A mai nap más. Ma kedvem volt ahhoz, hogy végre kitegyem a lábam egy kicsit messzebbre. Van ebben egy kevés kis füllentés. Nem jöttem volna el ma sem, ha nem hagy el az ihlet. Csak álltam a fehér vászon előtt, és nem tudtam semmit festeni. Furcsa ez számomra, hiszen mindig tudok festeni. Nem kell irányítanom a kezemet, magától mozog az ecset, de ma más volt. Hiába nyomtam rá a vörös festéket ecsetet a vászonra, semmi. Hiába húztam egy határozott vonalat, akkor sem láttam benne semmit. Nem tartok attól, hogy kiégtem volna, volt már ilyen, hogy nem jött magától a festés, de csak nagyon ritkán. Gondoltam sétálok egyet, de nem volt kedvem az erdőbe menni. Beszálltam az autómba, és elhajtottam. Gondoltam megyek arra, amerre visz az utam. Rövid időn belül eljutottam az Óvárosba, és már messziről láttam a kastélyt. Különös késztetés vitt arra, de megadtam magam. Közelebbről még hatalmasabb volt, és csodálatos. Ámultam, ahogy kiszálltam az autómból. Kivettem a csomagtartóból egy állványt, és egy kisebb vásznat, a fejemre raktam a zseblámpát, olyan mint amit a bányászok szoktak használni, nagyon praktikus, és fogni sem kell, a festékes ládát a másik kezembe fogtam, és megindultam a kastélyba. Romos épület, ez nem csak látszódik, de érezni is lehet, az illatán, és mintha élne, de még is halott lenne. Olyan kisugárzása van a helynek, ami teljesen magával ragadja az embert. Ez kellett most nekem, egy új inger, amitől új ihlet jön. Elsétáltam az omladozó épület mellett, majd kilyukadtam egy udvaron. Álombéli látvány tárult elém, sötét volt, de még is megvilágított mindent a hold, és a lámpa a fejemen. Csodás. Lepakoltam a ládát, felállítottam az állványt, és már kezdtem is neki a színek kikeverésének. Már láttam a szemeim előtt a képet, más lesz, mint amit látok. A szín ami uralkodni fog, az a vörös, és csak annak az árnyalatai. Nem igazán szoktam sötétben festeni, de most ez a hangulat, ez a hely, ez az érzés, ami úrrá lett rajtam. Ez kell nekem. Ijesztő a hely, de még is nyugtató. Csak úgy kavarodnak bennem az érzések, a kezem megállás nélkül mozog, egy óra festegetés után, már gyöngyödzik a homlokom. Bal kézfejemet, amiben az ecset is van, végig húzom a homlokomon, majd az arcom bal oldalán. Csak utólag veszem észre, hogy tiszta festék volt a kezem. Elégedetten lépek egyet hátra, és veszem szemügyre a képet, amit alkottam. Az érdekes az egészben az, hogy nem is az udvart festettem le. Minden vörös, akár a vér, a hold megjelenik a kép bal alsó sarkában, akár egy fordított világ. Igazából nem lehet kivenni belőle semmi ésszerűt. Egy fekete alak van a kép közepén, de nem szembe van, hanem háttal ül, a fejét hátra fordítja, és egyenesen rám néz, de a szemei, csak azok látszódnak, de azok vörösen izzanak. Lerakom a palettát, amire szinte már rágörcsölt az ujjam, kiveszek a ládából egy rongyot, és megtörlöm vele az arcomat. Esélyem nincs, hogy teljesen leszedjem magamról a festéket. Mindegy, úgy sem látja senki. Kikapcsolom a lámpát, és leülök egy pár méterrel arrébb a fűben. Kell egy kis idő, míg szárad a festék, nem akarom, hogy baja legyen a képnek. Hátra dőlök a fűben, a csillagokat bámulom, közben a bal tenyeremet masszírozom.
About... Garyl Nazanek
Vámpírtanítvány
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 146
Valódi kor: : 42
Rionei lakhely: : Rione
Foglalkozás: : embereket kínzok (2in1)
Hozzászólások száma: : 71
Regisztráció: : 2012. May. 08.
Tárgy: Re: C.B.D ~ G.N. Csüt. Május 17, 2012 11:06 am
Unalmasak mostanában az éjszakák. Túl könnyű a mai világban egy vámpírnak prédát szerezni. Vagy csak ez az olasz hely nyugis ennyire. Túlzásba viszik itt a nagy boldogoskodást az emberek, az százezer százalék. Bár annyiból jó az ég, hogy legalább szanaszét heverésznek a strandokon a totálisan és tökéletesen megfelelő vacsorák. De ezt már unom. Ezért ma éjjel másfelé nézek el. Jártam már a város külső felében. Tudom, mennyire buták az emberek, a veszély ellenére, a maffiáról is tudva, hogy létezik, mégis fogják magukat és kimászkálnak a késő esti sötétségben Rionénak abba a felébe, ahol jóformán még lámpa sincs. És mennyire nem meglepő, szinte már kiszámítható, hogy a külszélen, az Óvárosban egy autót látok, aminek még szaga van, frissen kellett tehát leparkolnia. Körülötte női feromon tanyázik. Hát mikor nincs neked szerencséd, Ötcsillagos? Nem kérdés, hogy az ég boldognak és elégedettnek akar tudni téged, de nem is meglepő. Minden ilyesmit tökéletesen megérdemelsz. Vigyorral az arcomon, sötét tekintettel mustrálva körbe a fák közé lépdelek. A kastélyudvaron néma léptekkel haladok keresztül, a kissé süppedős földben szememmel lábnyomokat, a levegőben pedig a nőaromát keresve. Mozdulatlanságra kárhoztatott szívem előre örül a kellemes lakomának, már szám is megnyalom, hogy még jobban növeljem magamban az amúgy is nagy elégedettség-érzetet. Büszke lehetek magamra. Napról-napra jobb portéka jut. Messziről kerülök a nőalak hátába, aki elmerült arccal festeget. Mi izgalom. Kiszúrom a képet is. Vérszínű. Pazar. Majd azt viszem magammal trófeának. Szórakoztató ugyan a préda hátához kapni, vagy azonnal torkának ugrani, de más a tervem ma este. Még nagyobb kört teszek. Most az egész udvaron sétálok szinte egyet, ha azt vámpírsebességgel is teszem. Némán kerülök az éjszakában pontosan arra, amerre fel-fel pillantott képéből a bájos arcú, szó szerint ennivaló alkotó, aki azóta már lenn fetreng a földön, tudnám, minek. A lehető leglassabban sétálok a képbe, megállok tőle olyan távolságban, hogy ne lásson többet, legfeljebb a sziluettemet. Magas, izmos alkatom kellően rémisztő tud lenni, míg valaki nem látja szíveket törő türkizes tekintetem. Sötéten csillan fel szemem, lassan, ridegen megszólalok. - Nem hiányzik valaki arról a képről, Artemisia? Megcsillogtatom neki a tudásom is, hadd lássa a pipi, mennyire entellektüell vagyok. Még olasz festőnőt is ismerek. Hajoljon meg mindenki, legyen szíves. Közelebb lépek a fekvő lányalakhoz, fekete vigyort virítok felé. - Vagy majd a véreddel ráfesthetem magam? - kérdem, s két karom magam előtt összefonva nézem őt még egy kis ideig tovább.
Elmélázgatva bámulom a korom fekete eget, amin csak a csillagok szikráznak. Sóhajtok egyet, teljesen a lelkem mélyéről jön. Nehéz mostanában, csak én meg a húgom vagyunk, már a szűk kis családunkból, igaz ott van a nagynénénk, aki nem nagyon sok mindent köszönhetek, többek között azt, hogy vigyáz Jennára. Szívesen magam mellé venném, őt, de én már túlságosan is magamba vagyok zárkózva, van amikor nem eszek napokig, mert éppen alkotási vágyam van, mi lenne, ha a húgomnak nem adnék enni csak azért, mert én éppen nem érek rá. Jobb neki, ha nem velem él együtt, aki hóbortos és néha annyira kicsúszik a való világból, hogy azt sem tudja, hogy hol is van. Miért van az, hogy semmi nem olyan, mint aminek tűnik? Csodásnak tűnik a világegyetem, gyönyört áraszt magából, de halálos is egyben, s hiába is kívánná, egy magafajta egyszerű ember, hogy had sétálgathasson ott fent szkafanderben, soha nem fog megadatni. Az életem is ilyen, csodálatosnak tűnik, de belül, ha valaki csak egy pillanatra is benézne a színfalak mögé, a csillogás vakítása elmúlna és meglátná, hogy más is mint ahogy addig látta, hogy halálesetek vannak a családomban, hogy én még mindig be vagyok zárkózva és soha nem fogok már kinyílni. Mély bariton rángat ki az álomvilágomból. Riadtan nézek a hang irányába. Egy férfi áll nem messze tőlem, lehet, hogy nem csak képzeltem mikor festettem, s valóban volt valaki a sötétben? Ennyire kikapcsolt volna az agyam, hogy nem figyeltem arra, hogy valaki van rajtam kívül még itt? Erről beszélek, átcsúszok a saját világomba, és felőlem akár bombát is robbanthatnak mellettem, csak akkor térek magamhoz, mikor már nincs meg az egyik lábam. Hátra pillantok a képemre, majd vissza az idegenre. -Bocsánat, de nem vállalok portré festést. - Hebegek-habogok itt egy ismeretlennek. Hirtelen ülök fel, s araszolok egy kicsit hátra. Nem szeretek az emberek közelében lenni, főleg nem szeretem, ha valaki csak úgy rám tör. Ereimben szinte megfagy az ütő, mikor meghallom, hogy a véremmel akarja magát ráfesteni a képre. Nem is tudok rá mit mondani, olyan ez, mint egy rossz vicc. A bolondját járatja velem, bár lehet hallani elég megrázó és tragikus haláleseteket a tévében, rádióban. Mi van akkor, ha nem viccel? Persze Calla, gondolj még ilyenekre, és akkor tuti biztos, hogy nem szabadulsz. Kellett nekem egyedül mászkálgatni a város ezen részén. Nem véletlen, hogy nem lépek ki a saját házamból. -Arra... arra nem lesz semmi szükség. - Na tessék még dadogok is. Nem baj Calla, ha eddig nem tudta rólad, hogy teljesen béna és sebezhető vagy, most már biztosan rájött, ebből még a hülye is megtudná állapítani. Lassan állok fel, hátrálok a képem , felé, majd a férfi felé irányítom. Nem tudom, hogy ezzel mit fogok elérni, talán csak reménykedem. Nem halhatok meg pont most, bár nem tudom, hogy a halálnak van e normális időpontja. Talán csak várom, hogy a férfi felnevessen és közölje velem, hogy csak viccelt. Leveszem szemem az idegenről és én is ránézek a képre. Egy fekete alak van a közepén izzó vörös szemekkel. Csak most veszem észre, hogy rögtön az alak alá kis betűkkel felírtam valamit. Megesik olykor, hogy később veszek észre dolgokat, de ez? Nem röpke másodpercek kellettek ahhoz, hogy a betűket fekete gyökerek vegyék körbe, ami húzza le a mélybe, a tüzes pokolba. Frusztráltan túrok bele a hajamba, majd mutatóujjammal megérintem a betűket. - Morte.
Ide néz, oda néz. Az élet nem akkora izgalom, ha csak ide-oda kapod a tekintetedet anélkül, hogy bármit is jobban megnéznél magadnak. És ha a préda nem állja a pillantásomat, a halál utáni lét is mindjárt kevesebb izgalmat rejt szerénytelen személyemnek. Tekintetem követi az övét, ahogy a képére néz, és én magam is megcsodálom a művet megint. Azt kell mondjam, tényleg csak pár csepp vér hiányzik róla a helyzet drámájának valódiságát jelzendő. Egyébként sirály. De a nő valahogy jobban érdekel. Ahogy felül, elé lépdelek. Szeretek másokra lenézni, megmutatkozik benne, hogy mennyire fönt vagyok. És hogy mennyire jól nézek ki alulról is. Bár jobban festenék, ha letépném magamról a ruhát, bízom benne, hogy a tökély átérzik a textílián, és nem hagyom sorsára a szegény ruhadarabokat, hogy meg kelljen tőlem válniuk. Így maradok ruhában, és sötét arckifejezéssel pillantok a feltápászkodóra, aki hátrál tőlem, mintha félne. Bár - mintha? Lehet nem félni az én közelemben? Hiszen nem ismert szó számomra a kegyelem, és értelme sem volna túl sok. Inkább nekem kellene sírnom is, nevetnem is, hiszen a lány összehord hetet-havat, és persze semminek nincs igazán értelme abból, amit mond. És rám sem nagyon akar nézni, amit akár sértésnek is vehetnék, de igyekszek egyelőre nem tenni hasonlót. Nem akarhat megsérteni engem, aki hibátlanul sötét és undorítóan tökéletes vagyok. De megpróbálhatja, ha ez az utolsó reménye. Én azért odalépek hozzá, oldalánál állok meg. Félig felé fordulok, jobbom hirtelen kapja el a csinos torkocskát, de ujjaim nem szorulnak még a vékony nyak köré. Tekintetem az övébe akarom fúrni, és jobb, ha rám néz, különben kénytelen leszek nyakát a vágyott irányba reccsenteni. - Majd inkább eldönteném én, mire lesz szükség és mire nem, Artemisiám. Vagy talán félsz, hogy nem jó döntést hozok? Szeretnélek megnyugtatni téged. Sötét tekintetem az övébe mélyesztem, miközben nyakánál fogva szembe rántom magammal, hogy mellei szinte a mellkasomnak nyomódnak. Lehajtom hozzá fejem, hogy szám szinte az orrához ér. Kedvem lenne felkacagni, de nem most teszem meg inkább. - Ne aggódj, művésznő. Egészen biztosan a létező legrosszabb döntést hozom. Én már csak ilyen vagyok. Ellököm magamtól. Nem a festőállványa, nem a képe felé, hanem a fák közé elég nagy erővel. Utána nézek, fejem lassan fordítom a hang irányába. Nézzük, hogy bírja a kicsike. Már várom érezni, ahogyan a forró, szaggatott lélegzete az arcom bőrét perzseli majd, miközben a vére a torkom szikkadásán fog enyhíteni. Nem kenyerem az előjáték, de az sosem baj, ha az egérkének édesebb a vére egy kicsit.
About... Calla B. Duncan
Halandó
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 123
Valódi kor: : 38
Rionei lakhely: : Rione
Foglalkozás: : Festő
Hozzászólások száma: : 61
Regisztráció: : 2012. May. 16.
Tárgy: Re: C.B.D ~ G.N. Szomb. Május 26, 2012 1:02 am
Sokáig nem gondolkodhatok el azon, hogy miként is került oda az a szó. Mellém áll az férfi, aki rejtélyes módon került ide, erre a kihalt helyre, és rejtélyes módon került fel a képemre is. Hangtalanul mozog, még a hideg is kirázott, mikor tudatosodott bennem, hogy milyen közel áll hozzám. Szívem heves ütemre kezdett s ezt csak fokozta az, mikor hirtelen elkapta torkomat. A levegő bennem szakadt, a fagyos ujjak érintése után moccanni nem mertem, de még is egy halk nyögés szakad ki számon. Szemhéjam szorosra zártam, nem mertem felnézni, de kezem még is megmozdult, és mind két tenyeremet a férfi alkarjára tapasztottam. Nem mertem megszorítani, mert éreztem, hogy az életem a kezében van, olyan erő sugárzott a testéből, a hangjából, hogy még csak a gondolat sem ötlött fel bennem, hogy ellenálljak, tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne vele szemben. Szám kiszáradt, próbáltam levegőt venni, de még ha nem is fogná a torkomat, akkor sem menne, mert olyan félelem lett rajtam úrrá, hogy a pánik már mardosta bensőmet. Gondolataim sem maradtak, már kezdetét vette az a homály, amit csak az ismerhet, akinek volt már része pánikrohamban. Kinyitom szemeimet, szembe találom magam a tekintetével, ijesztő, olyan akár egy rossz álom. Szavai akár az ostorcsapás. Száraz ajkaim között próbáltam kipréselni a szavakat, de csak hangtalan tátogásba fulladt, mivel levegő is kell ahhoz, hogy a hangszálak továbbítsák, amit akarok. Szakadozva szívok magamba egy kevés oxigént, majd újra próbálkozva nyögdécselek egy párat. - Én nem... kérlek engedj el... össze keversz valakivel. - Biztosan azt hiszi, hogy tettem valamit, egy ember nem támad rá senkire ok nélkül, kivéve a nem éppen épelméjűek, de ennek a férfinak értelem csillog a tekintetében. Szempillám rebben a félelemtől, mikor magához ránt ismét hökkenek egyet, már érzem, hogy az összes vér kifutott az arcomból, az ujjak már fájdalmasan nyomódnak a torkomba. Fogaim erősen szorítom össze, rágóizmom már görcsösen kiáltozik s nem csak az, hanem tüdőm is. Ez nem történhet meg pont velem, mi ez az egész, hogy kerülök én ide egyáltalán, honnan jött ez a bolond ötletem, hogy ide jövök a város szélére ilyen késő? Érzem, ahogy arca rémisztő közel kerül az enyémhez, ahogy ajkai közül édeskés illat távozik ahogy beszél, s kúszik fel érzékszervembe. Jobb kezem ujjai rést próbálnak ékelni a torkom és a bántalmazóm közé. Másik kezem a mellkasán csattan és próbálom eltolni magamtól, nem tudom, hogy honnan is jött az, hogy megpróbáljak szabadulni, még az imént nem így gondoltam, de valószínűleg a túlélő ösztön vert szeget az agyamba. Szemeimre fátyol kerül, de nem engedhetem, hogy akár egy nem sok, de annyi könnycsepp lecsurogjon arcomon. Következő pillanatban, amint elhallgat a mély hang én már esek is be az avarba, a sötét fák közé. Automatikusan emelem magam mögé a karjaimat, azok kis roppanással hallatják, hogy nem éppen szoktak hozzá az efféle bánásmódhoz, köhögve mély nyeletekbe szedem a levegőt. Hátsómra érkezve nézek fel gyorsan és riadtan az idegenre, már kaparok is hátra felé, mindegy, hogy hova, csak minél messzebb tőle, hátam egy fa törzsébe ütközik, de már állok is fel, hogy gyors menekülőre fogjam, mi mást is tehetnék? Felállok, szemem cikázik a férfin, majd a lehetséges útvonalak keresésén. Hirtelen ötlettől vezérelve, nem a fák közé veszem az irányom, jó nagy ívben megkerülve a férfit, a kocsim felé sietek. Érzékeim, mintha a pánik ellenére harcoltak volna, és élesedtek volna, kikerültem minden törmeléket, lyukat, ami esetleg gond lehetett volna, de a fantáziám a frászt hozta rám, mindenhol a férfit láttam, minden sötét árnyban. Ahogy kiértem az útra futottam az autómhoz, már rántottam volna fel az ajtót, de mint az lenni szokott, be volt zárva, kutattam a zsebeimben a slusszkulcs után, és mintha egy horror filmben lennék, először leejtem a kulcsot, majd nem találok bele a zárba. - Gyerünk már, ne szórakozz, szedd össze magad Calla. - Szerencsétlen egy helyzetbe kerültem, félek, nem is kicsit, bár csak egy rossz álom lenne és most rögtön felébrednék a saját ágyamba. Nem látom sehol őt, de érzem, olyan mintha a hátam mögött állna, mintha a szemei pásztáznának, mint a vadállat, mikor követi az áldozatát. Ezek a gondolatok csak még inkább arra ösztökéltek, hogy ne tököljek tovább, mentsem az irhám! Zihálok megállás nélkül, agyamat már bombázza a félelem, már alig látok, nem hallok, csak próbálok koncentrálni, hogy beletaláljak végre a kis résbe, és végre beülhessek a biztonságot adó kocsiba.
About... Garyl Nazanek
Vámpírtanítvány
Nem: :
Aktivitás-pontok: : 146
Valódi kor: : 42
Rionei lakhely: : Rione
Foglalkozás: : embereket kínzok (2in1)
Hozzászólások száma: : 71
Regisztráció: : 2012. May. 08.
Tárgy: Re: C.B.D ~ G.N. Kedd Május 29, 2012 5:35 am
Hogy ez az egész mennyire tipikus! Most komolyan, nézem a csajt, hogy mit reagál. Ez is ésszel él. Ez jó annyiból, hogy nem b@ssza ki a fülemet a sikoltozása, hogy "eressz már el, te állat", satöbbi, de annyiból meg unalmas, hogy amíg végiggondolja, mit csinál, igazából semmi izgalmasat nem tudok kezdeni vele. Forró bőrének érintése az alkaromon nem annyira zavaró, mint inkább érdektelen, bár meg kell mondjamm, szokatlan nekem ilyesmi forróságot érezni, mivel máskor mások ezóta már rég a mellkasomat ütik az öklükkel, és kézzel-lábbal kapálóznak az elengedésükért. Ami nem szokott úgy működni, ahogy ők várják, de remélem, ez már nem hat a meglepetés erejével senkinek, ha rólam van szó. Látom, milyen kétségbeesetten kapkod az utolsó lélegzetekért. Mit mondjak, az ilyet csipázom. Majdnem olyan, mintha egy jó szex közben fulladt volna ki, bár ezt a túlzó és egyáltalán nem megérdemelt örömöt azért nem szoktam az áldozataimnak biztosítani, magyarán nem b@szhatok meg akárkit, én se vagyok egy idióta. Minden esetre fulladása érzékkorbácsolóan hat, bár ahelyett, hogy ezt követően még közelebb húznám, most inkább ellököm. Néha a macska is elengedi az egeret egy kis időre. Meg kell mondjam, fájdalomtól küszködve egészen szép a nő, és mondjuk, vagy csak tételezzük fel, ha nem akarom megölni, nem lenne muszáj olyan mértékben kárt tennem benne, hogy az életében már senki hozzá se akarjon nyúlni. Így miközben feláll, közelebb lépek hozzá, tekintetemet birtoklón vezetem végig egész testén, idomain, vonalain. Meg kell állapítsam, hogy nem rossz a rionei nőfelhozatal. De a nő, akit ma este "felhozott" a sors, láthatóan menekülőre fogja. Megengedhetem magamnak, hogy csak lassú léptekkel induljak utána. Bár ő siet, és bár a filmekkel ellentétben nem bukik fel a gyökerekben, sem semmi hasonló nem történik, azért mégsem esek kétségbe, hogy elveszítem. Megáll a kocsijánál, és én vámpírsebességre kapcsolva hirtelen termek mögötte, tenyerem erővel a kocsiajtónak feszítem, és tekintetem megállapodik a nő arcán, aki minden bizonnyal előbb vagy utóbb fel kell nézzen arcomba, és akkor tekintetünk összeütközik. - Ugyan már. Sötét félvgyort eresztek felé. - Talán tartasz tőle, hogy komolyan bántalak? És, ha nem tennék olyat? Mégis melyik férfi tenne olyat? - kérdezem az utolsó szóra különösen nagy hangsúlyt fektetve. Egészen elvigyorodom, és másik kezem a lány másik oldalán csapom az autó tetejére, így karjaim közé zárva őt. Testemmel még nem préselem a járműnek, de ha minden igaz, nemsoká fogom. Én már úgyis kaptam mindenből, ami a világon van. Mármint rúgtak már tökön, de még egy darabban vagyok. Mikor egy határozott kis vadásszal akadtam össze, őt komolyan darabokra kellett szednem és ripityommá törnöm ahhoz, hogy felfogja, hogy egy senkiházi kis kurv@. Remélhetőleg azóta vágja a témát. Minden esetre azt már egyértelműen látom, hogy ezzel az ifjú hölggyel egyszerűbb lesz a dolgom. Ciccegve ingatom a fejemet. - Ejj, ejj, Artemisia, és a szép képedet ott hagyod? Hát milyen művésznek fontosabb az élete, mint egy klassz kis alkotás? Azt hiszem, azt kell mondjam, te most gyáva vagy. Nézz inkább a szemembe, édes, nézz szembe a veszéllyel. Nézz szembe velem! - vigyorgok fülig érő szájjal, fogam fehérje rávillan a lányra. Csak adok neki egy kis időt, mielőtt újra belevágok a dolgokba. Vagy harapok. Az finomabb.
A cél, és a félig lehiggadás sikeresen teljesíti amit szeretnék, bele találok a kis kulcslyukba, elfordítom a zárat, és húzom is a kallantyút... Nem csinál semmit, nem nyílik, rántok még rajta egyet, felnézek és látom a kezét, az ajtón. Halk sikoly hagyja el ajkamat, a szívem hirtelen ugrik meg. Ez nem lehet igaz, előbb még nem volt itt, előbb még a közelben sem volt, nem hallottam, hogy jött volna. Nem lehet ilyen gyors, biztosan tudott egy rövidebb utat kifelé a kastélyudvarból. Felnézek rá, majd lassan ingatni kezdem a fejemet, nem szólok semmit. Az állítása, hogy melyik férfi bántana, már bukik, bántott, még ha nem is nagyon. Egy normális ember nem kapja el egy lány nyakát. Nem mond olyanokat, hogy majd a véremmel festi fel magát a képre, nem fenyeget, bárhonnan is nézzük bántott. Meg sem szólalok, csak hallgatom a hangját. Egy pillanatra megremegek, ahogy a másik keze is a fejem mellett csapódik rá az ajtóra. Van egy olyan érzésem, hogy jobb ha azt teszem amit ő akar. Be kell, hogy ismerjem, hogy áldozat vagyok, én vagyok a gyengébb fél. Talán, ha teszem azt amit mond, akkor nem fog kárt tenni bennem, akkor elenged. Naiv vagyok, még mindig azt várom, hogy felnevessen és mondja, hogy csak viccelt, vagy hogy előjöjjenek a fák rejtekeiből kamerákkal és közöljék velem, ez csak egy átverés. Lassan megfordulok a két karja között, nézek minden felé, hátha találok valamit amivel megoldhatnám a helyzetemet, hátha jön valaki, aki segít, bárki, akár egy állat, csak vonja el a figyelmét. Szinte parancsnak érzem, mikor leközli velem, hogy nézzek rá, lassan emelem fel tekintetemet az övére. - Mit akarsz tőlem? - Kérdezem halkan, talán túl halkan is, alig futja az erőmből egy kis suttogásra. Teljesen rásimulok az autóra, kell a távolság, több is kellene, de a helyzet, most nem ad többet. -Kétlem, hogy a képem miatt jöttél utánam - ha már valaki játszik velem, legalább legyek egy kicsit bátrabb - annak úgy is száradnia kell. - Ennyit a bátorságról. Nem tudom, hogy kell viselkedni ilyen helyzetben, el vagyok zárva a világtól, nem nézek olyan filmeket, amikből tudnom kellene. Tudom, hogy nem érdekli a képem, csak húzni akarja az agyam, el akarja érni, hogy ne féljek tőle, hogy elhiggyem, hogy semmi rosszat nem akar, és mikor teljesen gyanútlan leszek, akkor... Kezeimet össze fonom mellkasom előtt, nem tudom miért teszem, talán azért, mert eleve zárkózott vagyok, de ennek most semmi hasznát nem veszem. - Nincs nálam semmi, ami neked kellhetne, nem vagyok olyan ember, aki magánál hordja az értékeit. - Egy kicsit elhajolok a kocsitól, e miatt muszáj voltam egy kicsit közelebb lépni hozzá, oldalra állok, kihúzom a kulcsot a zárból, majd vissza dőlök és elé tartom. - Vidd a kocsim, másom nincs. - Látom, ahogy a kezem remegésbe kezd, beharapom alsó ajkamat, majd ismét a szemébe nézek. - Engedj el, kérlek. Bal tenyerem az ablakra tapad a hátam mögött, érzem, ahogy a félelem, miatt, ami most már csillapodni látszott, de még mindig jelen van egy kicsit, izzad a tenyerem. Szívem felvett egy bizonyos ütemet, nem azt a lassú dallamosat, amit szokott, erőteljesebben ver, és gyorsabban, akár egy lóversenyen a nyertes szelvény birtoklója, mikor megtudja, hogy nála van. Lélegzetem páraként hagyja el számat, várom, hogy mit lép az idegen. Inkább nem remélek semmi jót, mert akkor ha nem jön, csak csalódok. A legrosszabbra számítok, de ember vagyok és a hiszékenyebb fajtából, mindig hiszek abban, hogy jóra fordulhat minden, még egy ilyen elcseszett pillanatban is.
Csak remeg és kussb@n van. Ez mi a fészkén ringó férges rigósereglet? Mit csináljak egy luvnyával, akit baromira de kurv@ra nem érdeklek? Ez kész. Mielőtt ideges leszek, beszívok egy rakás langyos levegőt a tüdőmbe, amiben bőven benne a karjaim közt veszteglő Artemisiácska illata is. F@szás. Még megkívánom itt a vérét. Nem, mintha amúgy nem akkor venném el tőle, mikor csak nem szégyellem. A kis zárkózott csajszi próbál elhúzódni tőlem, miközben beszél. És főleg kérdez. És magyaráz. Ki a krumplis pogácsát érdekel az, hogy az ő képe szárad? Annyira pont lesz@rom, hogy teljesen. De oké. Jó. F@szom. Játsszunk még. Erőszakolok az arcomra valami kevésbé ideges vigyort, miközben tekintetemet az övébe fúrom, és fejem egészen leszegve, orrom szinte az övéhez érintve hallgatom a kapkodó légvételeit. De cuki. Most komolyan. Annyira ártatlan a szent bili, hogy mindjárt el is okádhatnám magam. Aztán kifejezetten vigyorognom kell tőle, mikor mocorogni kezd a karjaim között. Mi a f@szarcú csiga? Komolyan azt hiszi, csak egy sz@r másodrangú kis útonálló vagyok, akinek az értékei kellenek? Kellenek az értékei. Talán. Más típusúak. Remegő kezével nekem passzolja a kulcsot. Ez aztán a felhívás keringőre. Mit szólna hozzá, ha mondjuk konkrétan abban a kocsiban döngetném meg? Biztos állítható az ülés rendesen. Erre a klassz kis gondolatra el is vigyorodom, és elveszem tőle a kulcsot. Hadd higgye, hogy ennyi, hadd lélegezzen fel egy-egy röpke pillanatra, mint mikor a fuldokló emeli ki-ki a fejét a jeges óceánból a halála előtt. - Rendkívül szexuálisan tudod azt hinni, hogy csak a kocsid kell. Ezzel viszont csak magadnak ártasz, ha húzod az agyamat - vigyorgok sátánian, és erősebb ütést mérek a kocsi oldalára, miközben egész testemmel nekipréselem a csajt a járműnek. Már nem tud máshogy állni, csak pontosan velem szemben, hideg leheletem, miközben beszélek, már a száját, az állát cakkozgatja szépen. Nem baj. Csak egy percre jöjjön zavarba, isten bizony, itt szedem szét. Az ötletre megnyalom a számat. Mivel nem túl jó sajnos a képzelőerőm jelenetek előre látásának terén, kénytelen vagyok a dolgokat, amiket tudni akarok, megvalósítani. - Nincs szerencséd, tényleg pont lesz@rom a képedet, kicsi Artemisiácska, viszont azt megígérem, hogy egy darabban hagylak. Legfeljebb egy-két dolgot változtatunk a kinézeteden. Például nagyon sok rajtad a ruha, tudtad te ezt? - kérdem szándékoltan olyan csevegő hangon, hogy a lány talán csak másodpercek múlva fogja fel a hangomban rejlő elég kemény fenyegetést. Majd folytatom is. - Ó, ugyan, Édeske, hiszen elég jóképű pasas vagyok. Nem vagyok az? - kérdem csak a biztonság és a hiúságom megőrzése kedvéért, úgyis tudjuk, mi a kérdésre a válasz. Sötét vigyorom leolvad. Már ajánlottam neki, hogy fusson, akkor nem annyira tette meg. Most újra megtenném, de lőjem el kétszer ugyanazt a poént? Talán inkább hagyjuk ezt. Megragadom két csuklóját, emberfeletti gyorsasággal akasztom a kulcsot az egyik ujjamra, hogy ne essen le közben. Csípőm a lány öléhez nyomom. Csuklóit még egész finoman, fájdalommentesen húzom háta mögé, így egész teste karjaim és altestem rabságába kerül. Mit ne mondjak, tudom, hogy izgató vagyok, már csak azt várom, mikor vallja be ő maga.
Talán tényleg minden jóra fodrul, alig akarom elhinni, de talán még is lehetséges? Elveszi tőlem a kulcsot, az azért jót jelent, vagy nem? Hiszen, ha nem kellene neki a kocsi, akkor nem venné el a kulcsot. Istenem, nem vagyok normális, oda adom neki az egyetlen menekülési útvonalamat? Az egyetlen olyan dolgot, amivel talán még megmenekülhetek, tényleg ezt tettem, Istenem, nem vagyon normális. Ennyit arról, hogy vannak ösztöneim. Innen is látszik, hogy én nem abba az emberi csoportba tartozom, akik ha szorult helyzetbe kerülnek kitalálnak valamit és élve megússzák az egészet. Gondolatban már belevertem a fejemet az autóba, sőt gondolatban már nagyon sok mindent megtettem. Vissza szájaltam, megütöttem, elfutottam, nem adtam oda neki azt az átkozott kulcsot, hanem már régen a biztonságos otthon felé vettem az utat. Gondolatban... már nem itt vagyok, hanem otthon, ahonnan soha többet nem tenném ki a lábamat. Otthon a képeim között, csak én és a képek, semmi más. Sajnos viszont itt van a való élet előttem tornyosul, hozzám ér, körbe vesz, érzem az enyhe levegő áramlást, ahogy beszél, ahogy kifújja a levegőt, látom, ahogy emelkedik a mellkasa. Erősen fixírozom a mellkasát, az egyetlen olyan dolgot, ami nem hozza rám a frászt, és még csak keresztbe sem áll tőle a szemem, de, nem is látom, nem látom, ahogy emelkedne a mellkasa, nem érzem, hogy egyenletesen venné a levegőt. Jézusom, mi a fene történik itt, mi ez az egész, lehet, hogy csak a szemem, meg a sötétség játszik velem. Hangának mélységétől össze rándulok, tekintetem ismét felemelem rá. Miről beszél? Már éppen nyitom a számat, hogy tiltakozzak, amikor ismét a kocsiba üt pont mellettem. Ahogy hozzám ér, ott van végem, nem bírom, ha hozzám érnek, nem bírom, ha valaki túl közel van hozzám, ha elzárják a menekülési útvonalamat, klausztrofóbiás vagyok, nem bírom az ilyet. -Nem húzom az agyadat! - Hangom átszakította a sötét éj csöndes leplét. Alig volt hangosabb a suttogásnál, de vékonysága kiemelte magát a korábbi hangokhoz képest. Ha most tehetném, biztosan vissza szívtam volna ezt a pár szót. Ez valami vicc, ez az egész egy oltári nagy vicc az élettől, azért történik velem most ez az egész, mert egész életemben begubóztam a saját kis világomba, nem foglalkoztam senkivel, nem érdekelt senki, csak magammal voltam elfoglalva. A saját nyomorommal, biztos azért büntet most az Ég. Szavai már alig jutnak el a tudatomig, tisztában vagyok ugyan azzal, hogy mit mond, csak a jelentésük, az értelmük késik egy kicsit. Koncentrálnom kell, nem azzal foglalkozni, hogy teljesen rám akaszkodott. Ne legyél ennél is hülyébb Calla, figyelj, gondolkodj, ki fogsz innen jutni. Ő is azt mondta, elenged majd. A ruhás kijelentésére kitágulnak a szemeim, biztos vagyok benne, hogy még a pupillám is a kétszeresére tágult. - Ne, ne. - Ennyi futotta tőle a tiltakozás gyanánt, még bólintok is a kérdésére, csak hogy ne tegyen semmi olyat, ami nekem még rosszabb lehet, persze, ha azt akarja, akkor ő a világ legsármosabb férfija, csak engedjen már el. Halk sikoly hagyja el számat, ahogy hirtelen mozdul, szinte nem is látom, olyan gyorsan mozog. Szívem vadabb ütemre kapcsolt, megállás nélkül püffölte a mellkasomat, zihálni kezdtem félelmemben. Elszakadt a cérna, ami még vissza tartott attól, hogy itt helyben elájuljak, de nem, nem adhattam át magamat a sötétségnek, kecsegtető ajánlat ugyan, de ha választanom kell a halál, és az élet között, akkor bizony nem a kaszásra voksolok, ki tudja, hogy mit művelne velem ez az alak. Könnybe lábadt szemeimet szorosan hunyom le, sikoly hagyja el ajkaimat, majd mintha nem is én irányítanám a testemet, mintha átvette volna felettem valami az uralmat, egyik pillanatról a másikra változik a hangulatom, a modorom, magabiztosságom. Szúrós tekintettel nézek rá, szemeim lángoltak a dühtől, amit miatta éreztem, a felgyülemlett negatív érzések az évek során, most kitörtek belőle. - Eressz el, vedd le rólam a kezed, te mocskos állat! - Hangom élesen csattan, szabályosan ráordítok a fogvatartómra. Térdemet hirtelen rántom fel, megcélozva ágyékát, közben kezemet kirántom a férfi markának rabságából, a rúgással egy időben beviszek neki egy jobb horgot, miközben bal kezemmel a mellkasára mérek egy ütést, hogy ellökjem magamtól. Csak reménykedhetek benne, hogy a hirtelen jött erő, és a meglepetés erejével sikeresen célba megy a tervem, mert ha nem megnézhetem magamat.
Egy másodperc erejéig tényleg azt érzem, mintha Artemisiácska megkönnyebbült volna. Tudnám, mi a jó túrós csusza hozza ezt ki belőle? Egy szóval sem mondtam neki, hogy nem bántom, vagy nincs veszélyben. Netán mondtam volna? Pedig egyáltalán nem volt szándékomban. Arcomon sátáni mosoly árnya feslik fel. Tehát nem adja fel az egészet. Bár a hangja eléggé könyörgésnek hat, karomat még jobban hozzáfeszítem az autóhoz, testem annyira nekinyomódik az övének, hogy azzal már talán fájdalmat is okozok neki, de azért igyekszem nem halálra rémíteni ennyivel elvégre mit érek egy hullával? Nem vagyok nimfomán, csak szimplán nimfo. Erre a gondolatra már majdnem felröhögnék, de akkor hirtelen rám rivall, érzem térdét, ahogy mozdul, nem igazán tud nagy erővel megtérdelni, mert túlzottan közel vagyok, de azért a lábaim megfeszülnek egy nem túl durva fájdalomérzettől, amit okoz. Keze lendülését sem érzékelem világosan, arcom kapja a kis női öklöt, megrándulok, hátrébb tántorodom már csak óvatosságból is. Mindössze fél lépéssel kerülök arrébb, de tekintetem már kapom is vissza rá,, ahogy a mellkasomba üt, elkapom csuklóját, és közben ugyanígy teszek a másikkal is. - Na nehogy már - mondom sátáni vagy épp síri hangon. - Na nehogy már a farka csóválja a kutyát, Artemisiám. Egész testemmel erővel nyomom neki a kocsinak úgy, hogy előtte két karját megragadva megfordítom, hogy háttal legyen nekem. Kezeit a háta mögé csavarom, kézfeje az ölemnek nyomódik. Egészen elbizonytalanít szándékaimban az érzés, ahogyan a bőre a nadrágomnak simul, vajon mit is akarok, megölni, megkínozni, netán használni? A szexuális kapcsolataim általában nem kell, hogy fenyegetésen alapuljanak. De ha most így adódna, talán azt sem lenne okom megvetni, hiszen a lényeg, hogy én szét ne durranjak, és ha megerőszakolok valakit, az is csak az imázsomhoz járul hozzá, vagy mi a tésztaleves. - Ha még egyszer bepróbálkozol valamivel, kezed is, lábad is eltörik, és elég szánalmasan néznél ki úgy, és persze haszontalanná is válnál egyszersmind. Én nem akarom kitépni semmidet, nem akarlak kinyírni. De egyet jegyezz meg: Egyelőre. Ha viszont elhamarkodott dolgokat teszel, én is azt fogok. Nem tudom, mennyire hat ez fenyegetőnek, ahogy előre hajolva, ágyékomat a fenekének nyomva a fülébe zúgok síri hangomon. Minden esetre nem a legfőbb célom fenyegetőnek lenni, csak a céljaimat akarom megértetni vele, mielőtt begurulnék, és lenyúznám róla, nos nem csak a ruhát.
Először teljesen ésszerűnek tűnt az amit tettem. Igazából, nem is nagyon voltam tudatában annak, amit elkövettem. Mondhatnám azt is, hogy egyik képkocka jött a másik után, mintha a testemet irányította volna valaki. Semmi olyan nem volt, hogy külső szemlélőként néztem volna vissza, vagy valami, mindössze, olyan volt, mintha nem én tettem volna meg. Lehet, hogy ezt hívják ösztönnek? Olvastam egy s mást arról, hogy mit tesznek az emberek, mikor hirtelen cselekednek valami olyan helyzetben, ami esetleg veszélyt jelenthet az életükre, de soha nem gondoltam volna, hogy ez velem is megtörténhet. Őszintén nem is sejtettem, hogy bármi bajom is eshetne, mivel én szinte a nap huszonnégy órájában a saját lakásomban vagyok, nem igazán mozdulok ki, most, hogy viszont megtettem, tessék-lássék, már is ilyen abszurd helyzetbe kerülök. A fájdalom rángatott vissza a tiszta tudatomba, a gondolataim egyből elszéledtek, ahogy megéreztem az öklömben a nyilallást. Nem ütöttem még meg embert, a filmekben egyszerűnek tűnik, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz, nem beszélve arról, hogy ilyen fájdalmas. Csont csontot ért, és örülhetek, ha zúzódások nélkül megúszom az egészet. Nem olyan volt, mintha ezt a férfit ütöttem volna meg, hanem inkább olyan, mintha egy betonfalba vágtam volna bele a kezemet. A férfi tettei teljesen megrémisztenek, már nem is értem, hogy mit miért tesz, egyszerűen nem tudom követni a logikáját ennek az egésznek. Úgy viselkedik, mint aki meg sem érezte egyik támadásomat sem. Ennyire nem lehetek gyenge. Ajkaim közül nyögés tör ki, ahogy testével neki passzíroz a kocsinak, így tüdőmből hirtelen szökik ki a levegő ami benne volt. A levegővétellel nincs probléma, igaz nem tudok olyan mélyen lélegezni, de nem fogok megfulladni, bár ez a legkisebb gondom, úgy mozgat engem, mintha csak egy rongybaba lennék, mintha nem is lenne neki probléma, hogy akár eldobjon engem tíz méternyire. A tehetetlenség eluralkodik rajtam, szavaim már régen elakadtak. Mellkasom az autónak nyomódik, kezeimet ökölbe szorítom, nem akarok érezni semmit, azt meg még inkább nem, hogy ilyen közel van hozzám. -Ha nem akarsz bántani, akkor mit akarsz? A kérdés végén már elhal a hangom. Így is azon küszködöm éppen, hogy könnyeimet megállásra bírjam, bár arcomat már tömérdek csepp csíkozta végig. Nemlegesen ingatom fejemet, majd arcomat a kocsi hűvös borításának nyomom. Nagy nyeletekben szedem a levegőt, szemeimet lehunyva késztetem magamat, hogy némiképp nyugalmat erőltessek magamra. Mikor már biztos vagyok a hangomban, megacélozom magamat. Testem megfeszül, majd szólásra nyitom a számat, vállam felett hátra tekintek fogvatartómra. Nyugodt, halk, de még is határozott hangzása van szavaimnak. -Nem teszek semmit, nem futok el, nem emelek rád többször kezet, de...- úgy érzem, hogy jobb lesz, ha egy bizonyos szót használok, bár nem éppen füllik hozzá a fogam, de megteszem.-Kérlek... kérlek szépen engedj el. Nem szoktam könyörögni, ha valami nem jön össze, akkor többnyire beletörődik a dolgokba, de most úgy érzem, hogy nincs más választásom, bár még soha nem voltam ilyen helyzetben, és senkinek nem kívánom, még az ellenségemnek sem. Nem tudom, hogy mit kell ilyenkor tenni, de úgy érzem, hogy hallgatnom kell a "belső hangra", hátha most jobban járok, mint ha az ösztöneimre hallgatnék.
Mi a savanyú káposzta? A csaj - mire észbe kapok - már könyörög itt nekem, hogy eresszem el. Csak lesek, bár nem szokásom a meglepettségemet ki is mutatni, szóval szerintem különösebben most sem felfedezhető. Fogaim még megvillannak egyszer az éjszakában, majd lassan visszahúzódnak a helyükre. Akkor kezdem újra elemezgetni a körülöttem lévő világot, többek között a kiscsajt, és a szavait is. - Hova az égbe akarsz te ennyire menni? - kérdem már szinte unottan tőle, és szemöldököm megráng egy kicsit. Komolyan nem vágom, ennyire még senkinek nem voltam félelmetes, akkor most mi az isten f@sza van? Időközben kinőtt volna két szarvam, vagy akármi? Debilnek nézek én ki? Nem valószínű. Mit kell akkor úgy befosni tőlem? - Szinte már szégyen, hogy ennyire félsz tőlem, kiscsaj. Elvégre köztudottan jó pasi vagyok - vallom meg, és kissé kelletlenül teszem hozzá a többit. - És nem egy ronda szörny, hogy így kelljen félni meg remegni tőlem. Adott esetben akár még nyalogatnád is vele az egómat, de nem, nem kifejezetten tetszik a jeti-szerep. Bár egy fél lépést sem teszek hátrafelé, de összefűzöm két karomat a testem előtt. - Most komolyan, követelem, hogy mondd meg, mi a fene van rajtam olyan ijesztő. Oké, agyaraim vannak és vért iszom, de ez egy vámpír szempontjából tök normális. Amellett, vegyük csak szemügyre, te még nagyon is élsz, szóval nem mondhatod, hogy akkora vakon mindent pusztító gyilkos vagyok. Itt elfordítom kissé a fejem, és köhhintek egyet. De, azt hiszem, egyébként pontosan ez vagyok, de lehet, hogy jobb, ha most nem kezdem el taglalni neki, mit csinálok, ha például eleresztenek engem úgymond bulizni. Vagy inkább be. Bárhová. - Na mondjad! - veszek magamhoz némi levegőt totál feleslegesen, és felhúzott szemöldökkel, olyan "na erre kíváncsi vagyok" fejjel várom a riadtan pillogó csajszikám válaszát. Persze arról szó sincs, hogy elengedjem, főleg meg úgy nem, hogy még elhajtson itt nekem a kis kocsijával. Khm, aminek azt hiszem, még mindig nálam a kulcsa. Akkor ezt bukta! Felröhögnék, de illedelmesen megvárom a válaszát. Az életben egyszer.
Abszurd helyzet, talán más már nem is fogalmazódik meg az elmémben. A gyilkosok , mindig ezt csinálják, jönnek a blablájukkal, hogy nem bántanak, vagy hogy még nem bántottak akkor miért fél? Hát elmondom azért, mert az áldozat ilyenkor már tisztában van vele, hogy valami olyan fog történni, ami neki nagyon nem fog tetszeni, ami fájdalmat okoz, ami akár halálhoz is vezethet, ennyire egyszerű, csak éppen van az a kis érdekes ösztön az emberben, hogy még könyörög. Esélytelen a helyzet, de azért megpróbál még egyszer, és még egyszer és még jó párszor hatni a fogva tartójának az agyára, mert ő maga sem akarja elhinni, hogy itt a vég. Őszintén tényleg nem értem, hogy miért reagáltam így. Mi veszteni valóm van? Körülbelül semmi, és én sem vagyok egy nagy veszteség a világnak, szóval akár félnem sem kellene. Testemben akár egy áramütés úgy tűnik el a félelem, amilyen hirtelen jött. Be kell valljam ez eléggé érdekes volt számomra, talán ezt szokták úgy hívni beletörődés? Igen talán ez rá a helyes megfogalmazás. Már igazán az sem zavar, ahogy neki présel az autónak, és ha jobban szemügyre veszem, talán még azt is mondhatnám, hogy igaza van. - Értelmetlen kérdéseket teszel fel. Minek kérdezel ha tudod rá a választ. Az lehet, hogy jól nézel ki, de a legelvetemültebb gyilkosok általában mindig hordoznak magukban valami bájt, kellemet, amivel magukhoz vonzzák az áldozatukat. Arcomat az autó tetejére hajtom. Mély lélegzetet veszek és lassan fújom ki ezzel is késztetve szívemet arra, hogy ne dobogjon olyan gyorsan teljesen feleslegesen. -Úgy tűnik, hogy kölcsönösen nem válaszolunk egymás kérdéseire. Talán ez egy újfajta kapcsolat kezdete? Kínomba már nevetés szakad ki testemből, ami szépen elhalkul, és újabb könnycseppek követik egymást le arcomról a kocsi fényezésére. -Inkább nem is érdekelnek a válaszaid, ki tudja, hogy milyen beteges képzelgéseid vannak. Az érdekes az, hogy már fent sem akadtam azon, hogy vámpír. Sőt ez az egész helyzet érdekes, egyik pillanatról a másikra ilyen nyugalom? Meg van a megoldás, és nagyon nem is kellett rajta töprengnem ebben a nagyon "kényelmes" pozícióban. A válasz nem más mint sokk, biztosan így van, másként nem lennék ilyen agyzsibbasztó állapotban. Mindegy jobb is így. -Miért nem teszed meg azt amit akarsz, vagy mondod el, hogy mit is akarsz, aztán hagysz végre magamra? Oké, most már lehet ,hogy egy csöppet vissza kellene magamat fogni, azért az még sem túl jó, hogy ilyen szinten hirtelen fel lett vágva a nyelvem és folyamatosan olyanokat mondok, amiket nagyon nagy valószínűséggel, még nagyon meg fogok bánni. Minden esetre, már... hogy is szokták mondani, így jártam?
Hova fosik ennyire? Nem is értem, de tényleg. Már a zihálása is rendkívül izgató lehetne, ha egy átlag férfi volnék átlagos vágyakkal, de ennél azért többre kalibráltattam magam a drágalátos vámpírrá tevőmmel. A mesterem is jól okított, bár róla nem sikerült lerángatnom a tangát, bármily csinosnak nevezhető az illető hölgyemény. Szóval lényeg a lényeg, nem tudok mit mondani - főleg nem ilyen kétértelműen és ilyen gyanút ébresztő hangszín használatával -, amivel meghathatnám a kis Artemisiát. Nem akar az istennek se, és a mákos paradicsomszósz kedvéért se hallgatni rám, mintha élete legnagyobb vágya lenne, hogy sikítson kettőt a fülembe, ahogy kebleihez nyomom a mellkasom, és finom vonalú popója a kocsi oldalához nyomódik. Erről lecsúsztunk már, bezony! Értelmetlennek nevezi a kérdéseimet. Az én kérdéseimet! Nem mondom, van vér a pucájában, na majd mindjárt teszünk ennek az ellenkezője érdekében. Szeretek ambróziát szlapálni a nyaki erezeten át, hát miért is nem teszem? Legalább ő abban nem kételkedik, hogy jól nézek ki. Volt már olyan, aki képes volt megkérdőjelezni még ezt a dolgot is. Hát a fejét szedtem volna le egy ilyen csajnak, ha nem tart legalábbis kib@szottul jó pasinak engem, még akkor is, ha mellette állítja, hogy halálosan veszélyes vagyok. Könyörgöm, ha így van, hát mit akar még? Ennél jobb párosítás a tökéletes orgazmusra nem is létezik. - Nekem azért van jogom elbeszélni melletted, kicsikém, mert erősebb, nagyobb, idősebb és jóképűbb vagyok. Ja, meg vámpír. Hogy te honnan veszed magadnak a bátorságot a pimaszkodásra, arról dunsztom sincs. Egyelőre. De pár friss korty a véredből nyilvánvalóan megvilágosít. Nevet. Nem vágom, mi van. Csak vállat vonok újabb szavaira, szeretnék köpni kettőt unalmamban, de per pillanat épp nincsen hová. Hát hagyjuk akkor a dolgot ennyiben. Kérdése azonban engem késztet nevetésre válaszul, lassan kölcsönös bunkóság már, amivel egymás agyát húzzuk itt a semmi közepén. Felhorkanok, de nem fullad röhögésbe a dolog. - Pontosan azért, mert akármit is akarjak, minden pontosan úgy lesz. Ehhez nincs szükség a tanácsaidra. Hidd el, nagyon jól értek hozzá, hogy irányítsam a dolgokat. Ha az a vágyad, hogy magadra hagyjalak, akár az egész estét itt tölthetjük együtt, ráérek pirkadatig, akkor meg majd leütlek vagy megöllek, és még időben meglépek a csini kis kocsin. Okézsoké? - vigyorgok teli pofával. Aztán oldalra biccentem a fejem, megszánom kicsit. Táj parasztnak lenni nagyon jó buli, de kell néha egy kis kikapcs, különben hogyan hagyjam a totálisan ismeretlen, de talán életben maradó áldozatomat lehetetlen és óriási kétségek között? A dolog felettébb különösen fest ezúttal. Nem kívánom sem a vérét, sem a testét, de olyan jó eljátszadozni vele abszolúte tét nélkül egy egész éjjelen át!
Feladtam volna, vagy csak a testem inkább segít a tudatomnak azzal, hogy nyugodtabbra bírja funkcióimat, hogy logikus gondolatok is megjelenjenek, ne csak hebehurgya szenvedéshez hasonlatos félmondatok. A könyörgéssel nem mentem semmire, mi több olyannyira szánalmas volt, hogy bár ne tettem volna. Elmenekülni nem tudok, mivel gyorsabb és erősebb is nálam, tehát ez is kilőve tekintve, hogy már bepróbáltam, de nem sokra mentem vele. Lassan már kezdek hozzá szokni a helyzet abszurditásához, már nem rezzenek össze minden szavára, a hangja is kezd egy kicsit barátságos lenni, vagy legalább is hozzá szoktam már, így nem okoz akkora problémát, hogy hallgassam. Ha vámpírok léteznek, akkor képességei is vannak? Valami elmebolygató, vagy olvasni is tud a gondolataimban, esetleg képes köddé válni? Bár a gondolatolvasást talán nem képes megtenni, mert már biztos, hogy kitépte volna a nyelvemet, ha tudná, hogy miket gondoltam róla. Nem tudom, hogy miért, de annak az említése, hogy a véremet veszi, némileg felizgat. Talán már teljesen kezdek megháborodni, vagy csak van egy olyan oldalam, amiről még semmit nem tudtam? Ellenállok a kísértésnek, hogy egy apró halk nyögés hagyja el ajkaimat, mivel tudatomban kialakult egy kis fantáziakép, hogyan is tépne bele nyakam bőrébe, hogyan szorítana neki a kocsinak és szívná magába az én véremet. Megrázom a fejem, hogy kisöpörjem ezt a gondolatot, nem jó ez így, teljesen megbolondultam, ez talán jelentheti azt, hogy van valami képessége, amitől fellobban a vágyam? Vagy tényleg csak én vagyok komplett bolond. Felnézek rá, megnyalom ajkaimat. -Ha a halálom és a pár kortynyi vérem között kell választanom, akkor nekem a kortyos rész jobban tetszik. - Persze tudom én, hogy senki nem kérdezett, de már nem teljesen mindegy, hogy beszólok neki vagy sem? Ha úgy vesszük, akkor a sorsom az ő kezében van. Bár ez talán egy kicsit túlzás, de igazából Istennek ez a húzása nem éppen fair, hogy ilyen lényeket teremtett a világra, vagy ez nem is az ő műve, hanem valami mutáns génállomány alkotta hiba? Olyan ez, mint amikor a számítógépen megjelenik a vírus? Akárhogy is van, akkor sem kellene így lennie, mert az még rendben van, hogy az állatok egymást támadják, hogy megvan a hierarchia, de az emberek között is szükséges egy ilyen? Nem elég, hogy vannak fegyverek és egyéb gyilkolási eszközök, amivel irthatjuk saját és társaink életét, még szándékosan be van dobva egy vámpírlét is? Ha viszont ezek léteznek, akkor a szellemek, a tündérek és minden más lény is valós, semmi sem a képzelet szüleménye, az ágy alatti mumus is létezik? Kész vicc. A gondolatok elhagyják agyamat, ahogy a vámpír arcát nézem. Talán ő maga is észre vette, hogy feltűnően nézem a száját. Kíváncsi vagyok a fogaira... És ismét jött egy kép, ahogy éles fogak marnak a testembe... Lehunyom szemeimet, mély levegőt veszek, majd amint kámforrá váltak a képzeletem szüleményei ismét ránéztem, de most a szemébe...
Talán végre kezd egy kicsit megnyugodni. Nem mintha meghatna engem kicsit is, hogy szalad alatta a ház, de ha a cipőmre pisil, mint valami bécsi szuka, azt nem köszöni meg, amit érte esélyesen kapni fog. Vannak dolgok, amik kiakasztanak, és az egész női nem létezése ilyen. Mind idegesítő, és a legtöbbje ronda hárpia! Persze Artemisia mondható csinosnak, de rettentően lankaszt a hozzáállása. Nem mintha eszembe jutna most lehúzni a gatyámat. Még valamit leharap. A következő szavaival beleegyezik, hogy a vérét vegyem. Komolyan, ez a találka egyre kevésbé izgalmas nekem! Valaki, aki titkon mazo, nem sok újat tud mutatni nekem. A nők mind olyanok, ha kellő gyönyört ígér nekik a fájdalom, simán bevállalják. Valamiért csak hajlandók szülni is, és reálisan nem látok rá más indokot, mint a fájdalommal vegyes extázis szeretetét. - Nézd, nekem mindkettő tetszik, és sorban is mehetünk. A kérdés, hogy akarod-e megélni a vérvételt, kis drágám - kacsintok rá még mindig csak szórakozásból. Annyira azért nem vagyok éhes, bár a parfümjével keveredő feromon-aroma elég kellemes. Néz, és én kezdem azt hinni, hogy megőrült. Na nehogy már a végén még vámpír-rajongó legyen! Talán kellene már mutatni is neki valamit, csak a játék kedvéért, csak azért, hogy szenvedhessen kicsit. Hogy ne csak a semmiért nyávogjon, elvégre eddig nem igazán bántottam őt, pedig lehetett volna. A mód megvan, az eszközök jelen! Félelemkeltés képességemre koncentrálok, és valami enyge impulzust próbálok átadni a nőnek a rezgéseimmel, szerencsére ez túl sokat nem jelent, de ha sikerül megbénítanom, ha sikerül rávennem, hogy igazán rettegjem, akkor már volt az egésznek egy fél tojásos pörköltnyi értelme. Tekintetem az övébe vésem, de ha magától nem megy, akkor megragadom állát, és megemelem kissé, hogy biztos egymásra nézhessünk. Ijesztően nem nagyon tudok nézni, de ahogy agyaraim előbukkannak rejtekükből, és megvillantom őket az arca előtt, talán az már épp eléggé hatni fog. - Ugye látod, mennyire komolyan gondolom a dolgot, kicsi Artemisia? Semmiféle erőfeszítésembe nem kerül, hogy megöljelek! - sziszegem az arcába a fogaim között. Eleresztem az állát. Még mindig azon töprengek, mit tegyek, ha netán lepisili a drága cipőmet.
Hogyan is? Sehogyan, nem akartam önkényesen oda tartani a nyakamat egy vámpírnak. Még most is hihetetlen, hogy tényleg léteznek ilyen lények. Azt hittem, hogy ez bejön majd, és lesz egy kis egérutam, de tévedtem. Úgy tűnik, hogy ennek a férfinak olyan sok egoja van, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy mit miért teszek. Neki mindegy, valószínűnek tartom, hogy akár itt helyben össze is eshetnék, az sem érdekelné. Persze miért is érdekelné? Nem lehet mindenki olyan érzelgős mint én. Viszont kezdem már egy kicsit unni, hogy mindig én kerülök ilyen kalamajkába. Elegem van. -Vedd el azt amit akarsz aztán hagyj végre békén, vagy ölj meg, nem érdekel, de ne húzd az agyam tovább. A félelem úgy tör rám, mintha csak egy kedves barát lenne. Térdeim kocsonyához hasonlatosak. Riadtan szívom magamba a levegőt, a félelem sötét fátyolként száll le a tudatomra. Éreztem már ilyet, és a gondolatot elő is hozza a tudatom, csak hogy még inkább az arcomba röhögjön. Akkor ijedtem meg utoljára ennyire, amikor kiderült, hogy a szüleim meghaltak. Eszembe ötlik az emlék, és úgy érzem, mintha most tudnám meg, mintha újra kellene élnem. Emlékszem, hogy a húgom mellettem volt, emlékszem mindenre, arra ahogy az emberek néztek ránk, arra amilyen illatot árasztott a régi otthonom, amikor még anyuék illata is ott volt. Szemeim elhomályosulnak, és a férfi szavai rángatnak vissza a jelenbe. Nézem őt, és furcsa, hogy nem iránta éreztem a félelmet, hanem a múlt emlékei miatt. Nyugodtan tekintek rá. -Ne hívj így. - Szemeim össze szűkülnek, és egy kis düh vegyül a hangomba. Nem szeretem, ha becézgetnek, és nem érdekel, hogy éppen a halálomról beszél, nem érdekel. Talán a tudat, hogy már anyuékat elvesztettem, igen talán ezért nem érdekel, hogy esetleg én is meghalhatok. Egyszerűen nem hoz lázba. A félelem még mindig bennem van, mintha nem akarna engedni, most nagy rá az esély, hogy még egy kiskutyától is megijednék, ha hirtelen itt csaholna a lábamnál, de valamiért e miatt a férfi miatt nem aggódok.
Mit is ígértem, mit is ígértem? Hogy megölöm? Hogy iszok a véréből? Netán erőszakot is teszek rajta? Nem, ez nem az az este lesz. De ha a kicsi Artemisia tudná, a drága művésznőcske, hogy szabadlábon fog távozni a saját csini kis kocsijával, az egészben nem lenne nekem semmi szórakozás. És legyen! Követelem tőle, hogy ijedjen meg, mielőtt komolyabban meg kell érte erőltetnem magam. Agyaraim eltűnnek ott, ahonnan előbukkantak, és enyhén oldalra biccentett fejjel várom a folytatást, vajon lesz-e a festőből ma este remek színész. - A-aaaa - ingatom a fejem. Még cicceghetnék, vagy csattogtathatnám a nyelvemet is, hogy élethűbb legyen a tagadó, elutasító hatás. Látom rajta, ahogy a képesség a csontjaiba eszi magát. Valahol máshol jár, a tekintetén látom az átsuhanó árnyakat. Vajon mit élhet át? Mit lát? Vajon egy következő festmény lesz belőle? Kismillió kérdés - és a válasz egyikre sem érdekel. Egy fikarcnyit sem. Ha vérpörköltet főznének belőle, akkor sem. Még reggelire se menne el. Visszatér a világba, és én csak nézem tovább, látom, hogy úgy megy át rajta az egész, mint az éjjeli gyors, nem áll meg sehol, és amikor néhányan felébrednek a hangjára, nem is tudják, mi volt az, ami tudatukat álmukban zaklatni kezdte. Talán egy autóduda? Netán egy motoros, aki épp nekizúzott kétszázzal a fának? Egy tartálykocsi robbantott fel egy hidat? Katasztrófák százairól nem tudunk. És halálesetek milliárdjait is sikerül valahogy elsikkasztani. Nagy, drámai gondolatok ezek az emberiség sorsáról, és én csak elvigyorodom, ahogy nézem, milyen bosszantónak találja mindezt, velem együtt ezt az egész világot a kicsi Artemisia. - Ó, persze. És ha még nem tudom, mit akarok, csak azt, hogy viccesnek találom a bosszantásodat? Adj esélyt, hogy valami hasznot is lássak belőled - mordulok rá. Nem tudom eldönteni, nála hol kezdődik a félelmetes, de nem is ezen fog múlni, hiszen én mindig önmagamat adom. Nem kell másképp viselkednem, genetikailag is kellően borzasztó vagyok. És jóképű. És ötcsillagos. Legyen tíz...? - Tudod, mit? Mondd el nekem, mitől félsz - szólalok meg totál közömbösen. - Azt, hogy mi volt ez az előbb. Amit a képességem hatására éltél át. Nálunk nincsenek ilyenek. Félelmek. Sok minden nincs, sok dolgot valami sötét űr helyettesít. Nagyon meg kéne erőltetnem magam, hogy elő tudjam magamból hozni a hülye kis emberi dolgaitokat, és most nincs kedvem gondolkozni ezen az egészen. Mesélj valami szépet, és amíg énekelsz nekem, legalább tutira nem vágom el a csini kis torkodat - javaslom, és ha megbékél vele, talán előbbre hozza a szabadulást. Nem azért, de a csendben álldogálást rohadtul kezdem unni.
Nem is tudom, hogy képzeltem azt, hogy megmondom neki, hogy mit tegyen. Vicces, talán teljesen elment azt eszem, és még sem olyan meglepő, hogy többnek képzelem magam, mint ami egyébként vagyok. Nagyon úgy tűnik, hogy e mellett a férfi, illetve vámpír mellett, én egy jelentéktelen kis halandó vagyok, vagy inkább senki. Jó tudni, hogy a félelem sem magától jött, hanem ő képezte bennem az érzéseket, de úgy tűnik, hogy más irányt vett, és nem éppen arra mentek a gondolataim, mint amire ő számított. Az hogy hasznosabb legyek számára... már nem tudok ezzel az információval vagy mivel mit kezdeni. Más ötletem nem lévén bólintok, bár megrettenek mikor a torkom elvágásáról beszél. nem veszem figyelembe azt, hogy pozitív szavakkal illeti az én egyik legfájóbb emlékemet. -Nem tőled féltem, amint erre te is rájöttél. Egy emlék jutott eszembe... - Gondolataimba megint belevájják karmait a félem kegyetlen szörnyetegei. Már is érzem, ahogy megérkezik a rettegés, ahogy elborítja agyamat. -Emlékszem, hogy nyolc évesen hálóingben voltam már este nyolc órakor, a húgom, alig két éves, és totyogós. - Elmosolyodok egy pillanatra.- Annyira aranyos volt. Azt ajtóhoz futottunk, hogy anyáékat üdvözöljük, de - egyből el is komorodok- a rendőrök jöttek, Hanna megpróbált minket vissza küldeni a szobánkba, de én a lépcsőn ülve hallgattam végig, ahogy a rendőr elmeséli, hogy totálkáros lett az autójuk, és hogy arra sincs szükség, hogy azonosítsák őket, mert a testük annyira szétroncsolódott, hogy majd csak a DNS alapján tudják megmondani. - És megint nem sírok, megint nem jönnek a könnyek, még mindig nem tudom megsiratni a saját szüleim halálát, egyszerűen képtelen vagyok. -Láttam magam előtt mindent, ahogy mesélte a rendőr, bennem úgy alakult ki egy kép, hogy vér van mindenhol, hogy olyanok lettek, mint egy rakás darált hús. - Megrázom magam. Ismét a vámpírra nézek. -Attól a pillanattól kezdve nem létesítek senkivel szorosabb kapcsolatot, nem akarom megint azt az érzést. Elmondtam, és gondolom untatott a szövegelésem. - Miért is érdekelné, talán beteges vágyat érez arra, hogy kiszedje az emberekből a félelmük tárgyát, lehet, hogy ő erre gerjed. Ha így van, inkább nem akarom tudni.
Most már nem bírom ki egy ideges vigyor nélkül. Sosem arról voltam híres, hogy egy rendkívül hűvös és egyben nyugodt jellem lennék, és szerintem az öröklét során ez nem is sokat fog változni már. Elvégre lehet, hogy tanul a vámpír türelmet a több száz átlétezett év alatt, de az alapvető személyiség nem hiszem, hogy megváltozik. És az én jellemem természetesen tökéletes. Mikor végre kinyitja a száját, egészen megértő fejet tudok vágni. Na nem azért, mert annyira sajnálnám a halált. Nem lehet ellene tenni, túl kell lenni rajta egyszer, kivéve persze abban az esetben, ha vámpír leszel. Én így vagyok most itt, és hálás vagyok annak, aki átalakított, még ha magamra is hagyott utána. Ez nem akkora gáz. Szóval ja, nekem is vannak jó kis paradicsomszószos emlékeim. Vagy inkább halszószos, mert a legtöbbje bűzlik, elvégre minden sz@r manapság ebben a világban, és ez épp így a jó. Másképp nem működne, mind belefulladnánk, hogy rohadt unalmas a lét. - Aha, szóval a családodat nem vámpírok nyírták ki, hanem egy idióta balf@sz - vonom le a tanulságot. Hiába, nem lehetünk mindenért mi a hibásak, valamiért a kormányt és az időjárást is okolni kell. - Sz@r lehet, de legalább megtanultad, hogy túl lehet élni mindent, ami fáj. Külön öröm, hogy erre nem nekem kell rádöbbentselek - engedek meg magamnak még egy drámaian piszkos vigyort. Hirtelen elkapom két vállát, nem rázom meg, de tartom, hogy muszáj legyen a szemembe néznie. - A halál nem akkora sz@r, mint gondolod - köpöm foghegyről. Feltűnik, hogy agyaraim ismét elővillannak közben. Talán csak nem ideges volnék? Hátrébb lépek kettőt, eleresztem a csajt. Pillantásom veszélyesen villog rá. - De neked most jobb, ha elfutsz, Artemisia - vicsorgok. Nem gondolok bele, hogy a halál mint olyan, miért kellene, hogy idegsítsen engem, valamiért azonban most mégis úgy viselkedem, mint egy őrült. Halott őrült. Sötéten nézem a nőt két lépés távolságról, és talán nem fogok neki lehetőséget hagyni arra, hogy beüljön a kocsiba és meglépjen, de talán igen.
Olyan ez, mint egy rossz film. Miért van az, hogy mindig azokat az embereket érik a támadások, illetve a balesetek, akik jók? Azt mondják az okosok, hogy ez a világ rendje, a Jin Jang meg az ehhez hasonló okosságok. Szerintem nem helyes, több ezren halnak meg, de például ki is számít igazán rossznak, és ki számít jónak? Vegyük például a mi kettőnk helyzetét. Én jó vagyok? Jónak számítok? Huszonhét éves vagyok, nincs férjem, gyerekem. Nem tudtam megsiratni a szüleimet, és nincs különösebb célom, nem segítettem senkin. Jónak számítok? És ez a férfi? Csak azért számítana rossznak, mert vámpír, vagy mert bántani akar, vagy mert fenyegetőzik? Rossznak számít csak azért, mert kihasználja azt amit csak tud? Ha azt vesszük neki szüksége van rám, hogy életben maradjon, a vérem élteti, vagy képes lenne más vámpírból is étkezni? De ha ő rossz, akkor miért léteznek vámpírok? A jó és a rossz fogalma szerintem relatív, nincs joga senkinek, hogy meghatározza, hogy ki melyik oldalon áll. Bizonyára ennek a férfinak is van a létében olyan nő, vagy férfi, nem számít, hogy milyen nemű, aki ezernyi jóságot képes belelátni, aki ismeri, és aki szerint ez a férfi jó. Gondolataim elkalandoznak, nem is értem, hogy miért is erre a síkra. -Hülyeség, egy tíz éves gyereknek még bőven a szülei mellett van a helye. - Fűzöm hozzá a témához, de csak halkan. Megragadja a két vállamat, én meg rá emelem a tekintetem. -Nem gondolok semmit a halálról, nem vagyunk jóban. - Szűröm a fogaim között. Meglep, tényleg hagyná, hogy elmenjek? Ahogy eltávolodik tőlem, én is lépek párat oldalra, hogy lehetőleg minél messzebb kerüljek tőle. -Miért hagyod, hogy elmenjek? - Muszáj megkérdeznem, még ha választ nem is kapok rá.
Még mindig váltogatom az arckifejezéseimet a vigyor és a komorság között. Nem tudom eldönteni, melyik legyen. Fura kissé a helyzet, a csaj, a művésznő nem fél eléggé. Halkan beszél, de érintésemre hajlandó megemelni a hangját, sőt a szemembe nézni is. Most már egyáltalán nem vigyorgok. Van benne valami, ami miatt úgy gondolom, ez most, egyelőre elég neki leckének. - Nemes egyszerűséggel mert úgy tartja kedvem - válaszolom meg a kérdését, nem törődve a többivel. Igen, valószínűleg hagynám, de ebben még senki nem lehetett biztos, soha. Én sem, többek között. - De akarom a képedet. Nem tudom, ez vajon nagy ár-e neki az élete megmaradásáért. Nem hiszem. - Még összefuthatunk, azt remélem, tudod. Mindenhol ott vagyok, ahol a magadfajta kis halandócskák nem vigyáznak magukra kellőképpen - kacsintok, és szánt szándékkal veszélyesebbnek mutatom ezt az egész helyzetet, mint amilyen. Aztán ellépek tőle még kettőt, és várom, mit tesz, mert nem igazán van mit lépnem, amíg nem hozza meg a döntését, és nem látom vagy hallom, mit akar.
A jó és a rossz fogalma most úgy néz ki, hogy megdőlni látszik. Még ezen a komor estén is látszik, hogy vannak jó dolgok, amik akkor jönnek, mikor a legkevésbé számítanánk rá. Meglephetne a válasza, de mivel benne van az a rejtett kis fenyegetés, sokkal megszokottabb. Bár nem töltöttem vele sok időt, számomra ez is annak tűnik. Mintha ez a pár óra több napnyi kínzás, s szócsata lett volna, mint ami. -A képemet kéred az életemért cserlébe? - Kérdezem, bár nem várok rá választ. Az a kép amit nem rég készítettem, emlékeztethetne erre az estére, hogy sokkal jobban kellene vigyáznom magamra. -A képeim mindennél többet jelentenek számomra, de azt hiszem, ez egy csekély összeg azért, hogy életben maradjak. - Mondom látszólag higgadtan, bár a lelkem most darabokra hullik, összetörik a szívem, hogy meg kell tőle válnom. Visszasétálok az állványhoz és az említett képhez, összepakolom a holmimat. Még egy fájó pillantást vetek a festményre, csak hogy örökre az emlékembe őrizhessem, biztosan nem tudok még egy ilyet készíteni. Felemelem, s bárhol is legyen a vámpír felé nyújtom. -Vidd, de... - megfeszülnek ujjaim a vászon szélén, s felnézek a férfi szemébe. - Kérlek, vigyázz rá. - Ostoba lennék, hogy még kérésem is van? Meglehet, de bőven elég, ha csak bólint, lehet, hogy később tűzre veti, vagy amint nem látom ketté tépi, de szeretném azt a tudatot, hogy nem kell megbánnom, hogy elcseréltem az életem erre a képre. Ha nem történik más, és nem mond semmit, vagy nem tesz semmit ellenem, akkor, visszabattyogok a kocsihoz. Érzem a hiányát a művemnek, fáj, hogy már nincs nála. Minden egyes alkalomkor ezt érzem, amikor valaki megveszi a festményeimet, de ez most rosszabb volt, mert nem készülhettem fel rá. Nevetséges vagyok, hogy ilyen dolog miatt kiakadok. Az autónál lehajolok a bal első keréknél, s felnyúlok a sárvédőhöz. Van egy pót kulcs készletem, és most hasznát is veszem. Beszállok a kocsiba, és gyújtást adok a motorra, majd a hátam mögött hagyom ezt a helyet. Végre.
Még mindig csak fürkészem a fejét, de lassan nem is veszi észre a kis Artemisia, hogy én is itt vagyok. Kész unalom olyan áldozatot találni magadnak, aki hallott, látott, érzett már rosszabbat annál, amit én tudok nyújtani neki, de bevágva a frankót, mára már eléggé el is ment a kedvem attól, hogy neki tegyem itt a szépet, csak hogy foshasson. Na, nem. Ugyanannyira nem csípek játékszer lenni, mint az átlagemberek, eltekintve attól, hogy hétszerte szebb, mondhatni tökéletes pasi vagyok. És igen, van, aki be is lássa ezt. Szóval csak hallgatom a szövegelést, majd elfordítom fejem, két kezem zsebre dugom. - Inkább a képet, igen. Mert nem tudunk semmi izgalmat adni a másiknak. Adrenalin nélkül meg mi a paradicsomos máktortának harapdálnálak mégis? - ráncolom homlokom nagy erőkkel, majd könnyedén elvigyorodom. - Akkor te frankón egy őrült művész vagy. Átveszem a képet. Én vagyok rajta, mégis hogyne lenne nálam a legtökéletesebb helyen egy ilyen tökéletes tárgyú műalkotás? Beteg gondolat, de kacsintok egyet. Ez akar valami olyasmit jelenteni, hogy oké, a kép nem lesz széttépve. Hacsak egy jó szexuális aktus közben le nem verem a falról. Ellépek a kocsi útjából, lesem a csajt, hát ja, eleresztettem, még jó, hogy képes felfogni ésszel: jobb neki, ha elmegy. Én meg felnézek az égre. Banyek! Indulhatok haza.
