Türelmetlenül kopogtam Eva ajtaján. Már a kapucsengőnek megmondtam, hogy siessen, de csak morgolódást hallok bentről.
Lassan nyílik is az ajtó. Ránézésre készen áll, csak a haját nem tűzte el a szeméből. Rámutatnék, de a tekintete azt súgja, nem érdemes még elkezdenem. Beinvitál a csöppet rumlis lakásba.
- Pont olyan, mint Moire de Lans-ban - jegyzem meg. Majd követem a hálóba. Ott fekszik már a hátizsákja becsomagolva. Jó kislány. Tudja, már, hogy a helyszínen fegyverkezünk csak fel rendesen.
Laposnak ítélem a csomagot, bár ez részben az én hibám. Egy balul elsült edzés közben elvesztettük pár fegyverét. Ezért is dobtam az ágyára egy lefűrészelt csövű puskát.
- Ajándék - mondtam, mire úgy zsongta körül, mint egy kisgyerek a tűzoltóautóját. Így elnézve egy kiskutyára emlékeztetett, aki a csontját szorongatja.
- Indulhatunk? - kérdeztem. Még van egy emberünk, akire várni kell, bár férfi létére, remélem nem olyan lassú, mint Elive. Mai, a németjuhásza, közben megállás nélkül keringett a lábam körül. Gyorsan megvakartam a fejét, hogy végre abbahagyja. Ha kicsit fegyelmezettebb és kevésbé jámbor lenne, őt is vihetnénk magunkkal, de tulajdonképpen ez az állat, nemhogy házőrző, de jóval inkább plüssöleb kategóriában él itt.
- Na, gyere - hívtam már az ajtóban állva. Gyorsan összekapkodta a dolgait, és elbúcsúzott a farkasbőrbe bújt birkától.
Elindultam a kocsim felé, de azt mondta csak két tömböt kell mennünk.

Csodás kissé hűvös éjszaka volt. Tökéletes a kutya sétáltatásra, vagy a bulizásra a barátnőkkel. De ma minden ilyet ki kell hagynom, mert a mai éjjelem a vérről, a harcról és megúszhatatlan sérülések tömkelegéről fognak szólni, amit vagy más, vagy magamnak okoztam. Nagyot sóhajtok a kaputelefon csörgésre.
Wil jött át, és siettet. De, hogy őszinte legyen nem találtam meg még minden cuccom. Hosszú költözős vagyok. Már egy ideje itt vagyok, de még mindig vannak dobozaim itt ott.
Mai türelmetlenül lebzsel az utamban, és a labdájával rohangál.
- Tudom, szívem - mondom neki - de ma csak a gazdi megy sétálni.
Türelmetlen kopogás érkezik a bejárat felől. Morogva megyek ki, de még nem nyitok ajtót. A hálóból összekapkodott szennyest a fürdőbe viszem, majd visszaindulok az bejárathoz. Morcosan nyitom ki.
Wil se változott semmit. A megszokott kabátjában, és pólójában áll, a kopott nadrágjával együtt.
Én is a megszokott ruhámban voltam. Fekete topban és csőszárú gatyában. A kezemben szorongattam a kabátomat. Valamit mondani akart, de mégse tette. Kezdi megérteni az arcmimikámat. Végre! Azt hittem az életben nem fog neki sikerülni.
- Tudom - mondom a megjegyzésre - Szeretem ezt a színes, zavaros, és kesze-kusza stílust.
- Pont mint te - jön a válasz, de csak fújok rá egyet. Mai így se nagyon hagyja mozdulni. Remek élő lábbilincs. A hálóba megyek, hogy összerakjam a táskám.
Bejön és az ágyra dob egy gyönyörű fegyvert. Ajándékba kaptam, mert a múltkor elvesztettem az arzenálom felét, a hülye fegyver keresős játékában a katakombákban. Igazán megérdemeltem már.  Felkapom és magamhoz szorítom. Rosszallóan néz rám, majd kimegy. Összekapkodom a cuccaim, és utána futok. Felkapom a kulcsom, csókot intek a kutya felé, és bezárom a lakást.
Lent Wil a kocsi felé indul, de megállítom.
- Csak pár utcasarok - mondom és elindulok balra.
Meghívtam Dailen-t, mert úgy gondoltam a balul elsült eljegyzés után jó kis feszültség levezetés lenne ez. Meg nem akartam megint kettesben lenni Wilel. Hátha nem macerál annyit.
Megérkezünk a ház elé, és én felcsörgök Dy-nek.

Szimpatikus férfi nyit ajtót. Kezetfogunk, de Elivevel se túl barátságos, ami meglep. Azt hittem jóban vannak. Legalább is jobban.
Az említett vámpírral még nem találkoztam, de Eva kicsit megrettent.
- Nem tudom, hogy ma belefutunk-e egyáltalán - mondom őszintén neki.
Remélem, ettől még nem fog megcsappani a harci lelkesedése.
- Nos, - intézem a szavaim mindkettőjükhöz - A kiürült gyárcsarnoknál lehet tanyázik egy kisebb vámpír csoport, mert páran vissza-visszatérnek oda. Mivel nem egyedül vannak, így gondoltam nem egyedül megyek. Meg hát, miért csak én szórakozzak egy jót, nem de?
Türelmesen várom a reakciókat. Remélem, ez kellően kiengesztelő les Dailen számára is.
- Bővebben a helyszínen szeretnék, illetve a kocsiban kifejteni, szóval, ha megfelel, akkor visszaindulhatunk. Ja, és még valami, Dailen, általában a helyszínen szoktunk felfegyverkezni, szóval, hozd kérlek a cuccod!
Biztató mosolyt küldök felé, és megrántom Elive karját, indulásra készen.[/color][/color]

Hűvösen köszönt. A nyakába ugrottam volna, és megölelgettem volna, mivel tudtam a dologról, de furcsán hideg volt, meg elkeseredett. Kell ez neki. Éreztem.
Kicsit mondjuk bántott a köszöntés, mert még is csak a vendég szeretetüket élveztem másfél hétig, míg vissza nem kellett mennem Franciaországba az irataimat elintézni, átköltözni, és a kutyámat áthozni.
Barátságosan intettem neki.
- Az már igaz - helyeseltem. Majd görcsbe rándult a gyomrom a név hallatán. Tudtam ki ő. Tyával váltottunk pár szót telefonon és e-mail-en is, bár mióta itt vagyok személyesen még nem tudtunk összefutni.
Szédülni kezdett velem a világ. Nem tudtam mit szóljak. Nem akarom elveszteni Tyát, de mégse ölhetem meg a... pasiját. Bármennyire is rühellem azt az állatot, nem tudnám ezt tenni a barátnőmmel szemben. Döntöttem. Önvédelemből lehet ölök. A társaimat megvédem, de nem én akarom neki a végső döfést adni. Lehet kétszínű, de kényszerben vagyok, és ezt vélem a helyesnek.
- Nekem is volt szerencsém hozzá. Örülhetek, hogy még élek - mondtam komoran.
Kicsit megkönnyebbülök Wil mondandójától. Lehet, nem is találkozunk.
- Már, akinek ez szórakozás - mormogom az orrom elé. Tudom ebben a kérdésben alul maradok.
Wil noszogat, majd a kocsi felé indul. Bevárom Dy-t, és halkan beszélgetni kezdek vele.
- Beszéltem Tyával. Tudok a dologról.
- Nézd, Tya az egyik legjobb barátnőm, de én se helyeslem a döntését. Melletted állok, és Garyl se a szívem csücske, de ha találkozunk vele, hadd ne az én dolgom legyen, kérlek. Szörnyű helyzetbe kerültem most én is miatta.

Hallom, ahogy mögöttem pusmognak, de nem figyelek rá. Azon töprengek vajon, hogyan kéne mozognunk, de persze erről több információt majd csak a kocsiban tudok meg. Az út félórás, helyben is még tudunk egyeztetni, és persze negyed órányira fogunk leparkolni a vámpírháztól.
Mikor meglátom a kocsimat előhalászom a kulcsomat és távolról kinyitom. Egy ébenfekete Chevy Suburbanom van. Elismerem, szeretem a jó kocsikat, de nem afféle megszállott módján. Mint mindennél a kihasználhatóságát nézem, nem, hogy mennyire "állat" vagy "király".
Az ember azt gondolná egy vadász ócska, platós tragaccsal járkál, mint a "rendes" vadászok, de végül is melyik baromarcú pöfög végig az erdőn, miközben a kocsija hörög, köhög, és óbégat az éj mély csöndjében. Egy dolog, hogy ezeknek a bestiáknak élesebb hallásuk van, de tálcán kínálni magad! Viszont ez a szépség a lehető leghalkabban suhan át a tájon, és egy ismerőssel elintéztettem, hogy olyan szemkápáztatóan se csillogjon, mint vettem, mert így nem lehetett volna az erdőben elrejteni.
Kinyitom nekik a csomagtartót, ahol már az én táskám is hever, hogy bepakoljanak.
- Na, pattanjunk! - mondom miután bepakoltak, és lecsapom az ajtót, majd előresétálok, és beülök a kocsiba. Feloldom a sebességváltó zárát, majd elfordítom a kulcsot, és beindul a halk motor. Bekötöm az övem, leellenőrzöm, hogy a többiek is így tettek, majd gázt adok.
- Dailen, neked milyen csecsebecséid vannak? - kérdezek rá a fegyvereire vigyorogva.

Még mindig kényelmetlenül érzem magam, de kicsit megkönnyebbülök, hogy rábízhatom. Végül is, az ő bosszúja, nem? Ha Wilnek meg igaza van, akkor meg lesz még más elintézendő fattyú.
- Köszönöm - mondom neki hálásan.
Rühellem Garylt, pedig csak egyszer találkoztunk. Hálás is lehetnék, mert nem ölt meg. Viszont rühelltem azt, amit velem tett, hogy így megalázott. De talán, amit az egészben a legjobban rühelltem, az az volt, hogy milyen gyenge voltam, és nem tudtam ellene semmit tenni. Bosszantott a saját hibám és a beismerés helyett inkább áthárítottam rá. Persze, emellett még piszok kis dögnek tartom, akinek vágnának már karót a szívébe.
- És hidd el, közel vagyok én is ahhoz a gyűlölethez, amit te érzel. Engem is megalázott, persze nem olyan módon. De mindenek előtt meg akarom ezt Tyával is beszélni. És itt rekesszük is be ezt a témát - zárom le - ma vadászunk, és élvezni fogjuk, és én nagyon remélem, hogy nem szegem nyakam - mosolygok rá.
- Tudod, kéz és lábtörést! - kacsintok rá, és már hallom is, hogy Wil kinyitja a csodás kocsiját. Szerettem mert kényelmes volt, viszont a legkevésbé sem volt a szívem csücske, ahova vinni szokott.
Rutinosan behajítom a táskám, és automatikusan beülök az anyósülésre. Mikor Dailen is elfoglalja a helyét, hátra fordulok:
- Ugye nem baj? - kérdem tőle, mert én is ülhetnék hátul - Elférsz?
Miután elindulunk a két férfi eszmecserét folytat az arzenálról, én pedig a kint suhanó tájat figyelem.

Igazán élveztem a beszélgetést Dailennel. Remek vadász lehet, ugyanis, aki így tud beszélni a fegyverekről, az bizony használni is tudja őket. Tapasztalat. Épp a kedvenceimet soroltam, amikor a törpe megszólalt az anyósülésen. Elive azon ritka pillanatok egyikét mutatta meg nekünk, amikor értelmes mondani való hagyta el a száját. Az ötlet jó. Legalábbis felhasználható.
Ha igaz, amit mond, háromból egy már minimum előnyt élvez. Nem sokat tudok a női érzelmekről, de lehet, hogy Dy sérülése ugyan úgy bántaná Tyát, mintha a barátnőjét verték volna péppé.
Az út hirtelen elkanyarodott, és a pillanatnyi meglepettséget kihasználva máris válaszoltam a fel nem tett kérdésre.
- Ez használható szerintem is, csak okosan kell tudni felhasználni – mondtam – De ha már témánál vagyunk Dailen te mit tudsz erről a vámpírról. Elive hasznavehetetlen beszámolóját már meghallgattam.
Tudom, hogy most duzzgni fog mellettem és hangodan felháborodik, de tényleg az volt. Ködös emléket, amikből a düh sugárzott és több érzeremlől számolt be, mint eseményről, a technikát meg meg se figyelte. Csak pocsékba vész belé a tehettség. Tényleg ki kell kupálnom, mert megdöglik.