Az asztal lábához bilincseltem olajbarna karjait. Másféle szépség volt, mint Nicarien. Nem mentem a közvetlen közelébe, messziről néztem. A szemei helyén kötés. Jobb is. Jelenleg ő az egyetlen személy, akire nem veszélyes a vére által nyert képességem, a kővé dermesztő tekintet. Nem múlt még el a hatása, éppen ezért nem is látogattam meg Nicarient immár... negyedik éjszaka.
A hajó belső fülkéjében ringatózom a Lánnyal. Van neve is, meg is mondta, de a neve mostantól lényegtelen. Amíg nem találok neki másikat, addig az, és még nem találtam...
Kifújom a szivar füstjét, melyet soká ízlelgettem számban, majd megrántom a láncot, mely a nyakpántjához van rögzítve: olyan, akár a legközönségesebb kutya legegyszerűbb fojtólánca. Felém billen telt idomú teste. A spanyol nőket idézi elém, alighanem ez tetszett meg benne... sűrű, sötét haja kócos bár, mégis buja, akárcsak a fanszőrzete az ölének domborulatai közt. Combja telt és erős, keblei nagyok, súlyuk lefelé húzza őket, mellbimbójának udvara nagy és sötét. Karja harapnivaló, válla gömbölyű, és ott térdel, csuklói összebilincselve, nyakában a pórázom. Akár egy lusta házimacska. És én nézem. Meg van ijedve.
Eléggé begyógyultak már a sebei ahhoz, hogy igyak belőle. Felállok, és elé lépek. Hallja a mozgásom neszeit, mivel nem is akarom elrejteni előle, és összehúzza magát, telt ajkaiba harap és halk, nyüszögő hangot hallat, melyet nem is hallana más, csak az én kifinomult vámpírérzékeim. Érezni kezdem a félelmének szagát, árad a pórusaiból és szinte harapni lehet. Annyira elvarázsol életének rettegő kipárolgásaival, hogy el is vonja figyelmem arról, hogy valaki a hajóra lépett. Csak a kinti vitára kapom fel a fejem, miközben kismacskám fejére teszem óvó kezem.
És ekkor berongyol. Őreim természetesen nem tudták tartóztatni.

Elégedetlenül morranok annak hallatán, hogy félre söprődik az útból két emberem is. Vagy Nicarien erőszakos ennyire, vagy rég kaptak már a véremből és elgyengültek... Nos, ez utóbbiról nem lehet szó, mivel tegnap éjszaka éppen ezzel foglalatoskodtam. Szolgálóimat hívtam ide elméjükön keresztül, hogy felfrissítsem kötelékünket.
A Lány szíve rémülten dobog fel. Ő nem lát már, csak hall: érzi a kerekedő szelet, hallja a lépteket, a parancsokat, a szavakat. Mivel másra nem számíthat, csak rám, átfogják karjai a combom és félig elbújik mögöttem. Hullámos fürtjeibe túrnak ujjaim, megállítva ezzel azt a mozdulatot, hogy messzebbre másszon, kússzon félelmében.
- Maradj - mondom neki, letekintve rá. Hangom mozdulatlanságra marasztalja, pedig érzem, mennyire fél Nicarien... viharos belépőjétől.
Bármennyire is szeretnék szembe nézni vele, nem tehetem, érzem még a lány vérét szemeimen, úgyhogy nem kockáztatok. Inkább alázatos kis rabszolgám fejét nézem, rémült arcát, melyet felém fordít, mintha csak találkozhatna a tekintetünk.
- Bűbájos antré, kedvesem - köszöntöm inkább vendégemet. - Ezek szerint remekül birtokában maradtál képességeidnek, örülök... Hogy van a fiam? - kérdem. Majd kissé megemelem fél vállam.
- Éppenséggel megkérdezheted. Érdekel?
Lepöccintem a hamut a szivarról, és eltolom a lányt magamtól. Utánam kap, de a láncot megfeszítem, így nem tud nagyon mozogni. Ledobom aztán a láncot unottan a vállára, mintegy jelezve, vége a mókának.
Leülök a bőrkanapéra, pont arra, melyen olyan gyönyörűen megdugtam Nicarient első éjjel. Nem nézek fel rá. Azt hiheti, kerülöm a tekintetét, mint valami sunnyogó senkiházi, pedig szó sincs erről... de a gyanú mulattat.
- Foglalj helyet. Nem szeretném, ha kimerítenéd magad, vigyáznod kell a gyerekre... Mi az ördögért nincs rajtad cipő?! - háborodok fel, amint megpillantom lábait, melynél feljebb épp csak a hasáig emelem tekintetem.

Hátradöntöm a fejem, és behunyom a szemem. Elmém csillapító utasításokat ad mind kinti szolgáimnak, mind a lánynak (aki szintén ivott már a véremből). Bármily botor cselekedet is a lusta macska szerű elnyújtózás egy dühös warlockkal szemben ülve, vagy akár egy dühös, terhes nővel szemben, a nyakam nem arra termett, hogy leszegett fejjel beszéljek valakihez. Amellett: van mitől félnem?
- Kivájtam a szemét, mint látod. Amellett táplálkoztam belőle.
A lány láncai megcsörrennek. Hallom mozgásán, hogy közelebb kúszik az asztalhoz, mintha az, hogy bármiféle kapaszkodót lel és tart, majd megvédi. Szegény kis butácskám! De legalább érzem a rettegését, ez Nicariennek is energiát jelent. Mindre szüksége van.
- Ó igen? - kérdezek vissza, ajkamon egy félmosollyal. - Akaratos gyermek, nemde? Ezt közölte veled, vagy szimplán csak érzed? - érdeklődöm. Cinikusnak is hangozhatnék, pedig nem szándékozom az lenni. Valóban érdekel, de bizonyos helyzetekben (például mikor épp vádolnak és számon kérnek) nem tudok nem irritáltan válaszolni. Legalábbis, nagyon igyekeznem kell, hogy ne hangozzak annak.
Lesandítok rá, amint leül, tekintetem végigfuttatom a testén. Áttetsző ruhája alatt meredő mellek, enyhén domborodó hasa, combjainak édese csábító, nagyon is az. Legszívesebben egymás mellé fektetném őt és a Lányt, és gyönyörködnék különbözőségükben.
- Nagyon lengén öltözöl. Nem örülök, hogy mások is látják, amit csak nekem volna szabad - adom értésére nemtetszésemet, és rájövök: terhes nő társaságában dohányzom. Egy árny a kezem ügyébe emeli a hamutartót, melybe beletolom a szivart, pedig még csak félig szívtam el. A fülke egyetlen nyílászáróját nem kell kinyitnom, hogy kiszellőzzön a füst, hiszen Nicarien gyakorlatilag kitépte a helyéről. Igazából nagy kárt nem okoz, hiszen a kinti előtér ugyanúgy elsötétíthető, ráadásul ebben a helyiségben még van egy csapóajtó, mely alá bemászom éjszakánként egy egész kicsi hálófülkébe, de nem akarok semmiféle rizikót. Teljes sötétnek kell lennie körülöttem.
Felállok, és a vasárutelepről rabolt törmelékfelhőt kikerülve Nicarien mögé sétálok. Kezeimet a vállára teszem, hideg-hosszú ujjaim az izomba marnak masszírozó mozdulattal.
- Kérlek vidd ki ezeket a szarokat innen. Ha leereszted, a hajó csúnyán megmerül, és a kikötő nem elég mély - magyarázom, miközben nyakát, haját, arcának élét nézem. Innen hátulról nem veszélyes, tudom, és innen is tudok gyönyörködni benne. Aztán nem tudok ellenállni, lehajolok hozzá, a nyakába csókolok haját félrehúzva.
- Megváltozott az illatod - dörmögöm fehér bőrére. A Lányról és arról, hogy emiatt dühös ő, és a gyermek, meg is feledkezhetünk, nemde?

- Miért nem? - kérdezek vissza vidáman. - Elég szórakoztató volt.
A lány rémületében felnyöszörög, kezd megvadulni, érzem. A szíve hevesebben dobog, hallom. A félelem szaga kezd áradni pórusaiból újra.
- Hallgass! - rivallok rá. Könnycsatornáiból nedvesség kezd csorogni, átnedvesíti a szemén a kötést. Sírna, de nincs már szeme, mellyel megtehetné.
- Á, a démona máris öntudatánál van... Ez lenyűgöző - emelem fel a fejem, de még időben elkapom a pillantásom róla. Jobb lesz nekem a háta mögött, sokkal jobb. - Akár érti, akár nem, megtanulja majd, hogy emberekre szükségünk van. Ők táplálnak bennünket a vérükkel, a félelmükkel, a vágyukkal és oly sok másukkal - monologizálok egyet, hátha a démon és a gyermek is hallja. Sosem lehet elég korán kezdeni az oktatást. Masszírozó kezem értő gondossággal tapintja ki izmait és mozgatja meg őket némi lazítással, dörzsöléssel és nyomkodással vállain. Lecsúsztatom a köntöst fél válláról és egyben fél melléről. Amúgy is közszemlére volt téve ebben az átlátszó köntösben. Látom, megnyalja az ajkát. Lehajolok, és még közelebb a tűzhöz, a keblére csókolok, majd a kezem a köntös alá csúsztatom és kézbe veszem a formás halmot. Megsimogatom, és közben másik kezem hátrabillenti Nicarien fejét. Behunyt szemmel hajolok fölé, hogy megcsókoljam piros száját fejjel lefelé, ajkat ajakkal, nyelvet nyelvvel összesimítva.
- Ez hogy tetszik a fiunknak? - érdeklődöm.

- Minden kérdésedre válaszoltam - emlékeztetem. Nem vesztem el a türelmem, bár, jobb volna nem játszanom a tűzzel, vagyis a fémmel és szép, halálos hangulatban levő kedvesem türelmével.
Ha hallanám fiam démonának követelőzését, bizonyára vele sokkal értékesebb társalgást tudnék folytatni, mint most ez a házastársi civódás, melyet csókkal próbálok csírájában elfojtani...
Nyelvem ajkai közé siklik, és csillapítón járja be szokott útját, ám beleütközik valamibe, amire nem számítottam. Ismerős az érzés, csókoltam már vámpírt. Ezek a szemfogai. Megfogom az állát és felemelem a fejem. Nem, nem nézhetek a szemébe, de a fogaira rámeredek.
- Ez meg mi?! - hördülök fel. Tekintetemben idegenkedés és rémület villan egy pillanatra, de aztán ki is alszik, ahogy jött, el is tűnik... hiszen nem lehet vámpír. Nem az, nem harapta senki magáévá, míg nem voltam vele együtt. Hisz a szíve dobog, és hordja a gyermeket. Akkor mégis mi ez? Mi ez a vérszomj ráadásul? Felkészülök rá, hogy visszafogjam őt, ha eluralkodna rajta valami démoni delírium. Kigombolom a mandzsettámat és feltűröm könyékig az inget. Hát kezdődik? Azok a rémes, démoni megszállottságok, azok a kínok... kezdődne? Nem tudhatom, de jobb felkészülve várni az ilyesmit.
- Jobb, ha nem az én véremből iszol, túl erőssé tenne. Igyál a lányból. Gyere ide! - tekintek fel a megvakítottra, miközben árnyaim kioldják a csuklóit fogva tartó vastag bőrszíjat. Engedelmeskedik. Négykézláb kezd el tapogatózva odakúszni hozzánk: nem tehet mást, engedelmeskedik a parancsomnak.
- Az utcán találtam - súgom közben Nicarien fülébe, egy arcára helyezett csókot követően. - Elloptam és elátkoztam a tekintetét. Akinek a szemébe nézek, kőszoborrá válik. Ezért nem mentem el hozzád az elmúlt négy éjszakán. A lányt megtartottam, mert a vére fantasztikusan jó. Mint a csípős csokoládé. Majd meglátod.
A lány szemkötése alól már patakzanak a könnyek. Zihál, nehezére esik idemászni, de végül megérinti Nicarien csupasz lábfejét. Megijed, visszahúzza a kezét. Egy árnyam Nicarien kezébe adja a póráz másik végét.

- Így is erősebb vagy, mint kéne. Túl sok hatalom van a gyermek démonának kezében - magyarázom, bár talán nem ezért kérdezett vissza.
Kezem Nicarien vállán nyugtatom. Közel vagyok hozzá, nyakához, fő eréhez. Innen nem csoda, ha az emberi hangot torznak hallom, de ez... ez egészen más volt, mint csupán torz. Ez nem az ő hangja volt. Engedjem, vagy ne? Engedem végül. Látnom kell, mire képes, mielőtt pórázt vetnék... éppen az ő nyakába. Észnél kell lennem. Hallom a hangos szívdobbanást, de nem tudom mire vélni, betudom izgalomnak. Árgus szemekkel figyelem, amint tesz egy pár lépést a Lány felé. Azzal a fémmel pillanatok alatt meg tudja ölni, igazából anélkül is, azt hiszem. Ellépek a háta mögül, melléjük állok, hogy bármikor közbe tudjak lépni, ha kell. Nem gyakran vagyok frusztrált vagy feszült, de most igen... most nagyon is, bár igyekszem leplezni. Igazából nem attól tartok, hogy kárt tesznek a Lányban. Az egyáltalán nem érdekel, sőt, lelki szemeim előtt már látom is felszabdalva. Attól tartok, hogy Nicarienben fog kárt tenni a gyerek démona. Vajon ellent tud állni neki? Akar-e egyáltalán? Ez a hang! Már az az érzésem, rég nem Nicarien van velem.
Letekintek az elguruló fegyverre, majd vissza Nicarienre. A profilját látom, ez alapján próbálom kitalálni, mi a helyzet. Félretekintek, mikor felém fordul, és hozzám szól, de aztán visszaemelem rá a szemem... De aztán ahelyett, hogy nekiugrana a prédának, letérdel mellé. (Így teljesüljenek a kívánságaim a szépségük összevetéséről! Kár, hogy most nem tudom élvezni.)
A lány megrezzen, el akar húzódni, de végül nem mer. Remeg egész testében, akár egy csapdába esett nyúl.
Pontosan észlelem, mikor vált vissza a démon hangjáról a sajátjára. Úgy gondolom, rendben van, közelebb lépek hozzájuk és mindkettejük fejére teszem a kezem puhán. Majd félresimítom a Lány haját.
- A fogad még nem elég nagy és hegyes ahhoz, hogy harapd. Karmold meg, és tapaszd a szád a sebre - tanácsolom, és le se veszem a szemem a kettősükről.

Látom a fémdarabot, és kezdem unni, hogy itt vannak még mindig. Ha újabb károkat okoz a hajóban, el fog süllyedni. Nem értem, mi történik, fogalmam sincs és ez eléggé kezd bosszantani. De alighanem ideje a saját kezembe vennem az irányítást. Árnyaim kazalba gyűjtik az ócskavasat, és kiküldöm őket a helyiségből, miközben az az egy, mely a csuklóimnál billeg, maradhat, addig is lefoglalja a démon, vagy démonok figyelmét. Ha megvág, igazából nem tesz kárt bennem, ennélfogva nem is érdekel. Nem fogok kivérezni. Mindkettejükről leveszem a kezem. Látom Nicarienen, hogy küszködik valamivel. Eddig soha nem hagyott mondatot befejezetlenül.
- Igen? - kérdem hangommal és tekintetemmel is, készen arra, hogy elfordítsam a fejem, amint felnézne rám. - Folytasd - faggatom. Beszélnem kell hozzá és beszéltetnem. Nicarient, nem a démont. Fontos, hogy öntudatánál maradjon, bár talán könnyebben bírnék vele, ha nem. Nem lehet a gyermek démona ilyen erős még, egyszerűen nem.
- Nincs rávaló ruhám - vetem ellen teljesen prózai okát annak, miért nem teljesítem a kívánságot. Micsoda ostobaság. - Azt akarom, hogy táplálkozz belőle. Itasd meg a démont, vagy téged zabál majd fel. Nicarien, tudod, milyen a démon. Tápláld, vagy felemészt!
Megragadom a fémet, mely a csuklómnál lebeg, és megvágom a lány vállát, felsebezve a bőrt, nem mélyen, hadd élvezze azt, hogy küzdenie kell az ételért.
- Igyál!

Érzékelem, hogy ő is mozdítja a fémet ki innen, árnyaimat visszahúzom, örülök, hogy megértette a szándékom és teljesítette kérésem. Ezek szerint efölött még van hatalma. A dühös démon biztos, hogy nem engedte volna neki, hogy kivigye a helyiségből mindazt, mellyel árthat nekem vagy a Lánynak, vagy az anyjának.
- De, kell - felelem rögvest szigorúan. Tudja, hogy kell, nem fog meggyőzni az ellenkezőjéről. Egyszersmind be is ismerem ezzel, hogy aggódok. Hogy féltem. Ezt talán nem kellett volna, nem is fogom többször kifejezni, jobb, ha nem adok fegyvereket a gyermek démonának kezébe. Szívesen tekintenék úgy rá, mint egy megnevelendő kölyökre, de ahhoz Nicarien, és a gyermek maga is túl fontos nekem. Ez az első öntudatra ébredése, ez az elsé dacolása. Tudom, mit kell tennem vele: letörni. Ha nem teszem, a gyerek már most a fejünkre nő, azt pedig nem hagyhatom. Nemcsak nevelnem, de fegyelmeznem is kell. Ahogy engem fegyelmezett ésnevelt atyám évszázadokkal ezelőtt. Nem fogom hagyni, hogy annak öröme, hogy végre feléledt egy utódomban a démon, elvegye az eszem és a józan ítélőképességem. Nem fogok vad démont szabadítani a világra. Ennél felelősségteljesebb vagyok.
Eltűnődöm, hogy árnyindával felkapjam-e a zakómat a kanapé támlájáról, és a lány vállára terítsem-e, hogy nesze baszd meg, ruha, de úgy vagyok vele, nem teszem. Nem, ennyiben sem engedek a szeszélyeknek. Eleresztem a fülem mellett, ez a ruha-kérdés nem érdekel.
- Van választásod. Erősebb vagy nála, Nicarien - hangsúlyozok mélyen, lassan, szuggesztíven, szándékosans zólítva meg Őt.
Remélem, a vérszag majd eltereli az éledező vérmágus démonának figyelmét. Megsebzem a lányt, összerándul, de nem engedem, hogy kezét reflexből a vállára borítsa. Figyelem Nicarient, ó, mit megadnék, ha e pillanatban a szemébe nézhetnék! De nem lehet, az ösztöneimre kell hagyatkoznom.
Várok, figyelem Nicarian szép arcát. Igyekszem erőt sugározni, ahogy ott állok két térdelő nő fölött.
Aztán Nicarien lecsap. Végre! Még ha az idegen démon is mozdítja a testét, akkor is, ráharapott a csalira. A lány felnyögve omlik kedvesem karjaiba, olvatagon és megadón, pihegve tűri, hogy eligyák életét és élvezi. Érzem az öle nyirkosodásán,szíve dobogásán.
- Jól van - simítom végig Nicarien haját, hátrafogva azt, ne vérezze össze. Nem tudom, mi zajlik benne, de ez azt hiszem, vémpírgyermeket hordva normális. - Ízleld. Forró és erős. Az áldozatokat általában nem szokás megölni, de most megteheted. A lány a fiunké lehet - mondom, mintegy beleegyezve, kérésnek és nem követelésnek fogva fel az előbbi kijelentéseit. Végül is, csak azok lehettek. Semmi más. Felém és Nicarien felé a fiunk csak kéréseket állíthat, parancsokat nem. Soha.

Egy hajón vagyunk. Gyakorlatilag nagyon kevés a mozdítható tárgy, azok is főleg a cigarettatárcám, az öngyújtó, kintről elegáns szék sodródik be, könyvek, újságok, telefon... a díszpárnák és effélék. A felkerekedő szél meglendíti a hajót előre, bár a vitorlák be vannak vonva itt a kikötőben teljes mértékben, a szél úgy kap bele a belső nyílásokba, mintha csak egy láthatatlan kéz akasztaná bele az ajtókba és a fedélzet építményeibe az ujjait, mint ahogy a gyerek szokta a fürdőkádban. A horgonyzás miatt ténylegesen nem tudunk előremenni, következésképpen vissza fogunk rándulni. Attól tartok, hogy a szél elálltával majd úgy csapódik vissza a vitorlás, hogy a kikötő betonjának ütközve teljesen összeroncsolódik a tatja.
Nemcsak a szél az, aminek ellen kell tartanom, ahogy próbálok talpon maradni.
- HAGYD EZT ABBA! - kiáltok rá. Közben még arra is ügyelnem kell, hogy ne nézzek rá. A lány nem talál kapaszkodót és nem is igen tudna találni. A túlsó falhoz csapódva áll meg a bárpultnál. A poharak leesnek a széltől, otromba csörömpöléssel törnek szilánkosra, ugyanígy néhány palack alkohol is a földre hull. A lány teste végiglocsolódik scotch-al és bourbonnel. Sikít és sír, összekuporodik, de van annyi esze, hogy bemásszon a pult mögé. Ott mondjuk a szél nem éri, csak a szilánkokba tenyerel és térdel bele...
Próbálom árnyaimmal megtartani a hajót kívülről. Szembeszállni a vihar erejével felesleges lenne, de a visszacsapódástól meg kell óvnom. Felemelem a fejem aztán, és dacolva a széllel, odaállok Nicarien elé. Egyszerű lenne a dolog, ha tudnám, hogy a kővé dermesztésből vissza lehet hoznom, csak a szemébe kéne néznem, és minden varázslatnak vége lenne... de ezt nem tudhatom biztosan. Megragadom a felkarjait, majd kezembe veszem az arcát. Nem szemébe nézek, hanem az ajkára, bár ez egyre rizikósabb. Innen csak egy pillantás a szeme. Nem nézhetek a szemébe, de le kell állítanom.
- Elég legyen, szedd össze magad! Nem fog egy szaros gyerek nyomorult démona dirigálni, és főleg nem fogja veszélybe sodorni az anyja életét!
Hiszen ezt teszi. Azzal, hogy ilyen veszélyesen beringatja a hajót, azt teszi. Bár vihar legjobb, ha a kikötőben éri a vitorlást, itt is súlyos károkat okozhat.
- Nem tűröm ezt a hisztériát! - címzem egyszersmind az anyának és a fiúnak is. - Neked adtam a lányt, azt teszel vele, amit akarsz, de ha még egyszer ellenem fordítod anyád erejét, kikotorlak a méhéből, megértetted?!

Enyhül a vihar, de nem hirtelen és nem egyszerre. A felkerekedett ellenséges szél adagonként engedi vissza a hajót, nem ütközünk semmivel, csak a ballasztokkal, amik ezt a lökést még kibírják. Érzem, felnéz, én lesütöm a szemem. De aztán olyasvalami történik, amire nem számítottam. A gyermek démonának csökönyös ereje, vagy épp az övé elereszti. Karjaimba omlik lágyan, mintha nem is ő lenne egészen. Kimerült testét egyből magamhoz ölelem, és amint a szélvihar teljesen elül és csak a lány mocorgása nyomán hallatszó apró csörrenések, csikordulások hallatszanak, felsóhajtok. Nincs szükségem levegőre, maga a reakció régi emberi koromból maradt, hiszen sokkal tovább voltam ember, mint vámpír.
Hideg ajkaim a homlokára csókolnak, lehajolok és aztán az arcára is. Kezemmel eltakarom az arcát, simítom, óvom az ölelésemmel. Talán túlzó ez a hirtelen gyengédség, melyet tanúsítok iránta, de megrémültem. Beszélnünk kell erről, útmutatást kell kérnem tőle, mert azt hiszem, most nem rajtam múlt, hogy véget érjen a káosz. Egyébként a káosz máskor, máshol nem zavar, de itt Nicarien sérülékeny, a magzat miatt pedig különösen, és egyikükben sem akarom, hogy kár essen.
- Vidd. Az övé - egyezem bele. Amit egyszer megmondtam, ahhoz tartom magam. Nekiadtam a lányt, nem fogok ellenkezni. - Hazaviszlek - határozok aztán. - Nem akarom, hogy egyedül légy.
Lehajolok, és a térdei alá nyúlva felemelem a karjaimba. Nem viszem messzire, csak a kanapéra, melyre leültetem.
- Felöltöztetem a lányt, és indulunk - ígérem neki. Arcon csókolom, és aztán megfordulok, hogy összeszedjem a kis halálra rémült jószágot.
Átlépdelek a szanaszét szórt holmikon, majd üvegcserepek csikordulnak a cipőm talpa alatt. A lány be van bújva a sarokba, mint ahogy egy rémült macska lenne vihar után. Odalépek hozzá, megérintem. Hátrariad, összekulcsolja maga előtt a karjait, összekuporodik.
- Semmi baj. Gyere. Add a kezed - mondom neki. Hangom mély, megnyugtató, az egyetlen hang Nicarienén kívül, melyet mostanában hallott.
- Nem, nem akarom... - mantrázik ijedten, mégis nagyon bátran. - Meg fognak ölni, meg fognak ölni.
- Nem fognak. Kínozni fognak és bántani, esetleg megerőszakolni és inni belőled, de megölni nem.
- Ne-em, nem akarok.
- Ebben nem te döntesz. Gyere, állj fel.
Megragadom a karját, és talpra húzom. Teste csupa seb, vágás, a tenyere, a lábszárai, a feneke.
- Rendbe hozom - szólok oda Nicariennek. - Öt perc.
Felkapom a lányt, éppúgy mint Carient az előbb, és beviszem a hálófülkébe, ahonnan a fürdőfülke nyílik. Hacsak nincs kifogás, az öt percet kihasználva árnyaim megtisztítják a lányt, eltávolítják a szilánkokat és megfésülik a haját. Inget adok rá a sajátjaim közül, ez elég hosszú ahhoz, hogy eltakarja az ölét. Két nagyobb, bőségesen vérző sebet beforrasztok rajta, addig is kortyolva az ízét, de végül a saját lábán meg ki. Azt a magassarkú fekete cipőt adom rá, amelyben jött: ruhái közül ez az egy maradt használható.

Sziréna, ritka hang errefelé az éjszakában, de most nem izgat különösebben.
Lassan napirendre térek a történtek felett. Nekem nem lehet inognom, hogyha döntéshelyzetről van szó. Utóbb majd korrigálom a tévedést, de összességében tévednem sem szabad. Minden tévedés és minden tétovaság halálos. Ha nem nekem, majd valaki másnak biztosan, márpedig mivel most van egy fontos, jelentős "valaki más" az életemben, kétszer annyira józannak kell lennem.
- Pedig sokat aludt mostanság. Négy napja most kelt fel először - mesélem a történetet Nicariennek, aki követett. - Bármennyire is hergeli ez a benned fejlődő démont, eleddig csupán rabnak szántam a lányt.
Szándékosan teszek úgy, mintha itt se lenne. Nem is igen van más választása, vagy egyéb hozzáfűznivalója. Csak borzong, és próbál talpon maradni.
- Nem? - kérdi a lény felemelkedő fejjel. A női hangban jobban bízik.. elvégre eddig Nicarien hangja volt, aki óvta őt és tiltakozott a halála ellen. Tekintetem végigsiklik az ing alatti meztelen testen, továbbra is csábító és kívánatos, de talán csak a rettegése teszi egyre inkább azzá. Immár azonban egy ujjal sem érek hozzá. A fiamnak adtam.
Kikísérem kettejüket. Összekapaszkodásuk különös nagyon. A lány annak ellenére is botladozik, hogy Nicarien elhordta az útjukból a törmeléket. Ingatag, bizonytalan járása főleg a magassarkúban mulatságos. Olyan, mint egy sérült kis őz.
- Szálljatok be. Mindjárt megyek - hagyom meg Nicariennek. Én adok néhány utasítást a hajón maradó személyzetnek. Árnyam magammal hozza a cigarettatárcám, zsebre teszem. Végül csatlakozom hozzájuk a kocsiban.