Vajon szükségem van nekem a bujaság ősi démonára? Arra, melytől úgy undorodom, mely a legnemesebb férfit is állathoz teszi hasonlatossá? Kell nekem? Akarom?
Vagy tulajdonképp nem az-e a kérdés, hogy a démonom kijön-e majd a démonával? Hogy akarják-e egymást, vagy egymásnak esnek majd? Valójában már rég kiderült ez, nem egy friss kérdés és a választ is tudjuk mindketten, a démonom és én. Soha, senkivel nem harmonizált még a sötétség így, mint Nicariennel és a Kéjjel. Talán mert a kéj irigy, az irigység pedig kéjes, csakhogy ezt senki nem helyezte még ilyen megvilágításba előttem.
Felnevetek, hiszen nem válaszol, nem is tudna, a szája foglalt, és bár fukarkodom az elismeréssel, jól csinálja, amit csinál. Életre kelti a holt húst, lüktetni kezd az ér az izomtestek körül. Meglepődve merülök el szorosan rám záródó ajkának csodálatos mozgásának látványába, előre és hátra... Meleg nyála kényelmessé, otthonossá teszi száját, ám nem ez, nem a trükkös kis szívás, nem a nyelvének becéző mozgása az, amely előcsalogat a torkomból egy féligelfojtott nyögést, hanem a fogai. Ó igen! Ehhez képest dühítőn csalódottá tesz, hogy nem folytatja a finom, élveteg kínzást, hanem elvándorol meleg szája. Megragadom a haját, elhúzom onnan, ahol épp nyalakszik, és visszaadom a farkam a szájába.
- Használd azokat a gyöngyfogakat, kedvesem - hajolok előre kicsit, hogy megsimíthassam bíztatóan a vállát, a hátát, mint jó kancának szokás, belemarkolok feszülő fenekébe. Az árnyaim tovább kúsznak fel simogatón a fenekén, enyhe selyemként érzékeli. Mindaddig elég gyengédek, míg egy pillanatban bele nem hatol a hüvelyébe az egyik hosszúvá meresztett álom-inda, bent forogva ficánkolva és egyre feljebb kúszva benne.

Felkacagok élvezetét látva, bár lehet, hogy csak pillanatnyi zavarnak, meglepődöttségnek fogja titulálni, én látom, amit látok. Érzem is, hogy karmai belém vájnak, mi más lehet ez, mint annak a jele, hogy önfeledten élvezi, amit árnyaim tesznek vele? És én is felsóhajtok, noha levegőre szükségem már rég nincs. Derűs villanás honol a szememben akkor is, mikor megismétli korábbi intelmem.
- Gyorsan tanulsz - méltatom, megcirógatom az arcát, haját pornósan fogom marokra ismét és húzom oldalra. A sötétség karjai a csípőjére fognak, és hátulról testforma szörnyeteg hatol belé hatékonyabban, vastagabban és keményebben, azonban a vaginája nekem már nem elég. Vékony és kíváncsi árny cirógatja meg az ánuszát és csusszan be a szűk izomgyűrűbe, míg ő felkúszik rajtam, az ölembe, ahol két karomba veszem, lehajolva ölelem át a karjai alatt. Érzem, nedves a tenyere, élő és eleven, érzem az illatát is. Lehajolok, megcsókolom csillogó száját, megízlelve az ízem, vagy inkább csak őt. Aztán visszaeresztem, és hörögve zihálok fel a fogait érezve. A hajába kell markolnom, hogy visszatartsam az élvezetem, bár egy nyalintásnyi sós, vérízű és sűrű nedv a szájába csorog. Ennyitől ne higgye, hogy elélvezek! Pedig pokolian jó, még a démonom is dorombol neki, nekik, óh, te mocskos ribanc... Elhúzom a fejét az ölemből, hogy lehiggadjak. Felemelem a fejét, a kék ékkő-szemekbe nézek.
- Felviszlek a fedézetre, de nem fogsz visszajutni a partra, hacsak nem úszol el addig!

Hagyom mozdulni, hagyom, mert a teljes kontroll, melyben legésszerűbben tartanom kéne, halálra untatna e percben. Élvezem a játékait, élvezem és kedvem lelem kis engedetlenségében, büszkeségén esett horpadásokon visszatetsző villanásokon, abban is, ahogy feláll előlem és én hagyom lecsurogni lemeztelenített testéről az árnyakat, születő fekete vénuszként tündököltetve fel öt.
- Benned nem bízom - felelem rögvest. Felvonom félig szemöldököm. - Milyen ostobaságokat fecsegsz, asszony - méltatlankodom rosszallón. - Mivel győzzelek hát le? - tudakolom, mert bizony nem értem, mire akar kilyukadni. Én már elkönyveltem a győzelmem, ő mivel próbákozik még?
- Minek akarsz felmenni, ha nem azért, hogy megszökj? - kérdem, és én is felállok. Álló hímvesszőm súrolja a hasát. Megragadom a csuklóját, megrántom.
- Alig állsz a lábadon - emlékeztetem. A hajó nyílt vízen van, ugyan lehorgonyozva, de attól még inog, és ő nincs abban az állapotban, hogy ugráljon nekem. De tudod mit, te csököncsös kanca? Legyen!
Csuklóját a markomban tartva indulok el, átlépve a kormányosom lába felett, ki a kabinból. Az első helyiségen, ahol a terített asztal várt bennünket, elpakoltak és sötét van már, azonban teljesen jól tájékozódom. Kinyitom az ajtót, melyen át hűvös, sós tengeri levegő csap be. Én nem fázom, de biztos vagyok benne, hogy ő fog. Kilököm az ajtón, utána megyek és bezárom magam mögött. Nem vagyok vele gyengéd és kedves, taszítom és rángatom, ha nem tud a lábán állni.
- Na? Ezt akartad? - mordulok rá. - Csináld csak, amit akartál, ne zavartasd magad! - bíztatom. Vajon most fejest akar majd ugrani a habokba? Milyen groteszk sellő lenne.

- Nincs kedvem barchobázni Nicarien. Mondd meg, mit akarsz, és talán megkapod, talán nem. De ne tekints a játszópajtásodnak - szorítom meg a csuklóját. Teljesen eszét és ítélőképességét vesztette a vér hiányától.
- Az árnyak az enyémek. A sötétség a részem. Ha az árnyaimmal akarlak megdugni, azzal foglak. Nincs választási lehetőséged - szögezem le. És innentől kezdve azt hablatyol össze a legyőzöttségről és le nem győzöttségről, amit csak akar.
- Ezek tények. Tudom, hogy tudnál védekezni, de nem itt és nem most, nem ilyen állapotban. Máskor majd megharcolunk egymással újra, hogyha kell. Addig, míg el nem felejted azt is, hogy valaha ellenkezni akartál velem.
Nem vagyok a nagy szónoklatok híve, jobb szeretem, ha inkább a tettek beszélnek, de a fehérnép olykor nem ért, csak a szóból.
Felkacagok, immár odakint, a tengeri szél belekap a hajamba, miként az övébe is. Nevetésemet elviszi a szél.
- Zavarnak? A szolgáim? Hát jobb, ha hozzájuk szoksz. Csak azért nem prostituállak nekik, mert félholtra tépted és fojtogattad őket.
Hunyorogva próbálom kisilabizálni, mit is akar a tudtomra hozni. Talán már ő se érti saját magát. Nem csodálkoznék.
- Nagyon helyes! - méltatom vallomását és hevenyészett dicséretét is. Aztán magamhoz húzom. A fenekébe marva emelem magamhoz közelebb, hasának simul függőlegesen a tagom.
- De most már igazán elég volt a beszédből - határozok. Eltolom magamtól aztán, és a korlát elé állítom, és ráhajtom, hogy érezze a ringatózást és lássa a fekete vizet alattunk. A hajánál fogva tartom, és hátulról hatolok belé. Itt aztán kiabálhat, úgysem hallom már a hullámoktól és a széltől.

Nem átlagos nő. Korántsem. Boszorkánymester, és gyilkos. A kéj démona lakja testét, mégis örömmel hajol be nekem. Milyen gyönyörű így előre hajtva, a feneke formája mint egy harapnivaló alma, a dereka karcsú, mint a nád, a csípője fogni való, ideális gyermekhordásra. A háta hajlékony, a gerince mentén az árok sima és csókolni való... Haját tépi a szél és én is, ennél kielégítőbbet, ennél gyönyörűbbet még nem láttam holt életemben.
- Gyönyörű vagy - hozom a tudtára ráhajolva. Magamhoz fogom a hasát, hogy a lehető legmélyebben hatolhassak belé. Nem, nem fogsz lezuhanni, Nicarien. Többé már nem. Én magam tartalak meg.
Megráng a testem a marásától, nem kell kétszer mondania. Erősen és keményen teszem magamévá.
- Meg foglak ölni - harapom a fülcimpájára, gondoskodva róla, hogy hallja. - Szét foglak egyszer tépni, Nicarien - nyalintom a nyakára, és a vállára markolok, meg is csókolom azt, aztán elengedem magam. Nem tartom többé vissza azt, amit eddig visszatartottam. Holt testem túl van terítve vérrel, ideje némi testnedvtől megszabadulnom. Az ütemes, ritmusos mozgásból lassan elég lesz, túlságosan elég. Hagyom, hogy kiélvezzem Nicarien teste által elnyert, elszerzett örömöket. Az övével nem törődöm már, csak a magamé számít.
Vajon a bujaság démona hajszolt el idáig? Az korbácsolta a vágyaimat ide, ahol olyan rég jártam? Feldübörög rég holt szívem, és megrándulva élvezek bele új és utolsó, egyetlen szajhámba, belekapaszkodva a derekába vetem hátra a fejem.