.
- Te mióta vagy itt? És, hogy tetszik a város neked? Jó nők vannak errefelé, minden férfi álma. –vigyorogva rákacsintottam a férfira, majd hirtelen megtorpantam és az egyik bódé felé fordultam, ahol gyümölcsöket árultak.