Nincs mosoly az arcomon, de a drog mindig újra és újra rákényszerít, hogy mérhetetlen derű lepjen el belül. Kevdem támadna nevetni, csak azon, ahogy ez a csaj itt szerencsétlenkedik, és fél egy kis könnyedségtől, ami manapság már szinte minden átlagos, mondjuk ki nyugodtan, hogy normális ember számára elérhető. Számára is, csak talán még nem tudja, de hamarosan rá fogom vezetni.
Ingerült hangja minden megszólalással egy fokkal lágyabb tónusúvá válik. Csak én hallom így, mert tompul az agyam, vagy vajon ő nem veszi észre, és titokban máris megkedvelt és elfogadta a társaságomat? Lehet, hogy a teste már nem idegenkedne tőlem annyira, mint ahogy a kis lelke teszi?
Hisztérikus nevetése már csak arra késztet, hogy egyébként is táguló pupilláim mellé az egész szemeim elkerekedjenek. Félvigyor feszül fel arcomra, majd vonásaim megkeményednek, ahogy combja elém villan. Ez a tompaság nem szokatlan a számomra, de nem hiába hoztam magam mellé a kocsiba egy csajt is. Az sem annyira meglepő.
Ám ez a csaj mégis más. Kelleti magát, de lefogadom, szívesen lekeverne egy-két pofont. Sikítana is, vajon? Vagy annyira nem fél? Annyira nem vagyok rossz pasi. Már a tudat önmagában, hogy a látszólagos ellenkezés észveszejtő karmolászásba és harapdálásba fordulna, felállítja a farkamat, bár ez a nadrágon keresztül nem hiszem, hogy annyira látszik, és egy ötösbe, hogy a kislány nem is az a fajta, aki pont ezt figyeli.
Szavai az őrület határára sodornak.
- Nyálra - ismétlem, és majdnem felnevetek, olyan köhögéshez hasonlatosan. - Mondanám, hogy kérésed számomra parancs, de a sikoltozás ellen a személyzetnek nyilván volna ellenvetése. Nem szeretek erőszakot venni senkin, az elég megalázó lenne nekem.
A drog hozza ki belőlem, hogy összefüggően beszélek, de már javarészt úgy, ahogy nem tenném "betépetlenül". Nem csúszok hozzá közelebb, de felé eső kezemet kinyújtom, és nem túl kíméletesen ragadom meg vele a ruhája alját, hogy lejjebb húzzam.
- Mit mutogatod magad, kis foglyom? Undorítóan izgató - mondom minden szemérmesség nélkül. Mert ja, elvégre ha a farkam áll tőle, akkor nyilván izgat a dolog. Az is, milyen lenne ruha nélkül a teste.
Tekintetem találkozik az övével. Nem tudom, ő mit gondol, és per pillanat képtelen is vagyok rá, hogy magamba igyam a szempontrendszerét. Nekem csak kettő biztos: hat a fű, és érdekel, milyen amikor a hátamba vájja a körmeit. Még akkor is, ha nem fektetem meg itt, a limó közepén.
Hirtelen hajolok felé, másik kezem a másik oldalára teszem, így majdnem teljesen fölé kerülök. Közelről meredek a szemébe, számon keresztül veszem már a levegőt, magamba szívom az illatát. Olyan... Normális. Hülye egy megfogalmazás, de így van. Szemeim résnyire szűkülnek, figyelik reakcióit. Valahogy azt is élvezem, hogy ráijesztek, de ha tökön akarna rúgni, azért próbálok résen lenni is egyben kicsit.

Eltaszít, de hát zavar ez engem? Lehet, hogy képes még fenyegetőzni, de én mit sem törődöm ezzel,és vigyorral az aromon fújom újra arcába az édes füstömet. Volt egy időben olyan, amikor feltételeztem, hogy képes leszek többé nem használni, csak eladni ezeket a szereket, de miért kellene kivételeznem, miért vonnám meg magamtól a könnyedség legalapvetőbb, legnagyszerűbb érzeteinek és illúzióinak egyikét?
- Eszemben sincs viccesnek lenni. Sőt az lenne a legjobb, ha felfognád, hogy egyébként baromira veszélyben vagy, csak nem akkorában, mintha egy nálam is borzalmasabb vén alkesz fószer marna a keze ügyébe- tudatom vele. Tudnám minek? Úgyse fogja fel. Csakis a saját makacssága számít neki, és bizony semmi más.
Látom rajta, hogy "jobban van már", de azért van ereje még mindig úgymond nemet mondani. Nekem mindegy, ha csak erőszakkal veszem is el, ha kell, hát meg fogom tenni. Majd és talán. De egyelőre inkább a lustaságra vezérel a drog, mint valamiféle céltalan agresszivitásra, annyira azért a csaj se jó. Újra arcába fújok egy jó nagy adag füstöt, és teljesen elhúzódom tőle én is.
- Annyira nem kell. Annyira nem vagy menő- ingatom meg a fejem, csak hogy ő is vágja le, mi a helyzet pontosan. Ha nagyon akarnám, nyilván megkaparintanám, még ha ellenkezne is. És főleg akkor.
Nincs már akkora kedvem vigyorogni, mert megint fogy a kezemből a füves cigi, akármilyen rohadt lassan szívom is. A függőség betegség, mondják, de mivel én nem halok és nem is pusztulok bele, nálam nem az, inkább csak egy vágy, amit szerencsére mindig is módomban állt kielégíteni. És más vágyaim is vannak, és azok is kielégíthetők, bár most éppen a legvalószínűbb, hogy hiába támadna fel hirtelen bennem a kis foglyom iránt valami eszetlen szexuális vonzalom, sokra akkor sem mennék vele. Nem is az, hogy betöretlen kanca, inkább csak egy kis póniló.

Nem tetszik neki. Nem nyeri el a tetszését, amit csinálok, és én ezt titkon nagyon is élvezem. Nem tudom, minek tarthat még. Perverznek? Gorombának? Jóképűnek. Elvégre jóképű is vagyok, igaz, szadista és agresszív is egy kicsit. Semmi gond velem.
Menekülni akarna, de a kocsi valóban automata záras. Ez ellen én semmit sem tehetek, persze nem is akarok. De azért felfénylik a szemem komor kérdéseire.
- És ha megmentettem már ezzel a zárral drogos haverok életét? Akik belecsimpaszkodtak volna az ajtóba, és már lent is vannak a szemközti sávban, az első kamion alatt? Nem, ne lásd bele mindenbe a rosszat, kis foglyom. A komorság nem áll túl jól ilyen csinos ifjú hölgyikéknek.
Hunyorgok, szám sarkán sötétlő mosoly. Szánalmasnak tart, elfordítja fejét. Nem hiszek szavainak, sem a mozdulatoknak, amiket produkál. Isten bizony el tudnám viselni egy pofonját, még ha jó fél percig fájna is.
- Ja, szánalmas, hogy minden percben azt teszem, amit akarok, és mégsem tépem le rólad a ruhát. Ez nagyon gáz - ciccegek is mellé. Nem, annyira nem jó a kedvem, de ha már megbotránkoztatom, csináljam rendesen. Felé nyújtom a füves cigit.
- Udvariatlan vagyok, meg se kínáltalak. Füvet, esetleg? - vetem fel mint lehetőséget, tudom, hogy úgysem mondana igent rá. Talán gyávaságból, talán mert azt képzeli, ez tenné őt rosszabb emberré a többinél. Hagyjon már!
Úgy húzódik össze kicsire, mintha komolyan sikerült volna ráijesztenem. Olvasok tekintetéből, még ha nem is akarja. igen, valóban sikerült. És ennél csak egyetlen dolog van, amivel jobban meg tudnám zavarni a kicsikét. Vajon fel kellene vetnem neki azt is, hogy sárkány vagyok?

Nem mintha meg kéne lepődnöm rajta, de egyre mélyebbre fúrja magát bennem az érzés, hogy mi ketten soha nem fogjuk megkedvelni egymást. Talán mert ő nyámnyila, én meg abnormálisan egomán vagyok, de az is lehet, hogy az emberről, vagy jelen esetben sárkányról mindenki gyanúsan könnyen ítél elsőre az alapján, amilyen hangon beszél, s magát a mondandót már meg se hallja senki. Oda se neki! Nem törtem magam soha, hogy különösebben kedveljenek, és most sem fogom. Ilyen vagyok, megszoksz vagy megszöksz alapon működik a játék, és bizony elég nagy szégyen, ha a kislány csak akarja, de nem sikerül. Van nekem ehhez szívem?
Sötét mosoly jelenik meg szám sarkában a kijelentésére. Ironizál. Akkor mégis csak szabad, a fene vigye el, hogy csak ezt az egyet nem veszi észre. De hát akárhogy magyarázom neki, hogy tulajdonképpen fene jó dolga van, azt hiszem, úgy hat rá, mintha a zsidóknak mondogatnám, hogy örüljenek, hogy a fürdésnek álcázott kivégzéshez legalább kaptak szappant. Persze itt nem erről van szó, és elég nagy mértékben túlzok is.
- Na nézd már, és még most sem érzed magad szabadnak? Máshol ezért levágnák a kezed- jegyzem meg továbbra is a normál hangomon. Tudomást sem veszek a bókjáról, amit valójában lehet, hogy sértésnek akart szánni. Letüdőzöm a füsttel együtt az ő heves lélegzetét is, és nem tudok ellent állni egy sötét vigyornak, ami azonban az ő mosolya miatt gyorsan leolvad. Kezdem érezni: valamit nagyon rosszul csinálok. Mintha megbukni készülnék egy értékháborúban, körülbelül úgy, ahogy Antigoné vagy Júlia ellen buktak el korábban nagy művek nagy és kegyetlen hősei. De ugyan már! Hiszen bennem is csak a fű dramatizálja túl.
- Ha szépen kéred, talán- villantom rá fényes tekintetem, és elhatározom, hogy most már kitalálom, hová vigyem ezt a nagyszájú kis csitrit és miért. Valamiért iszonyatosan érdekel, milyen lehet, amikor egészen kijön belőle a sárkány, akkor is, ha kitöri tőből a kocsim vagy egy másik hely ajtaját, majd elrohan és nem látom többet. Érdekel. Azért, mert amikor belépett a színházi páholyomba, nem ezt láttam benne, és most már egyszerűen tudni akarom, mi rejlik ott még! Sátáni kacaj morajlása kúszik fel a torkomon, de nem engedem ki. Jobb, ha csak én tudom, mire készülök.

Nem hisz nekem, és még nevet is. Komolyan eszembe jut, hogy bemutassam olyan ismerősömnek, aki simán megtenné ezt vele, de nem húzom fel magam, nem hatnak meg különösebben a szavai. Sőt. Tulajdonképpen az a jó, hogy végre ellazul.
- Akkor sose lopj gyöngyöt, és ne nyomd el mások cigijét. Ismerek olyan kollégát, aki letépné a karod tőből, megerőszakolna, aztán megcsonkítana még egy kicsit. Ezt te sem mondhatod komolyan, hogy megkockáztatnád.
Szándékosan használom saját szavait vele szemben. Halkuló hangja arra enged következtetni, hogy most már tulajdonképpen belőlem is kinézi, hogy olyasmit tennék vele, mint amit például most ecseteltem neki az előbb. Azt is látom, ahogy egész testtartása fokokat szelídül, és lám, mindjárt kérni is akar valamit. Nők!
- Akkor kérj meg szépen- mondom mosolytalan arccal. Bicsakló szavai egészen tetszenek. Kiveszek a minibárból egy üveg pezsgőt, hozzá két poharat. Töltök neki, töltök magamnak is. Kezébe adom a pezsgőspoharak egyikét.
- Igyál, ha folyadékot akartál. Egészségedre.
Ha akarja, ha nem, odakoccintom a poharam az övéhez, és belekortyolok a pezsgőbe. Most egy darabig nem gyújtok rá megint, és még pár másodperc várakozás után egy hajszálnyit lejjebb eresztem az ablakot is.
- Vigyázz, mert ha annyira nem vagyok úriember, bármit beléd szúrhatok, vagy bármivel megitathatlak még, és onnantól azt sem fogod tudni, hányan mentek át rajtad egy éjszaka alatt- mondom majdnem hogy csevegő hangon, aztán mosolygok felé, érezze a törődést, meg azt, hogy csak vicceltem. Még. De a szemében lévő provokatív csillogás megmutatja, akarhatok tőle egyet s mást, és ő is akarhat, és ha nem fog ilyen szépen kérni többször, nos, annak is vannak előnyei.

Mosolyog. Tudom, hogy nem erre várt, de én sem erre vártam, amikor megláttam a páholyom ajtajában, a függöny innenső oldalán. Nem erre, mert amilyen szendének és ugyanakkor szemtelennek akkor tűnt, azóta legalább három kört fordult vele a világ, és megjárta ezt is, azt is. A koccintás után észlelem, ahogy a száját nyalja, hát én a helyében ezt nem csinálnám, de a saját helyemben annál inkább. Képzelem, hogy reagálna rá, ha odahajolnék, és megnyalnám én is az alsó ajkát, izgalmas tökön rugdosós csata lehetne belőle, annyi szent. Érdekelne, hát, a kimenetele.
- Nem viccnek szánom, te akarod minden áron azt hinni, hogy ilyenek a világban valójában nincsenek. Nagyon is vannak, de úgy látom, egyet és mást még át kellene élned és meg kellene tapasztalnod a saját bőrödön. Nagyon bezártad magad, és most is kellett hozzá már vagy egy óra, hogy elkezdj kijönni a megszokott fásult viselkedésből!- jelentem ki határozottan, azért az túlzás, hogy egy egész jellemrajzot adok, de biztos lehet benne, hogy van a szavaimban igazság. De ugyanúgy van belőle még az ő kijelentésében is, amit egyre elkomorodó arccal, kifejezetten mindenféle csinos arckifejezés nélkül hallgatok meg. Rámordulok.
- Te meg szereted veszélybe sodorni a semmit sem érő kis életedet, mégpedig önként és dalolva!- hallatom a hangom, és felhörpintem a maradék pezsgőmet. - Igyál!- szólok rá, ez szinte követelés, nem tudja, meddig mehet el, hol a határ, és persze én sem tudom igazán, de engem nem is kell ennek különösebben érdekelnie.
- Ne tekintsd magad prédának, ha nem akarsz rosszat- javaslom, és a gorombának tűnő hang mellé megengedek egy félig laza kacsintást. Igen, ha préda lenne, már alattam feküdne az ülésen, és lehet, hogy sikoltozna, a kérdés, vajon az ellenállás miatt-e, vagy az élvezettől. A morbid jellemem lehetővé teszi, hogy olyan dolgokat tegyek meg szemrebbenés nélkül, amikre mások a túlzó és a perverz szavakat használják. Kicsi, kicsi Calla, vedd észre, hogy veszélyben vagy! Mert nagyon is így van. Veszélyes vagyok rád, mert te is kezdesz veszélyesen viselkedni. De vajon észreveszed-e?

Tekintetem sokadszor is végigjárja a félelemtől, de most már talán az élvezettől is remegő testét. Hirtelen támad ötletem arra, hogy más színt vigyek az estébe, bár elméletileg eddig mindig a könnyebségek emberének ismerhettek meg. Most mégis úgy vagyok vele, nem akkora baj, ha történik valami más. Most, hogy a kiscsaj újabb adag pezsgőt kér, amit komor, elegáns biccentéssel azonnal ki is töltök neki, már nem kell tartanom tőle, hogy netán kitisztul a feje.
Előreszólok a limuzinban.
- Álljon meg a következő sarkon, ahol meg lehet- utasítom. Nem avatom be terveimbe a kis utazótársnőmet, helyette teletöltöm a poharát, hadd igyon.
- Talán azt gondolja, hogy tárolok vizet?- ingatom fejem, szinte már mosolyoghatnékom van, de természetesen nem teszem. Nadrágom zsebébe rejtek egy gyújtót, amit kivettem a legutóbbi rágyújtáskor. Anyag persze mindig van még nálam. Mivel nem tudom, hol vagyunk, ezért amielőtt még megérkeznénk, tisztázom a szabályokat.
- Sétálni fogunk. Te nem szaladsz el... Mert légy biztos benne, rosszul járnál vele. Én pedig cserébe rád hagyományozom egy üveg pezsgőmet, ki is nyitom, és akkor garantáltan előbb leszel részeg, minthogy meghalj szomjan- ajánlom neki mint lehetőséget, és várom, mit fele rá. Kuncogása olyan mértékű lazulásra enged következtetni, hogy azt hiszem, nem lesz itt baj, és nem kell újfent erőszakot alkalmaznom, hogy elérjem, amit akarok, elvégre az teljesen nyilvánvalóan neki se igen tetszene.
A kocsi lassan megáll, és eldöntöm, hogy még megvárom a válaszát, mielőtt finoman koppintok előre, jelzésül, hogy ki lehet nyitni az ajtókat.