Próbálom nagyon tömören összeszedni azt, milyen is vagyok. Lássuk: zárkózott. Visszafogott. Komoly. Komor. Gyanakvó. Ironikus. Malíciózus. Nemtörődöm. Maximalista. Határozott, céltudatos, de csendes. Helyettem többször a tetteim beszélnek. Tehát végül is szófukar is vagyok. Kifejezetten vaskos jellem, akire leggyakrabban csak a külseje vagy a pénze miatt ragadnak. De nem vagyok sokáig boríték, a bélyegeket hamar lemaratja a savas, érdes modorom a jófiús külsőbe zárva. Nem mondom, tudok kedves lenni, csak általában képtelen vagyok rá, hogy véka alá rejtsem a világról, illetve a benne élőkről alkotott képemet. Nem pesszimista vagyok, sem depresszívnek nem mondanám magam. Nyomatékosítom: nem vagyok rossz szájízű ember, egyszerűen csak élem a világomat, és az esetek, illetve a felettem eltelő idő kilencvenkilenc egész kilenc tized százalékában perfektül elvagyok anélkül, hogy bárki akár egy szót is szólna hozzám. Nem bírom, ha a gondjaimba ártják magukat, olyankor bezárulok, mint egy kagyló. Akár kedves vagyok, akár kedvetlen, leginkább mindig tényszerű és hűvös, bár nem tagadom, fel lehet idegesíteni, és olyankor - rosszabb esetben - szó szerint tüzet okádok.

Azt mondják, jóképű vagyok. Ezt én nem ítélhetem meg, elég határozott lábakon álló viszonyítási alap kellene hozzá. Sok más hímneműt ismerek, de sosem néztem rájuk azzal a tekintettel, ami lehetővé tenné, hogy meglássam közülünk a jobb és kevésbé jóképűeket.
Minden esetre száznyolcvanhetes centiméter magas vagyok, hajam sötétszőke, általában rendezett, bár frissen vágva nehéz beállítani. Szemeim kékes árnyalatúak, hosszú pillák keretezik a szűk résbe szorult íriszeket. Nem túl széles az állkapcsom, és legtöbbször rendesen borotválkozom. Alapvetően maximalista vagyok, ez öltözködésemet, mozgásomat, beszédemet, mindenemet áthatja, világosan lerí rólam a tény, hogy nehéz nekem megfelelni bármilyen téren is. Kedvelem a pólókat és ingeket együtt hordani, a fehér, fekete, ezüst vagy grafitos színek a kedvenceim. Alkatom inkább szálkás, mint puffadóra gyúrt, de sokat edzettem, úgyhogy elég erős vagyok, arról már nem is beszélve, hogy szürke színű sárkány alakomban egy teherautóéval is vetekszik a teherbírásom. De ez talán már nem a külsőmhöz tartozik.

A család nem első, és nem is utolsó gyermeke vagyok. Még csak nem is az egyetlen fiú. Nyolcvankettőben született egy nővérem is, Carmen, majd nyolcvannyolcban egy öcsém és egy húgom, Damian és Rosetta, ikrek. Nagy családnak voltam az első fiúgyermeke, aki stílszerűen megkapott mindent, amire vágyott. Ám egy New Yorkban élő vagyonos és elit család gyermekének lenni azt is jelenti, hogy a kamerával felpakolt paparazzik már néhány éves korodban ellepik az ablakot, és nem is lesz lehetőséged levakarni őket soha. Talán nem csoda, hogy mire iskolába kerültem, megtanultam uralni a reflexiók legnagyobb részét, a gondolataimat, az érzéseimet. Hogy mit mondok el, hogy miről hallgatok. Hogy mit élek át, mit zárok ki vagy mit engedek be. Rég nem mindegy a számomra, mivel az életem nem csak az enyém, és ezt hamar meg is kellett tanulnom, mielőtt baj lehetett volna belőle.
Mi az, amihez hozzászoktam? Gátlástalanság. A kisebb testvéreim miatt a szüleink hamar levették rólam a kezüket, de legalábbis figyelő tekintetük nem övezett többé. Magamra maradtam a világgal, a pénzzel. Mocskos évek következtek rám. Kíméletlen volt, de rendkívül veszélyes és élvezetes. Tudatmódosító szerek, rendkívül aktív és fantáziadús szexuális élet, némi bűnözés. Még javában nem voltam húsz, amikor ronggyá rongáltam magamat, és amikor a tudatom már annyira nem volt ép, hogy egy átpusztított éjszakám után sárkánnyá változtam át, és a sötétség ölelő karjai között sikerült felgyújtanom a puszta leheletemmel a családi házat. Bár a szüleim végső soron kimenekültek a testvéreimmel együtt, a biztosítás pedig tűzkárra is bőven kiterjedt, én ezt már csak az újságokból tudtam meg. Leléptem egy jó adag pénzzel, és viszonyom mind a szüleimmel, mind a család többi tagjával örökre megszakadt. Ma már nincs családom, úgymond. Amikor rájöttem, hogy sárkány vagyok, Európába jöttem, minél távolabb azoktól, akik ezt húsz éven át képtelennek bizonyultak velem közölni, és a lista aljáról örökre kihúztam az élvhajhászatot. Úgy határoztam, a világ megrohadhat úgy, ahogy van, de nem én fogom szétroncsolni.
Bár van nem egy, nem két rossz szokásom, ami megmaradt. Még mindig rendkívüli élvezetet, izgalmat nyújt számomra a bűn fogalma, a mocskos fantáziám kiélése, a maximalizmusom pedig mindent segít tökélyre vinni, még a legundorítóbb terveket is. De ma már ennek a sárnak a legnagyobb részét mélyre zártam magamban, csak néha találok rá egy-egy elveszett éjjelt, hogy kiéljem. Tagadhatatlan, hogy a visszafogottság, a rejtőzködés elnyeli a sötétet és a rossz vonások árnyékát, de nem szüntetheti meg az okot: romlott lélek vagyok, mindvégig az voltam. És a sárkánylét hatalommal ruház fel, melyet bár használhatnék jóra is, de nem sokszor teszem. A regenerációval szerencsére külsőmet is, belsőmet is vissza tudtam nyerni úgy, ahogy, csak pár apró heg őrzi bűneim és sáros múltam nyomát. De nem mondtam, hogy a jelen tisztább bármivel, és azt sem mondtam, hogy évek múltával most, Rione ódon utcáit járva ártatlan angyal leszek.