FROM THE FIRST
TO THE LAST

Attól mondjuk nem voltam olyan boldog, hogy Nicarien végül visszakozott a találkozó szervezésétől, de végül az is bőségesen elégnek tűnik, hogy elárulta, hol találom a vámpírt, akiről beszélt nekem.
Tulajdonképpen a terület körülbelüli behatárolását követően nem kellett mást tennem, mint követnem vámpírvérem ösztöneit. A szimatomat, a vonzást, az alvadó vér és a hullák szagát. Először a hullákat találtam meg.
Aztán őt.
Ez a vámpír beteg.
Nem csoda, hogy Nicarien szeme megakadt rajta. Ha ilyen vérszomjas, és ilyen hiú... nem, nem említette, hogy vérmágus volna. Mondjuk lehet, hogy csak kedvességből feledkezett meg erről az apróságról, mert kíváncsi rá, kivel is bírok el és hogyan. Ne félj, királynőm, nem fogsz csalódni bennem. Nem fogják elküldeni neked letépett fejem mézben konzerválva, az egyszer biztos.
Árnyakon lépek, ami azt jelenti, hogy teljes némaságban haladok előre. A szívem sem dobog, maximum az erőmet érezheti, de még azt is igyekszem becsomagolni. Nem nyílt kártyákkal játszom, ó nem, még nem. Majd ha lesz miért terítenem, akkor, esetleg.
Az oszlopokon keresztül már látom őt, amint öltözködik. Tovább sétálok, egész a középső két oszlopot, melyek közt előre lépek. Be a szentélyébe. Pofátlanul, hívatlanul. Kissé túlöltözöttnek érzem magam éjszín ingemben, zakómban és antracitszürke nyakkendőben, márkás órával és olyan cipőben, mely többet ér az egész ruházatomnál. Selyemfiú vagyok hozzá képest, vagy épp ő tűnik hajléktalannak hozzám képest. Ez a fölény már az enyém. Lássuk a többit.
- Megzavartam a fürdőzésedet? - érdeklődöm a helyiek nyelvén, mellyel megszólított. Megállok, megvetem a lábam és végigmérem tetőtől talpig. - Felesleges ruhákkal elfedned magad - emelem meg aztán az állam kissé. - Kilométerekről érezni a vérszagot. Ez vezetett ide. Szabad prédává tetted magad?
Kóstolgatom. Illem szerint nem ezzel kellene kezdenem, de azt gyanítom, nem ő a legerősebb vámpír a környéken. Azt érezném.

ISOLATION
IS NOT GOOD FOR ME

- Pazar - felelem. Állom a tekintetét, úgy érzem magam, mint gigolo a piacon, bizonyára ez is a véleménye rólam. Nem is baj. Szeretek meglepetést okozni. Imádom azt az arckifejezést, ami az arcukra ül, mikor rádöbbennek, miután alábecsülnek, hogy ezt bizony súlyosan elbszták.
Enyhe félmosolyra rándul az ajkam, hidegre, belátóra, hiszen jogos: nincs az a vérlény, aki ne tudna róla, hogy itt van. Ezért sem értem, miért lepődik meg a jöttömön, sőt azt sem értem, miért van ez még életben? Ez a vér ínycsiklandó. Bűnözők, gyilkosok és molesztálók vére ez.
- Köszönöm, nem - utasítom vissza a kínált szivart. Ennyire nem vagyunk jóban. A szivarokat különben is alkalmakra tartogatom. Ellenben (hisz tudom, hogy udvariatlanság) saját cigarettatárcám előveszem, és kiveszek egy kézzel sodort szálat. Az invitálását amúgy behívásnak értelmezem és közelebb sétálok hozzá nyugodt, magabiztos léptekkel. Nem félek én tőle. Tüzet adok neki gravírozott vihargyújtómból.
- Nem tervezek rád támadni - tájékoztatom a láng fölött rátekintve sötét szemeim pillantását az övébe fúrva, lándzsaszerűen. Közben azonban regisztrálom: rituálét végzett. Nem is akármilyet. Harminckét hulla vére és egy kád és egy fürdő? Hm, nos, mindig tanul újat még a hozzám hasonló vén vérmágus is...
- A nevem Nicolaios D'Arvada. Többé-kevésbé egy fajhoz tartozunk és akad egy közös jóakarónk is. Croses említette, hogy itt talállak majd, szerinte akad közös témánk. Garyl Nazanek, ha nem tévedek.
Nos ez elég sovány magyarázat, de nem baj. A retorikai képességeim szerencsére mindig zsebben vannak, akkor is, ha a másik sebezhetetlen épp.
- Szabad érdeklődnöm, mit terveztél ma éjszakára, amiért ekkora vérengzést rendeztél? - kérdem a cigarettámba szívva, hunyorogva tekintve rá. Vajon mennyire vagyok gyanús, felbukkanok itt idegenként, érezhető katalán akcentussal beszélve az olaszt, és az erejéről faggatom éppen a tegnap éjszaka után...

I WONDER WHY
I WONDER HOW

Milyen flegma. Egyre és egyre jobban csodálkozom azon, hogy nem kenték még szét ezt a szúnyogot a falon.
Szóval neki Nicarien csak Nic. Undorító, hogy hagyja, hogy a csőcselék becézze. Undorító. Irigylem őt ettől a nyápictól.
- Megpróbálkoznál a párbeszéddel a személyeskedés nélkül? - kérdem majdhogynem unottan. Van pár dolog, amit nem tűrök, és a flegmaság az egyik, mert ez körülbelül tízéves koromban volt szokás, akkor se volt hatásos, és azóta eltelt 220 év.
- Felteszem, Croses nem mesélte el a teljes élettörténetét, de akkor pótolom a hiányosságaid, csak az udvariasság és a tisztánlátás kedvéért. A férje az öcsém volt és megölni nem volt nagy teljesítmény. Egy gyerek is végzett volna vele. Hogy minek bukkantam fel, az magánügy.
Szünetet tartok, beleszívok a cigibe és közben szemlélem. A kis nyomorult! Legszívesebben felhasítanám a gyomrát és a nyaka köré tekerném a beleit, de ezzel alighanem várnom kell, legalább amíg elmúlik a rítus hatása. Vajon hogy tudnám sarokba szorítani anélkül, hogy sérülést okoznék neki?
- Szóval hobbiból - összegzem az elhangzottakat. - Ennyi vért elpocsékolni céltalanul nagy hülyeség - becsmérlem az ötletét és a kedvtelését, hátha kiugrasztom a nyulat a bokorból. Nem hiszem ugyanis el, hogy nem készült semmire.
- Vannak ellenségeid? Tőlük félsz? - faggatom tovább finoman füstölögve. Ez csak vigyorogni képes? Bár nagyon hatásos pókerarc.
- Mondd csak, kinek a borja vagy? - teszem fel a kérdést. Annyira nyilvánvaló, hogy még ifjú, szinte hallom a szívdobogását visszhangzani, olyan rövid ideje lehet halott. - Kinek tartozol engedelmességgel?

LÁTOM A BAMBASÁG KORÁT
REJSZOLNI ÁT AZ ÉJSZAKÁT

Visszakérdez Nicarien nevére, én pedig felvonom enyhén sűrű, sötét, ám jól fésült szemöldököm. Ez a neve, nem tévedtem. Az, hogy ő Nicezi, én meg Crosesezek, mutatja szépen, hogy milyen viszonyban áll vele ő és milyenben én. Legalábbis, ő ezt feltételezi talán, a feltételezés pedig jogos is lenne, csakhogy a következtetés rossz. Rám és Nicarienre nem alkalmazhatóak az átlagos társadalom átlagos normái.
- Amíg én élek, nem végzett a spanyolokkal - hozom tudtára szinte jóindulatúan, hisz ezt nem tudhatja, ám most már tudja, és számolhat vele. Én jelen vagyok és leszek is Nicarien életében, akár tetszik ez neki, akár nem.
Néha nem tudom, pontosan tudom-e kifejezni magam. Kétszáz év távolság van köztünk és számomra egy idegen nyelv, melynek akadályai teljes egészében mindig is kikerülhetetlenek maradnak. Valójában azt akartam közölni, hogy amíg nincs konkrét célja a rítussal, felesleges a vérontás, ezért gondoltam azt, harcba készül, vagy legalábbis leszámolásra. Lehet, hogy igen, csak jól titkolja. Talán mégsem kéne olyan ostobának tartanom, mint amilyennek láttatni akarja magát.
- Örökké sebezhetetlenné váltál tehát? - puhatolózom.
A válaszai nem vallanak nagy taktikusra. Inkább olyan, mintha semmi mást nem akarna, csak élvezni ezt a nyomorult életét. Veszélykedvelő és eleme a káosz szükségszerűen. Anarchista, talán. Ilyen férfiakat nem bölcs besoroznom alapesetben. Másként kell hozzá közelítenem.
Míg ő ellép előlem és bölcsen közénk keríti a kádat (talán fedezéket akar?), elnyomom a cigarettám a markomban. Megég a bőröm, de rögvest meg is gyógyul. A csikket a vérbe dobom hanyagul kettőnk közt. Bevallom, ez a vér csiklandozza örökké éhes démonom érzékeit, de inkább nem lélegzem, hogy ne érezzem a szagát. Hacsak nem beszélek: olyankor elkerülhetetlen.
- Türelmetlen fiú vagy. Szívesen húznám még az időt, hogy próbára tegyem a türelmed.
Biznyára ez a pár mondat sem fog tetszeni neki, de régimódi ember vagyok. Mi még időt szántunk arra, hogy kiismerjük a velünk szemben állót, mielőtt bármit is ajánlanánk neki. Ő már sokadszor teszi fel a kérdését.
- Azt akarom, légy a szemem és a fülem a városban. Én új vagyok itt. Olyan férfi vagyok, aki tiszteletben tartja az ellenségeit, de nem fél tőlük. Ebben hasonlítunk. Ám ugyancsak tiszteletben tartom a barátaimat, és a barátaim mindig jól járnak, ha én is. Jól tudjuk mind a ketten, semmi sem olyan veszélyes egy vámpírra, mint a saját fajtája, és azt is tudjuk, hogy egy vámpírt soha nem az veszejti el, hogy a teste esetleg megsérül. Remélem, érted, mire célzok, de elmondhatom nyersebben is, ha kívánod - teszem hozzá előzékenyen. Eszem ágában sincs arra utalni, hogy esetleg buta mint a föld, és nem értené, miről is beszélek. Hogy szövetséget kínálok. Láthatja rajtam, nem vagyok egy elveszett bárányka. Hogy a modorom csupán álca, mellyel a hozzá hasonló gigolokat tartom távol magamtól. Most azonban éppen őrá volna szükségem? Bajban volnék, ha éppen csak őbenne bízhatnék, de soha nem lehet tudni...

- A türelmetlenség nem erény - felelem rögvest. Testem, arcom nem követi a mozgását, csupán tekintetem. gyere, gyere csak közelebb. Lehet, te sebezhetetlenné tetted magad holmi vérfürdővel, én azonban magamtól is az vagyok. Az árnyak, melyek mindig is a rendelkezésemre állnak, most is éledezni kezdenek: a kád alatt, a sírkövet mélyén. Lassan siklanak elő, megvédenek, ha kell. Gyorsabbak, mint egy vámpír, gyorsak, akár az akaratom. - Ifjú vámpír vagy még, de megtanulod majd, mennyit is ér az öröklétben a türelem - válok atyáskodóvá. Én is ilyen szeles voltam hamvas ifjúkoromban, mikor még a feslő hús izgatott leginkább női combok között, de az az idő már elmúlt. Elmúlt kétszáz éve és lám, még mindig itt vagyok, miét? Mert megtanultam, mi az a türelem. Mi az: kivárni a megfelelő pillanatot. Úgy hiszem, most van itt annak az ideje, hogy ezt be is bizonyítsam.
- Ó, érdekelni fog, mit akarok. Ezért kezeskedem - villantom rá a szemem, és úgy döntök, elég a beszédből, hisz szemmel láthatóan diplomatikus, civilizált utakon nem jutunk előrébb. Az ilyen kölyköket móresre kell tanítani, mielőtt tárgyalna velük az ember, bevallom, túlbecsültem őt. A baszk vagányoknak is meg kellett mutatnom előbb régebben, miért jobb, ha azt teszik, amit mondok, és csak azután látták be, hogy nem én tévedtem.
Hacsak nem észleli és nem védekezik, az árnyak, melyek amúgy is takarják, megragadják a bokáit, és kirántják őket teste alól, összerántva és a lábára kulcsolódva szorosan. Ha ennek következtében elveszti az egyensúlyát, az árnyak tovább ragadják, felemelve az esés tehetetlenségében lebegő testét fejjel lefelé, fellógatva éppen előttem.
Sebet gyakorlatilag nem ejtek rajta. Csak meg akarom mutatni: a sebezhetetlenség nem minden. Na meg a nagy száj és nagy mellény se minden.

A pimaszsága mit sem változik, de a vámpírok nem is a változékonyságukról híresek, nemde?  Mikor mi születtünk, az óra a csuklónkon megállt: megrekedtünk, megtorpantunk, és ott maradtunk, ahol új életünk kezdődött. Nekem magamnak legalábbis igen nagy energiabefektetésembe telne, hogy mindennel lépést tartsak, melyet a legmodernebb kor vívmányának tartanak. És igazából, abban a korban is érezném jól magam, melyben azzá lettem, ami vagyok. Warlock, és vámpír, vérmágus. Egyik sem előrevalóbb a másiknál, természetemben úgy elegyedik a két faj, mint cigarettafüst a levegőben.
- Akkor is ezt mondod majd, mikor délidőben ugyanígy fogsz lógni, csak épp odakint? - kérdezem meg. Addig bőven elég időm van valódi kötelekre cserélni az árnyakat, vagy bőven elég időm van úgy rögzíteni, hogy a saját vetett árnyéka tartsa fogva, belekapaszkodva a hátába, mint kis karmok. Különben, ez nem fenyegetés. A fenyegetés kétélű fegyver: használhatod megfélemlítésre, de a be nem váltott fenyegetés a ragadozók világában egyet jelent a gyengeséggel.
- Aludni vágysz? Untatlak? - szisszenem. Nem basz fel, az ilyen suhancok már réges rég nem képesek rá, de azért meglendítem az árnyakon, nehogy túl élénk legyen a vigyor a képén. A kripta márványfalának vágom a testét, jó nagyot lendítve rajta. Nem akarom én megölni. Túl szép hozzá, még ha nem is túl okos. És tetszik a szenvedélye, de itt és most tisztáznunk kell a szabályokat.